KULTer.hu - Az első és az utolsó
32583
post-template-default,single,single-post,postid-32583,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Az első és az utolsó

Mezei Gábor: függelék.

Mezei Gábor első kötete csendességükben is zaklatott művek gondosan elrendezett és poétikailag átgondolt mozaikját tárja elénk. A függelék. apokrif egy olyan kánonhoz, amelyről csak remélhetjük, hogy valóban létezik.

Egy tanulmányában a francia gondolkodó, Shmuel Trigano hívja fel a figyelmet arra, hogy a Biblia eredeti héber szövegének eleje – b’résit… – a bét betűvel kezdődik, vagyis nem az aleffel, a héber ábécé első betűjével, hanem az azt követő másodikkal. Trigano ebből azt a – spekulatív, de a zsidó gondolkodástól egyáltalán nem idegen – következtetést vonja le, hogy maga a kezdet elbeszélhetetlen; az elbeszélt kezdet nem a valódi kezdet. Ami leíratott, lényegében már csak a valódi kezdet helyett áll, ami lényegileg elmondhatatlan. Mindez éppenséggel nem azt jelenti, hogy „nincs eredet” – van, de számunkra elérhetetlen. Ahogyan a kötet második versében: „soha nem értettem. hogy ha anyám / éva. apám miért nem ádám. és miért nem kezdődik a történetem. / egy könyv van a kezemben. belelapozok. a kórház / első emeletén egy ablakban kigyullad a fény.” (báb., 5., Kiemelés tőlem – B.I.) A bibliai eredetmítosz, amellyel rögvest egy torzított – mondhatni: apokrif – változatban találkozunk, és a kórház ablakában kigyulladó fény képe közé idegenszerűen ékelődik be az a bizonyos elkezdődni nem tudó történet, a könyv, amibe belelapozhatunk, mégsem kezdhetjük meg olvasását, pontosabban nem kezdhetjük el az elejétől. (Peter Sloterdijk a Világra jönni – szót kapni című munkájában elemezte ezeket a kérdéseket, többek közt Borges Homokkönyve kapcsán, és tett finom megkülönböztetést a „valamit elkezdeni” és „valamit a kezdeténél elkezdeni” között.)

Mostanában megfigyelhető az a tendencia, hogy a honi kortárs költészet szinte kényszeresen konceptuális műveket termel, vagyis nem egyszerűen a gondos kötetkompozícióra helyez hangsúlyt, hanem egyúttal gyakran egy metanarratívát is működtet, és önnön verseit mintegy ezen átfogó koncepció felől kínálja olvasásra. Rögtön meg kell jegyeznünk, hogy Mezei Gábor első kötete, noha szintén páratlanul markáns keretet (sőt kereteket) teremt a versek köré-fölé, az mégsem nyomja el az egyes művek hatását. Vagyis a könyv egészét tekintve nem mondhatjuk, hogy egyedül „a hideg test körül / élő keret” (kép., 16.) számítana – a koncepció ezúttal nem a versek fölé erőszakolt védőháló, hanem az azokban is munkáló, bennük inherensen meglévő szervező erő.

A függelék. a fülszöveg szerint függelék egy apokrifhez. Mivel az apokrif eleve felfogható a kánon – a hagyomány – függelékeként, ezért rögtön egy, az eredeti történethez való felfokozott távolsággal szembesülünk. Ezt a távolságot a kötet tipográfiája is erősíti, vagyis az, hogy a függelékszerűen elrendezett hasábok olykor nem teljesen, olykor egyáltalán nincsenek kitöltve, és így számos „üres hellyel” találkozunk; nem csak a kezdet elmosódottságáról van szó, vagyis arról, hogy „a teremtés. / ádám szerint. eleve befejezetlen.” (kontinuum., 20.), hanem maga a kötet is folyamatosan szétszabdalja önmagát, képei és mondandója hevesen, egyfajta lefojtott zaklatottságban oszcillálnak: „kiejtésünk idegen. szókin- / csünk gazdag. hangunk sehogy sem / ismerős. hiába minden. a kutya boldo- / gan megindul.” (úttest., 43.) A kötet verscímei ugyanakkor – azáltal, hogy ábécé sorrendbe vannak állítva – egy abszolút vagy isteni, minden lehetséges szót tartalmazó szótár szűk metszeteként is értelmezhetőek.

Mezei privát (?) és/vagy bábeli szótára nem mellesleg az „árva” szótól tart a „zsebtükör”-ig. Ez az ív az egyik legfontosabb témát érinti: a magányt, amelyet azonban Mezei a legkevésbé sem a romantikából ismeretes stratégiák és szempontok szerint, vagyis nem mint érzelmi minőséget tematizál, hanem teológiailag-metafizikailag tekint rá. A bibliai teremtéstörténet a kötet értelmezésében evidensen magányra-teremtettséget jelent; a világ börtön, melynek tükörfalaiban folyton kép(más)okkal találkozunk: „de ahogy az első szú / percegni kezdett. mégis magától ijedt / meg végtelenül.” (üvegtest., 45.) Számos vers már a címében is utal ezekre a zárt szorongásterekre (kád, kráter, zsákutca), állapotokra (báb, lárva, pete), illetve elrejtett arcokat (dublőr, maszk) idéz elénk.

A függelék. visszafogott eseményei többnyire „repedés és érés között” (pete., 31.) zajlanak, a végkifejlet azonban (zsebtükör., 53.), mintegy szintetizálva mindazokat a stratégiákat, amelyekkel a versek hétköznapi szituációkba integrálták a bibliai történetet, vagy éppen fordítva, utóbbit tették hétköznapivá, megjeleníti a befejezést. A napok végén a vers szerint egy turistacsoport szemléli Rómát – az ötlet zseniális, hiszen szintúgy ószövetségi motívumhoz kapcsolódik, nevezetesen a Tóra azon szavaihoz, mely a vendégszeretet erkölcsi imperatívuszát azzal indokolja, hogy „idegenek vagytok e földön magatok is”. A római sightseeing egy adott pillanatában azonban „a turistacsoport összerezzen. táskájához kap. / zsebtükröt vesz elő. szemet fest és szá- / jat. az ő képére és hasonlatosságára.” És, láss csodát, ennyi kellett: „a kép kész.” Az utolsó ítélet, de lényegében az egyetlen, kezdetektől fogva tartó ítélet, ami az embert sújtja, abban áll, hogy nem (csak) Isten, hanem önmagunk képmásai vagyunk. Ádám az első ember, és ennyiben arra kárhoztatott, hogy az utolsó is legyen.

De van-e arc egyáltalán, ha csak arcok másolatai vannak? Nem tudni, hiszen a legelső arc – Istené – láthatatlan. A legsúlyosabb dilemmákkal kapcsolatban, jó érzékkel megőrizve sajátosan működtetett gondolati lírájának kényes egyensúlyát, maga a könyv ad megnyugtató választ. Balajthy Ágnes kiváló kritikájában már kitért rá, hogy a borító egy klasszikus képnek (Michelangelo egy közismert vázlatáról van szó) egészen sajátos jelentést kölcsönöz, hiszen az Ádámot megjelenítő testalakról egyszerűen lemetszi a fejet. Az impozáns borító mellett külön kiemelendő pozitívum, hogy a fülszöveg nem egy „idősebb pályatárs” gügyögő és elnyújtott biztatását tartalmazza, hanem rövid, visszafogott, a maga csendességében mégis tartalmas, rövid mondatok sora, amelyek stílusukban már bevezetnek a versek nyelvileg zárt lüktetésébe.

A cím, ha engedünk az asszociációk csábításának, további teológiai jelentésrétegeket is feltár: a hagyományban isten többek közt „abszolútum”-ként jelenik meg. A szó eredeti jelentése: (mindentől) eloldozott, vagyis független. Az abszolútum semmitől sem függ, szemben a teremtményektől, akik függnek a teremtőtől. A kötet versei sok lehetőséget nyitva hagynak annak tekintetében, hogy istentől, a nyelvtől, a világtól, magunktól vagy önmagunk tükörképétől vagyunk-e függésben, de az emberi interakciók rendkívül halk szavú és érzékeny, vissza-visszatérő leírásai mégis azt sejtetik, hogy mindenekelőtt egymás soha el nem kezdett, és ezért soha nem is befejezhető függelékei vagyunk.

Mezei Gábor: függelék., Könyvpont Kiadó – L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2012.

Bartók Imre

szerző: Bartók Imre
honlap e-mail
Bartók Imre 1985-ben született. Esztéta, kritikus, író. Filozófiát és esztétikát tanult az ELTE-n, 2008 óta az esztétika szak doktorandusza. Az elmúlt években főként Rilke és Celan költészetét tanulmányozta. Első prózakötete Fém címen a Kalligram Kiadónál 2011-ben jelent meg, regénytrilógiája első része, A patkány éve pedig 2013-ban a Libri Kiadónál.

KULTprogramok

<< 2018. dec. >>
hkscpsv
26 27 28 29 30 1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30
31 1 2 3 4 5 6

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum