KULTer.hu - Valami nagy fényesség odalenn
32508
post-template-default,single,single-post,postid-32508,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Valami nagy fényesség odalenn

Málik Roland: Báb

Málik Roland költészetére nem illenek azok a jelzők, amelyekkel a mai magyar költészet javát dicsérni szoktuk: nincsenek tökéletesen kicsiszolt képei, sűrű, takarékos sorai, sőt az ő legfőbb eszköze éppen a halmozás, a felsorolás, a többszörös körülírás.

Könnyen érezzük bármelyik soráról, hogy ki lehetne húzni, de ha csak ötöt kihúznánk, már érezhetően gyengülnének a szövegek. Itt tehát a látszólag fölösleges maga a lényeg – az újra- és újra nekifutás, az elégtelen próbálkozások költészete ez, amelyet az a meggyőződés mozgat, hogy az embernek nem sikerülhet a mindenséget versbe venni, hogy minden emberi gondolat, minden megfogalmazás lényege szerint hiányos, keveset mondó. És éppen ezért heroikus is ez a költészet – arról az emberbe „belekódolt” hősiességről vagy megátalkodottságról szól, hogy nem tud lemondani a keresésről, akkor sem, ha tudja, hogy nem találhatja meg azt, amit keres.

Ez az egyik ok, amiért a Bábot nagyon jó olvasni: hogy kereső költészet ez, vagyis olyasmi, aminek tétje van, ami halálosan komoly dolog. Bármiről írjon is, Málik a tárgyak, élethelyzetek, állapotok mögöttesét, közös lényegét keresi, a sokféleségben feltárulkozó egységet, vagy ha úgy tetszik, maga a lét mint minden létezők közös horizontja érdekli. Ez pedig olyasmi, amivel a legnagyobb filozófusok és a versfaragásba kezdő gimnazisták egyaránt foglalkoznak – szerencsére Málik nem lett cinikus, nem kérdőjeleződött meg benne a probléma komolysága pusztán attól, hogy az ember gimnazistaként nagyon rossz verseket ír. A keresés tárgyát és egyben módját a Valami című vers fogalmazza meg a legtömörebben: „Egyszer beleestem egy mély alapba. […] // Valami nagy fényesség volt odalenn.” A nagy fényesség metaforájában – amely más versekben titokként, leggyakrabban pedig tengerként jelenik meg – éppúgy ott van az Isten, ahogy a halál.

A nagy fényesség meglátásához azonban „bele kell esni egy mély alapba”. Ennek a pillanatnak és egyben a látás állapotának közös hívószava az „ámulat”: „Nem vagyok soha jobban / Málik Roland, / mint ha valamin ámulok. / Amit ilyenkor látok, / Valami mélységesen mély / titoknak a ruhája” (Álmodó). Az ámulat ugyanakkor éppannyira veszélyes is, mint amennyire kegyelmi állapot, hiszen az öntudatlanság, a személyiség elvesztésének képzete kötődik hozzá – nem csoda, hogy tudatos keresésének legjobb eszköze Málik szemében nem az alvás vagy a szándékos elbambulás, hanem az alkoholmámor. Ez az ellentmondás adja a Báb valamennyi versének tragikumát: az alkoholizmus egyfelől a lét totalitásának szüntelen szemlélete, vagyis az az életforma, amelyet talán egyedül érdemes élni, másfelől viszont az önpusztítás maga, amely hosszú távon bábbá, személyiségét vesztett figurává tesz. Az ámulat, amely kezdetben az önazonosság érzésével ajándékoz meg, egy idő után maga bontja le a személyiséget. Erről szól az Alvajáró, az imént idézett Álmodó című vers párdarabja: „Sajnálom, bocsánat / mindenkitől, / aki szeretett: / én már nem vagyok Málik Roland.”

A második ok, amiért a Bábot jó olvasni, a személyessége. Málik minden versének középpontjában ugyanaz az erőteljes és könnyen szerethető én-figura áll, a kötet egésze pedig az ő szenvedéstörténetévé áll össze, amelyben minden ciklus egy-egy stáció – ezért aztán jobb, ha a verseket nem össze-vissza olvassuk. A 2006-ban már megjelent és most a Báb első egységeként újraközölt Ördög verseiben az alkohol elsősorban mint a család ördöge, mint a múlt és a jelen harca jelenik meg: egyfelől mintha determinisztikus erővel bírna a felmenők sorsa („Felmenőim / csaknem minden férfitagja / az alkohol fáján bimbajzott, / s hullott le aztán. […] családfám arany ága / engem nyitott utoljára.” – Mementó), másfelől viszont az ördög még nem azonos az énnel, vagyis külső erőként jelenik meg, amely ellen lehet harcolni. A fiatalon és tragikus körülmények között meghalt szerző hátrahagyott verseiből összeállított második rész, az Újratervezés első ciklusa, a Romkocsma a korábbi szövegek egyenes folytatása, amely a verseket szervező ellentmondást eljuttatja a végpontra – vagyis az a felismerés kerül a középpontba, hogy az ámulat végső formája, amelyben egyesül a keresett totalitás és a személyiség teljes megszűnése: a halál. Málik Roland legjobb versei azok, amelyek ennek a felismerésnek a birtokában, tulajdonképpen halálvárásban születtek: a már említett Alvajáró mellett óriási erejű A Halál margójára, illetve az elmúlást a gyerekkor képeinek felidézésével elsirató Fiúk a Ruzsinban.

Az utolsó ciklus, a beszédes című Átváltozás verseinek egy része azonban nem betetőzi, hanem opponálja az előzményeket, hiszen a talpra állásról, a felébredésről, az újrakezdés reményéről szól, amit egy istenélmény („Azt mondta, üdvözletét küldi valaki, / aki szeretné, ha szeretném, / mivelhogy ő is szeret” – Angyali üdvözlet), illetve egy nagy szerelem motivál („míg a kihunyó tűz / Parazsánál beszélgettünk, ótestamentumi életemben észrevétlenül megjelent / Az Újszövetség.” – Pogány szerelem). Ez a ciklus azonban már közel sem olyan egységes, mint a korábbiak: az új élet reményének eufóriája helyére hamar a mindennapi küzdés nyűgje kerül, az én-figura kínjában érzelmileg zsarolja a kedvesét (Leponex II.), vagy éppen itt felejtett alaknak, élőhalottnak érzi magát, aki elveszítette Istent és a szeretteit is (Teraszon, [Különút]).

Végül a harmadik ok, amiért a Bábot jó olvasni, a stílusa. Nem a nyelvezet az, ami igazán érdekes – az mindig keveréknyelv, amely hol a sanzonokból, hol a Bibliából merít, egyébként pedig Kosztolányi, József Attila és Pessoa hatása érezhető –, hanem a szövegek felépítése. Abból, amit fentebb a halmozás eszközéről írtam, következik, hogy ezekben a versekben az alapegység nem a sor, hanem a „sorhalom”, a versszak. Málikot szemmel láthatóan nem is érdekli, hogy egy-egy sora milyen, így a versei akkor is valamiféle sutaságot, esendőséget árasztanak, amikor tökéletesen megérzi, meddig mehet el a halmozásban. Ezt egyébként közel sem mindig érzi meg – ilyenkor egyszerűen dilettánsnak tűnik, ha viszont rátalál az egyensúlyra, képes meggyőzni arról, hogy az, ami önmagában sallangnak látszana, valójában értékes közlés, vagyis közelebb visz a vers tárgyának, például a halálnak a megragadásához.

A másik, amivel Málik Roland nagyon egyénien bánik, a humor. Nem sikerült eldöntenem, van-e egyáltalán olyan hely, ahol a szerző őszintén azt szeretné, hogy nevessek. Az olykor bántóan rossz szóviccek mindig komoly kontextusban hangzanak el („Nyár van, és mindegy, / túl világ ez ma, / túlvilág nekem” – Másnap a dűnén; „Tétova, tetoválatlan ember” – [Különút]); A Halál margójára előszeretettel idézett zárlata pedig szintén nem vicces, inkább egy szándékosan rontott, előre visszavont feloldásnak tűnik („És tudod mi a legócskább az egészben? / Hogy nincs az a kísérteties zene”). A közérthetősége mellett éppen ezek a furcsaságok teszik nagyon karakteressé és könnyen megszerethetővé Málik verseit.

Úgy gondolom – és a fülszövege alapján valószínűleg ezzel Kemény István is egyetértene –, Málik Roland olyan szerző, akibe könnyen beleszerethetnének azok is, akik egyébként nem olvasnak kortárs magyar verseket, akik nem igazán tudnának mit kezdeni például a volt Telep Csoport költőivel. A közvetlen személyesség, a közérthetőség legalábbis emellett szól. Az Újratervezés kötet megkonstruálásakor jó munkát végzett a kötet szerkesztője, Nyilas Atilla Richárd is, hiszen az anyag töredékessége és hézagai ellenére sikerült úgy megválasztania a versek sorrendjét, hogy abból kirajzolódjon egy egységes narratíva. Minden együtt van tehát a sikerhez – ezért szomorú vagyok, hogy a Báb valószínűleg csak azokhoz fog eljutni, akik kifejezetten ezt a kötetet keresik. Valamiért mintha csak a „szakmát” tekintené célközönségnek a kiadó – nem értem, miért van, hogy ezt a kötetet szinte csak az Írók Boltjában lehet kapni, nem ismeri egyik nagy fizikai és online könyvesbolthálózat sem. A „szakmásságot” erősítik az olyan, talán a kanonizálás szándékát tükröző gesztusok is, mint a rengeteg szerkesztői jegyzet vagy Málik korai verseinek és töredékeinek közlése – ezeket én fölöslegesnek látom, a duplájára hizlalják az egyébként egy olvasás alatt lapjaira hulló kötetet. Szerencsére ezek azért nem igazán súlyos gondok, a terjesztési probléma elvileg bármikor megoldható – én nagyon remélem, hogy meg is fog oldódni. Mert fontos lenne, hogy ezt a kötetet sokan olvassák.

Málik Roland: Báb – Egybegyűjtött versek, Műút-könyvek, Miskolc, 2012.

Szilvay Máté

szerző: Szilvay Máté
honlap e-mail
Szilvay Máté 1990-ben született Budapesten, 2012-ben szerzett alapképzésen diplomát az ELTE filozófia-vallástudomány szakán, ahol jelenleg az Irodalom- és kultúratudomány mesterszak hallgatója. Kritikái eddig a Prae.hu-n és a Műútban jelentek meg.

2 archív hozzászólás