KULTer.hu - Az a gáz, hogy nincsen hozzá háttérzene
33610
post-template-default,single,single-post,postid-33610,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Az a gáz, hogy nincsen hozzá háttérzene

Závada Péter: Ahol megszakad

Závada Péter Ahol megszakad című verseskötete a Libri Kiadó korai vállalkozásainak egyikeként látott napvilágot 2012 áprilisában. Elmondhatjuk, hogy nagy várakozás, hírverések sorozata előzte meg a füzetnyi könyv debütálását, melynek előzetes népszerűségéhez hozzájárult az a nem éppen mellékes tény, hogy a szerzőben az Akkezdet Phiai rapcsapatának frontemberét tisztelhetjük.

A szövegek tétje kimondatlanul az is volt tehát, hogy milyen kapcsolódási pontok találhatóak a rapszcéna és a szépirodalom világa között, van-e köztük átjárás, egyáltalán működhet-e az egymástól igen eltérő nyelvi regiszterekkel dolgozó területek összejátszatása. Köztes megoldásként persze fölemlegethetjük a slam poetry műfaját, azokat a performansz-jellegű rendezvényeket, amelyek egyre inkább teret hódítanak Magyarországon is, és amelyek leplezetlen őszinteséggel, mondanivalójukba egyúttal bele-belecsempészve aktuális, mélyebb gondolati tartalmakat, épphogy magas és populáris kultúra összekapcsolását tűzték ki zászlójukra. Talán nem véletlen az sem, hogy a szövegeket az a Simon Márton gondozta, aki a szerzővel karöltve egyaránt érdekelt ebben a pionírmunkában.

Ha ebben a kontextusban nézzük, a kötet teljesen rendben van: négy rövidebb ciklus és egy záró vers, amit kézhez kap az olvasó, és amelyekből felépítheti magának egy szerelem történetét a kibontakozástól annak hanyatlásáig. A versek hangulatát a jótékony melankólia jellemzi, amelyben folyton ott a játékosság is (a rímáradatban fel-feltűnik egy-két jól csengő irodalmi név, az utolsó ciklus kezdő verse már-már szinte fölöslegesen idézi meg Kosztolányi szellemét, hiszen korábbi idézetekből, parafrázisokból bőven tudjuk, hogy jelen van a szerző tudatában). Kétségtelenül hatásos sorokba ütközünk, pergő dinamikával, színes hasonlatokkal, akár valami kamaszos mítoszteremtés lehetősége is fölsejlik.

Az Indiánnyár így nyit: „Mint napsütötte reklám-indián, / rézbarna most az árnyas Orczy-tér. / Folt egy fakó dagerrotípián. / Csak állsz, ahogy a lábadon kifér.” Kérdés, hogy ezek a jópofa sorok olyan szöveghelyeken, ahol mondjuk szociális problémák is felmerülnek, tömörségükkel nem keltenek-e hiányérzetet az olvasóban. Arra gondolok, mintha a versek felvillantanának bizonyos képeket, amelyekben ott lappang a dekadencia de aztán kifejtetlenül magára is hagyják saját anyagukat. A Pesti sampon sorai is mintha inkább a rímeket kergetnék, ami önmagában igazán vagány dolog, és kellemesen cseng a fülnek, de óhatatlanul is fölteszem a kérdést: a lírai én tulajdonképpen milyen álláspontot képvisel? Mert azt gondolom, a szövegekből valamiféle attitűd kivonatolható az alapján, hogy milyen tárgyi és emberi világ kerül a figyelem fókuszába, de félek, a formai lavírozás előbbre való, ennek a lírának talán a legfontosabb eleme: „Blahán tél. Szürke homeless-ek. / Mint egy nagy náthás orr, csepeg / a kőkút. Taknya fölbuzog. / Sár. Vonyító mínuszok.” Attól tartok, ha az első sort a „hajléktalanok” vagy a „fedél nélküliek” zárnák, egy egészen másik versszak született volna.

Másutt pedig az lehet az érzése az olvasónak, mintha egy óvodás korú versbeszélőt hallana, aki csak gazdag szókincsével tűnik ki kortársai közül, de azzal ám hengerelni akar, majdhogynem stréberkedik. „Legyél csokimban málnagranulátum, / leszek csigádban jó fahéj, ígérem, / s ha jő papírod oldalán a dátum, / mi majd bután kacagva, kéz a kézben, / akár egy-egy falatka, föl-le járunk / a zord idő metálprotézisében.” De ezek a sorok még hagyján, ugyanis itt legalább nincsenek úgynevezett döccenések. Ahol mindezt a formanyelvet még stiláris kilengésekkel is fűszerezi Závada, na ott már mi is csak „bután kacagunk”: „S elszállt a vágy is, lám, a nice weather-rel, / nem őrködik fölötte senki sem, / nem írok zöld tisztást morcos vadőrrel, / s nem hívlak úgy, hogy cukros szendvicsem”. Persze egyáltalán nem kötelező minden megnyilatkozást halálos komolysággal tekintenünk. Mégis, ahol az alapvető egzisztenciális fenyegetettség alkotja a témát, ott talán érdemes volna a retorikát is, a versnyelvet is annak tétjéhez, mélységéhez igazítani. „Beállt az ősz, mint egy heroinista. / (…) nincs csaja. Meg kajája se. Nyista.” (Szellemtelep) Kifejezetten ellenszenvet kelt bennem ilyen esetben egy hatásvadász, rímes formanyelv. Habár mit is várhatnánk egy olyan lírától, amely jó előre kijelenti magáról: „Csapongok én is. Semmi fontosat. / A szeptember merő banalitás. / A lényeget talán majd valaki más.” (Nem tart)

Félreértés ne essék, egyáltalán nem bántani szeretném a kötetet azzal, hogy a föntiekben nagyjából kigyűjtögettem a szembeötlő hibákat. Csakhogy ezek a hibák módszeresen eltakarják azokat az erényeket, amelyeket az Ahol megszakad potenciálisan magáénak vallhat(na). Még csak nem is a rímektől való ódzkodásom mondatja velem, hogy ez az anyag még csak közelében sincs a késznek. Épp ellenkezőleg: vannak olyan gyönyörű, egyedi megoldásai ennek a lírának, amelyek méltatlanul vesznek el ebben a szó- és gondolatdzsungelben. „Zavartan néz, pislog, kérdőre von / hideg szemed: szép, zárlatos neon.” Eljátszom a gondolattal, milyen ereje lenne ennek a zárlatnak, ha azt nem vérrel-verejtékkel összekapargatott kínrímek vezetnék föl. De mintha valahol érzékelné is az esetlegesség problematikáját a költő. A Macskakör című vers nyitó sorai ekképp („Mit kaptál, csak a jellemem. / Külcsín vagyok, semmi más. / Azt remélted, kell legyen / a lét mögött identitás. / Nem számoltál a többivel, bár formában nincsen hiány. / Hogy vagyok, még nem tölti fel / kongó egzisztenciám.”) egyrészt alátámasztják az eddigieket, másfelől pedig megelőlegezik azt a feltevésemet, ami úgy szól: ez a lírai hang akkor a legjobb, amikor képes levetkőzni a szentimentálist, a díszeset, az asszonáncokra apellálót, és anyagát józan kereteken belül igyekszik tartani. Amikor túllép az önsajnáltatás elhasznált formuláin, távol tartja szövegeit a giccstől.

Ennek függvényében remeknek vélem a ciklusok végén vissza-visszatérő Csak addig címmel ellátott prózaverseket, amelyek egy-egy kivetített kép részletezésével, de még nem zavaró túlburjánzásával érnek el fokozó hatást. A személyes hangvétel hitelességéhez ilyen esetekben kétség sem férhet, hiszen a szövegek finom érzékkel végigviszik azt, amit vállalnak: a nihilizmus, a lelkiismeret-furdalás, a gyász, végül az elhallgatás nyelvét koherens módon fölépítve, ezeket a problémákat, traumákat világosan, korrekt módon tematizálva. Azt gondolom, amikor a versben megszólított személy és a megszólaltatott tartalom csínján bánik a retorikai eszközökkel, ám ezen a visszafogott regiszteren mégis roppant érzékletes hangot üt meg, igenis akkor, és/de csak akkor működik ez a poézis teljes egészében. Miszerint „mától te, és csakis te / vagy súlyos és néma titkaim / újdonsült őrzője -, hogy hét év / permanens droghasználatot / követően ugyanarra a pszichiátriára / jártam, melynek falai mögött / anyámat a kilencvenes évek elején, / a hallgatag tölgyfákkal környezett, / titkos ösvényekkel átszőtt, / kékfüvű parkban és a hozzá / tartozó gigantikus és szomorú / kőépületben halálra kezelték.” (Csak addig (3)) Vagy vegyük példának a Konkáv című kötetzáró verset, amelyben a környezetet impulzívan leíró képeket az a fájdalmas ténymegállapítás követi, amely lehetne akár az egész könyv ars poeticája. „Kint visszhangos, nagy hidegek járnak: / a házak falának kutyaugatás csapódik, / hajnalra fagypont alá süllyed a hőmérséklet, / megdermed a főterek zaja, mint mikor / beleüvöltenek egy hűtőszekrénybe. / Egy ideje azt várom, hogy alvás helyett / megvigasztalj, amiért nem szeretlek.” (Kiemelés tőlem – T. M.) Ilyen, tömörségében is működő szenzibilitás tehetné a könyvet igazán hitelessé, hangját autentikussá. És még sorolhatnék jó pár kiemelkedő szöveghelyet, okos, érzékletes részletet (Film helyett, Ahol megszakad, Valami fényes, Tőlünk jobbra, Klauzália), amelyek itt-ott összesűrűsödő gondolataitól nem egykönnyen szabadul az ember, még sokadik olvasás után sem.

Akár kiváló is lehetne ez a kötet, de sajnos nem az, inkább mintha csak felmutatná azt a tényt, hogy tessék, itt van, dübörög a kapukon ez a fiatal költő, akinek tehetsége vitathatatlan, klasszikus képzettséggel is rendelkezik az íráshoz. Ez, mondjuk úgy, önmagában szükséges, de nem elégséges feltétele egy színvonalas kötet megírásának. Hangsúlyoznám, hogy meglátásaim persze nagyban függnek a színrevitel közegétől. Én itt, a recenziómban alapvetően abból indultam ki, hogy egy verseskötet rendeltetése mindenekelőtt egyfajta néma, belső olvasáshoz köthető. Kulturális fesztiválokon, slam poetry rendezvényeken, zenei aláfestéssel nagyon is működőképessé tehető az Ahol megszakad szövegvilága. Ám ez a koncepció szépirodalmi produktumként, kötet szintjén még egyenetlen, még kevésnek tűnik, dacára a legkiválóbb folyóiratokban való publikációknak, dacára az igényesre sikeredett borítónak, a hangzatos, ám sokkal inkább csak üres frázisokat puffogtató fülszövegeknek. Dacára, hogy azért látszik haloványan az intenció, miszerint valami itt és most végérvényesen megszakadt, és mi mégsem tudunk együtt érezni vele, belehelyezkedni perspektívájába. Talán érdemes lett volna még halasztani a debütálást, de ha már így alakult, abban mindenesetre bízhatunk, hogy a szerző következő produktumában már tanul az első könyv hibáiból, gyermekbetegségeiből, és világosabb célokat tűzve ki maga elé, azokat sikerül is teljesítenie. Ha másként nem megy, akkor nincs mese: egyszerűen magasabbra kell tenni a lécet.

Závada Péter: Ahol megszakad, Libri Kiadó, Budapest, 2012.

Tinkó Máté

szerző: Tinkó Máté
honlap e-mail
Tinkó Máté 1988-ban született Békéscsabán, jelenleg Békésen és Újbudán él, az ELTE 1945 utáni magyar irodalom doktori programjának hallgatója. Első verseskötete Amíg a dolgok rendeződnek címen jelent meg 2014-ben, a FISZ-könyvek sorozatban. 2012 szeptembere óta a FÉLonline.hu prózarovatát szerkeszti.

4 archív hozzászólás
  • Nyerges Gábor Ádám

    nyerges - október 8, 2012

    Arról nem is beszélve, hogy a homeless-ek/orr csepeg, mint rímpár, azért elég kis satnya. Ha már a formai virtuozitáson a hangsúly minden más rovására (az általam eddig olvasott ZP-szövegek is emellett tanúskodnak), legalább tényleg legyen virtuóz, ahogy sok helyen valóban az is.

  • Nyerges Gábor Ádám

    nyerges - október 8, 2012

    a hol leszek például egész szépen rímelne rá és nem is passzolna oda sokkal kevésbé, mint a csepegő orr. na befejeztem tényleg.

  • Áfra János

    Áfra János - október 8, 2012

    A Pesti sampon sorait én nagyon védeném, szerintem ez a legerősebb szöveg a kötetben, talán pont azért mert lendületes, s tele van jól sikerült képekkel. Sűrű. Még a kötetzáróversnél, a Konkávnál éreztem ezt az erőt, s ami egészen más miatt, a puritán találékonyságával fogott meg: a Mese. Ez is kiemelkedik, s meg is ragad az ember fejében. Van zenéje, anélkül, hogy az általánosan jellemző formai virtuozitás jellemezné a szöveget: “Óvodás koromban / anyám játékboltban / dolgozott. Boldog / gyereknek kellett volna / lennem.” Szép.

  • Nyerges Gábor Ádám

    nyerges - október 8, 2012

    Ettől még a gyenge rím gyenge marad, de az idézett rész tényleg szép.

KULTprogramok

<< 2018. jan. >>
hkscpsv
1 2 3 4 5 6 7
8 9 10 11 12 13 14
15 16 17 18 19 20 21
22 23 24 25 26 27 28
29 30 31 1 2 3 4

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum