KULTer.hu - Komor Zoltán: Az esküvői fotó (novella)
28255
post-template-default,single,single-post,postid-28255,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Komor Zoltán: Az esküvői fotó (novella)

Fekete képkeret a dzsungel körül. Sűrű köd terpeszkedik a fák között; a leveken, az egzotikus virágok szirmain harmatcseppek gördülnek. Hatalmas állatok henteregnek a sárban a folyóparton: a vízilovak pislogó, barna szembogarai előtt moszkitók őrült keringője. A dagonyázó állatok ásító szája: vakuként villannak agyaraik a fényben. Széles hátukon apró madarak tanyáznak, de a vízilovak láthatóan rájuk se hederítnek; csak a fülüket rázzák, és tovább ásítoznak.

Ekkor éles kürtszó rázza fel a partot. Mintha ősi démon ordítana a fák közül. Erre a hangra sikoltva rohannak elő rejtekhelyükről az asszonyok. Törékeny teremtések. Rajtuk fehér menyasszonyi ruha, a kezükben viszont lándzsa meredezik. Ahogy futnak, fátyluk testetlenül lebeg haragtól eltorzult arcuk körül. Az üstökös porból szőtt csóvája.

Az állatok az érkező asszonysereg felé fordítják hatalmas fejüket. Szélesre tátják pofájukat. A nők elhajítják dárdáikat, a kiélezett fadorongok azonban lepattannak a zsákmányállatok vastag bőréről, és nagy placcsanással hullnak a sárba. A vízilovak ettől rögtön talpon teremnek, de ahelyett, hogy a vízbe hátrálnának, elbődülnek, és törtetni kezdenek támadóik felé. Fújtatnak, akár a megvadult bikák.

Az asszonyok késeket rántanak elő a ruhájukból, megállnak és várnak. Amikor már elég közel érnek hozzájuk az állatok, rögtön a szemükbe szúrnak éles pengéikkel.

Vér fröcsög az égig. A cseppek beköltöznek a felhőkbe, amitől alkonyodni kezd. Lilás derengésben fürdik az esőerdő. A leveleken dudorodó harmatcseppeken és a hosszú vonalakban kanyargó csiganyálon megtörik a lemenő nap fénye. Törött fuvolák egy szívben. Ceruzaforgács egy csókért könyörgő női ajkon. Levágott fülek, gyulladt pattanásként robbanó szemgolyók. A kemény húsba tört pengék csillanó ékszerei. Női koponyák recsegnek a tömzsi vízilótalpak alatt.

Estére ér csak véget a küzdelem. A megmaradt vízilovak sebesülten ténferegnek vissza a folyóba, a hideg víz átmossa mély vágásaikat. Micsoda mészárszék. Eltiport menyasszonyok, valamelyik még halálában is a mellette fekvő zsákmányállat torkát harapja.

A maréknyi túlélő az elhullt állatok hátán trónol. Fehér ruhájukat teljesen összemocskolta már a vér. Arcukról lefolyt a smink. A fátyol alól kiszabadult hajtincsekkel a feltámadó szél incselkedik – mint nyújtózkodó rovarlábak, kaparják az éj vakolatát.

A nők torkából éles győzelmi kiáltás szakad ki, majd elkezdik felvágni az elejtett állatok puffadt hasát. A sebekből virágcsokrokat és fehér galambokat rángatnak elő. A kiszálló madarak eltűnnek a sötét égen. A csokrokat örömkönnyekkel a szemükben a magasba tartják a nők.

Távol, a folyó halott vőlegényeket cipel. Bőrük, akár a viasz, merev tekintetük üveggolyó. A hullámok lehámozzák, és messzire sodorják a lakkcipőt lábukról. Fehér lábujjaikat az éjszakai ragadozó halak csipkedik.

*

Egzotikus virágként nyílnak szét a madarak. Dobogó szívük a szirmok rácsai közül szabadult rovar könnyedségével hullnak ki a tollas húsfogatból. A folyóparton esküvői ceremónia zajlik: egy öreg pap térdig áll a vízben, előtte a sárban fiatal pár, egymásba kapaszkodva. A menyasszony arcát takaró fehér fátylat a szél lengeti, a kezében tartott csokrot apró kolibri madarak rajongják körül. Mellette bajszos férfiú: fekete öltönyén csíkos darazsak mászkálnak, arcán vérrel mázolt harci jelek.

A pár mögött néger törzs veri a dobot. Ágyékukat szárított pálmafalevelek fedik, a nők sovány mellei mint kilyukasztott bőrzsákok lengnek jobbra-balra. Megduzzadnak rajtuk a bimbók, és egy-egy darázs bújik elő belőlük. A rovarok, miután kiszabadulnak, leírnak néhány lapos kört a levegőben, azzal a pap előtt álló vőlegény öltönyére szállnak, ahol egymáshoz dörzsölgetik áttetsző szárnyukat. A férfit lassan teljesen ellepik, de rájuk se figyel; a pap szavait hallgatja. A szentbeszéd pedig a dobzenére rángatózó kígyóként tekeredik a fiatal pár köré.

– Tükrök vagytok! – zengi a prédikátor. – Akiben ott a szeretet, annak nincs mit mondania! Voltam én is pecsét, de eltörettetnek a tűzre dobott nyelvek! Részjövendő ez! Korbács! A Megváltást a gyermekek hajában kell keresni; semmik legyetek, hiszen az elhagyott angyalok most a folyó lángjai!

A jelek szárított kendője… csíkos, lassan… a pálmalevelek húsfogata.

– Akiben csokrot lelnek a szirmok!

A szellő egy pillanatra félrelibbenti a fátylat: a menyasszony arca teli van rovarcsípésekkel. Óriási, vörös kráterek.

– A kilyukasztott szív kaptára! A mellkasban őrzött madáretető!

Galambok a lakkcipőből. Az üvegkeret szilánkjai. Fehéren állnak az állatok, a leveleken fényük, a szemeikben bőrzsákok. Távol dárdákat rángatnak ki egy csiganyálat húzó kivágott nyelvből. Testetlenül… a vőlegény…

*

A pap a nedves levegőt kapkodja, ahogy a falu közepén áll, gyönge lábain. Hajszálait izzadtság tapasztja homlokához, kivörösödött arca körül moszkitók keringnek. A néger falusiak hatalmas, leölt vízilovat vontatnak indából font köteleiken a főtérre. Ismeretlen, kattogó hangokból álló beszédük izgatott pusmogásfolyammá dagad, amitől a hideg futkos a pap hátán. Mintha ágak törnének, vagy régi fogaskerekek járnának körbe-körbe. Elviselhetetlen. Így szól a törzsbeliekhez: – Gyermekeim! Sajnálom… Elfáradtam, képtelen vagyok több párt összeadni ma, aludnom kell! Kérlek titeket, hagyjatok, hadd aludjak egy keveset! Éhes vagyok… Napok óta nem ettem!

De a törzsi dobok lüktetésén nem jutnak túl szavai: kezdetét veszi a ceremónia. Fából faragott maszkok nőnek a fákon, a bennszülöttek leakasztják őket, sorra rejtik sötét arcukat mögé. Lándzsáikat a magasba emelik. Micsoda dárdaerdő! És a fegyverek még tovább nyúlnak; hegyeik már a felhőket szúrják alulról, apró sebeket ejtenek rajtuk, vércsepp hull belőlük a földre.

– Gyermekeim! – Ezt mondja a prédikátor, majd a halott vízilóra néz. Kifordult szemeit zölden villanó legyek dongják, a hasa spórával teli gombaként dagad egyre nagyobbra az elhangzó törzsi énektől. Majd kiszakad. Fehér ruhás asszonyok és vőlegények gurulnak ki belőle. A pap elé állnak, kéz a kézben. Az ettől nagyot nyel, és csak mikor a torkának szegezi lándzsáját egy maszkos, akkor szólal meg: – Gyermekeim, azért gyűltünk ma itt össze, hogy tanúi lehessünk eme két ifjú…

Ősi csicsíja… a mellizmokban forgolódó kígyók… a ráncok kanyonvölgye.

– Ígéred-e, hogy leendő feleségedet tiszteled és szereted, amíg a halál el nem választ benneteket egymástól?

Ígérik. Az ifjú pár megcsókolja egymást. Fekete füst száll ajkaik találkozásánál. Mint a gomolygó grafitpor. Majd a földre fekszenek, és ruháikat félreráncigálva szeretkezni kezdenek. A vőlegény csípője a törzsi dobok ütemére jár le és fel. De máris újabb pár terem a pap előtt. Az öreg lelkész pedig rákezdi: – Azért gyűltünk ma itt össze…

Közben lopva a víziló tetem felé pillant. Abból még mindig egymás után lépnek ki a fiatal párok. Végtelen sor. Spermacseppek dudorodnak a leveleken. A gyermekek levágott haját a ceruzákból rakott tűzre dobják.

*

Szétdobált menyasszonyi ruhák a sárban. A folyóban meztelen nők hancúroznak. Egymást fröcskölik a szürke vízzel, hangos kacagásuk az égig száll. Majmok sikoltoznak nekik feleletképp a távoli fák ágai közül.

Öreg, néger férfi sündörög a parton, az arca előtt hosszú vadászkést tart. Sorban emeli fel a sárba hajított ruhákat. Szaglássza őket, az arcát dörzsölgeti velük. Végül körbecsavarja az egyiket sovány teste körül, és leül egy sziklára. Merengve hallgatja a távoli kacagást. Fehér, göndörödő szakállát a szél lengeti. Tömzsi orra akár valami daganat, sarkaiban könnyek gördülnek.

Fojtott zúgás hangját hallani. A férfi göcsörtös, fekete ujjai között a hatalmas penge éle megcsillan.

Sír, vinnyog, akár egy kivert kutya ott a sziklán ülve, miközben egyre a fegyvert forgatja maga előtt. Mintha csak valami belső hang kényszerítené, a kés hegyét végül a saját mellkasa felé fordítja. Behunyja a szemét, összeszorítja a fogát, és visszanyel egy kiáltást, amikor a két borda közé szúr.

A zúgás most még hangosabb, még kivehetőbb.

Az öreg férfi forgatja egy darabig a húsában, aztán kihúzza a kést. A frissen nyílt sebből vér fröcsköl elő, összemocskolva rajta a menyasszonyi ruhát. Ugyanakkor egy apró darázs is elődugja szögletes fejét a lyukból. Fekete szemein megcsillan a nap fénye, majd kiröppen a kicsüngő nyelvű férfi mellkasából. Hamarosan újabb rovarok követik: sötét rajjá tömörülnek a kirepült darazsak, és megindulnak a folyóban visongó nők felé. Azok felnéznek, de már nem látják a napot.

*

A folyó, akár ősi, gonosz kígyó, tekereg a fák között. Nőket cipel. Bőrük, akár a viasz, merev tekintetük üveggolyó. Szájukban a lenyugvó nap, harmatcseppek halott ajkukon. Feltámad a szél: fájdalmasan recseg a képkeret a fák mögött.

Komor Zoltán

szerző: Komor Zoltán
honlap e-mail
Komor Zoltán 1986-ban született, jelenleg Nyíregyházán él. Írásai különböző pályázatokon (Irodalmi Rádió, Tollinga, Napút) szerepeltek sikeresen és jelentek meg antológiákban. Emellett folyóiratokban (Kláris, Délibáb, A Vörös Postakocsi) publikált. 2010-ben jelent meg első könyve Mesék Kaptárvárosból címmel. A Katapult Kortárs Alkotói Oldal főszerkesztője.

KULTprogramok

<< 2017. nov. >>
hkscpsv
30 31 1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 1 2 3

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum