KULTer.hu - „Halántékán történetek kopogtatnak”
32993
post-template-default,single,single-post,postid-32993,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

„Halántékán történetek kopogtatnak”

Sopotnik Zoltán: Saját perzsa

„Sok apró lyukat égetheteka / fejfájás-reluxán, hogy lássam, mit érdemes / néven nevezni” (Barna reluxa). Családtörténet és mese, kísértettörténet és emlékmontázs szövete Sopotnik Zoltán legújabb könyve a próza, a vers és a perzsa nyelvén.

A majdnem kétszáz oldalas Saját perzsa visszafogott megjelenésű borítóján csak egy, a háttérként szolgáló felhőzetből kiugró sematikus fekete tenyér vonja magához a tekintetet. Markáns körvonalával csalogat, miközben mintha megálljt parancsolna: felmutatva a távolságot az olvasó és a Saját perzsa szférája között. A borító figyelemfelkeltő, hívogató és a hozzáférés korlátozottságát egyidejűleg reprezentáló jellege a szövegvilág egészére érvényes kettősséget vetít előre. A kötet (főként a legelső ciklus tekintetében) domináns szövegszervező elemében, a fa motívumában (ami a címbeli alak képeként is felfogható) szintén egyszerre érzékelhető a megmutatás és az elrejtés mechanizmusa: „a régi fák előtt, amelyek / egy másik világ redőnyei” (A történet alá).

Sopotnik Zoltán negyedik verseskötetének címe az előző alkotásokéhoz hasonlóan (Krokodil, Az őszinteség közepe, Futóalbum) talányos: a gyűjtemény számos pontján felbukkanó perzsa egyfelől a megszólaló nyolcéves énjének megmutatkozó szellemként („A perzsát már gyerekkoromban is láttam, nyolc évesen jöttem rá, hogy az ikertestvérem küldte” [80.]), másfelől a beszélő családjától örökölt legendák hőseként, a „közösség” védelmező népeként értelmezhető („A perzsa vigyázó nép, ránk vigyáz, legalábbis a családi legendárium szerint. Az üvegfúvók leszármazottjaira, otthon mindenki hitt ebben” [87.]). A megszólaló nem részletezi sem a perzsa nép történetét, sem a harcosét, mintha számára sem lenne teljességgel megközelíthető e két alak jelezte szféra. Az utóbbinak is csak haláláról van tudomásunk: „a sisakja csúcsdísze beleakadt egy űrhajó aljába, és kitörte a nyakát” (74.). A különös halálesetnek, illetve magának a szellemalaknak a beemelése a fantasztikum irányába tolja el a történetet, s a földön túli szféra, a kísértetvilág a mindennapok sivár, lehangoló helyzeteinek (baráti találkozók, kórházi látogatás, temetés, felolvasóest, szakmai gyakorlat) releváns ellenpontjává lesz. Ezáltal egy újabb ellentétpár kap teret a kötetben, ugyanis a gyermeki szem által „kisajátítható” szellem a felnőttek számára hozzáférhetetlen marad, csupán a mesék, mítoszok közvetítésében ragadható meg. A fantázia (amit voltaképpen a perzsa vezér jelenít meg: mozdulatsora „képzelet-balett. Ezt járja már nekem, amióta a bátyám először átküldte” 116.) erejét felmutató szövegrészek egyébként szerves alkotóelemeit képezik a Sopotnik-lírának, melyet a megelőző, Futóalbum című kötetet értelmező L. Varga Péter is hangsúlyoz (Műút, 2010/020).

A perzsa mindkét tekintetben (szellem, védelmező nép) a sajátként megjelenő idegen motívuma: az egyéntől távoli, meg nem ismerhető, meg nem érthető entitás egyszersmind közeli is – jelen van a közösség emlékezetében, illetőleg az olykor előbújó kísértet formájában. A megszólaló számára érzékelhető halott harcos médiumként, az ikertestvérrel való kommunikáció egyetlen lehetőségeként érvényesül: „tisztában voltam avval is, hogy ezen túl a vezéren keresztül fogunk érintkezni egymással” (87.). A kísértet a nyelv szerepét tölti be, mely a beszélni képtelen, intézetben élő testvér és az én közti kapcsolattartást valósítja meg, „szóval küldözgettük a perzsát át az árnyékon, így beszélgettünk” (81.). A vezér látvánnyá lett szó, „feltűnési ABC” (Háttértudás): hiszen teste, öltözéke válik olvashatóvá. „Ha a bátyám azt akarta mondani, hogy köszi, minden oké, megvagyok, fegyver nélkül, mosolyogva jelent meg a perzsa. Ha például leszíjazták, mert rohama volt, teljes harci díszben jött elő valahonnan” (88.).

A testvér halálával („a perzsa rám maradt, mert egyik nap a testvérem leesett a lépcsőn, és a nyakát törte” ([81.]) azonban úgy tűnik, hogy a szellem jelenléte funkcióvesztetté válik: „most meg úgy beszélgetünk, hogy írom ezt itt” (81.). Az írás, a papírra vetett szó veszi át a perzsa szerepét, melynek ő már nem alakítója, hanem részese, tárgya. Mindazonáltal mégsem tűnik el, hanem újra és újra felbukkan (például felolvasóesten), s az én életét olyannyira meghatározza, hogy az szinte képtelen különbséget tenni önmaga és a perzsa között: „Néha keverem kettőnket, nehéz eldönteni, ki vagyok” (116.). A megszólaló függ kísértetétől: „1) a kísértetek nem szoktak lemaradni, 2) akkor sokkal jobban fáj a fejem, és koordinációs zavaraim lesznek, 3) elfelejtem a nyelvem, vagyis nem úgy használom, ahogy kéne” (75.) – védelmet és nyelvet kap tőle, mígnem eljut addig a pontig, amikor is teljesen elmosódnak a kettejük közti határok: „A nevem kísértet” (117.). A szellem a nyelv metaforájaként egyben a szövegben megjelenő én jelölőjévé is lesz.

Emellett nyilvánvaló a perzsa motívumának a betegséggel való szoros kapcsolata is: „Még élt a testvérem, / mikor kitalálta a perzsát. / Hogy átküldi néha. A / súlyos betegek fantáziája nem ismer határt” (Háttértudás). Az eladdig a gyermeki énnek tulajdonított adottság, vagyis a képzelet egyúttal az őrület attribútumává is válik. „Falat, csempét tör, bontja / a száraz elmét” (Háttértudás). A perzsa egyrészt tehát megóvja a fejfájástól, betegségtől az egyént (a függési helyzet egyik jegyeként), másrészt viszont éppenséggel magának az őrületnek a határát is feszegeti. A kötet tehát a fantázia s ekképp a „bomlott elme” világába igyekszik elkalauzolni az olvasót, melyre az öt cikluscím is emlékeztet a marginalizált állapot (közhelyszerű) jegyeinek szerepeltetésével: Fejfájós park, Bársonyos szanatórium, Lassú társas, Borzas haza, Nulladik napok. A prózai szövegrész (Lassú társas) és a versek szövedéke egyaránt megpróbál közelebb jutni e szférához, mely egyszerre van az egyénen kívül és belül: „Dolgozik bennem ez / a park. Itt áll a házunk / előtt és néz” (Fokhagyma). Végül mégis áthatolhatatlan, beláthatatlan marad a megszólaló számára: „A park megvédi a régi formákat. / Olyankor átlátszó, mintha / celofánnal lenne körbetekerve, / lehetetlen áthatolni rajta” (Gőgös huzat). A park védi a családi legendáriumot s a képzelet, az ikertestvér dimenzióját.

Az én tulajdonképpen a gyermek−felnőtt, valamint az egészség−betegség kettősének határára kerül, melyre maga is több alkalommal reflektál. Az Üvegvarratok című költeményben („Mindig / a dolgok széle a leg- / fontosabb. Ott törik / szét a határvonal, / először ott lesz sebezhető”) nemcsak a fent említett állapotok közti határ leküzdésének kísérletét szorgalmazza, de a múlt és jelen (felmenők és az én) között húzódó törésvonal elleni fellépést is. E küzdelem során marad vissza valami az ikerből, a másikból a megszólaló számára – például a migrén, az őrületnek ez a maradéka. „amitől ő és összes felmenője / szenved, szenvedett” (Kamra). A migrén, ahogy némileg a perzsa is (a Lassú társas ciklusban „grandiózus agydaganathoz” hasonlítja a beszélő) nyomot hagy a testen („tarkómon migrén alakú folt” [Gőgös huzat]), illetve az emlékezetben („az »emlékezet sara«” [Idegesítő lendület]). A testbe íródik s magának a mondásnak és az alkotásnak szintén lehetséges médiumaként lép elő: „Migrénbe ragadt a vers, / ráadásul lábon kell / kihordani” (Migrén).

A kötetben feltáruló család- és éntörténet – üvegfúvókkal, nagyapával, nagymamával, náci tiszttel, szerelmessel, Ellis-szel, Matiszt Gyulával átszőve – nem más, mint „Meseregény a durvábbik / fajtából” (Üvegvarratok), ami emlékek, víziók, mesék maradékaiból van összevarrva, az ént, magát is belefércelve. Valami azonban hiányzik: „ezt / kaptam a látomások / helyett” (Idegesítő lendület). Minden, ami az ikerből, az őrületből hátramaradt – a perzsa, a migrén – még inkább szembesít annak hiányával; sőt úgy látszik, hogy a testvér fosztotta meg az ént a fantázia világába való belépés esélyétől. „Tartozik / nekem, szoktam gon- / dolni rá, például, mikor / az arcom próbálom / elemezni a tükörben, / elég avantgárd, kínzóan / az” (Idegesítő lendület). A megszólaló ennek okán kutatja „azt a leesést, azt a Juditot” (81.), a történetek szélét, a kopást; az eseményeket a látomások hiányában. Amíg tehát a perzsa a másikkal való kommunikációt jelenti, addig a migrén az írást, a történetek széleinek megragadását szolgálja. Az én mindezek tükrében a helyettesítés jelképeként értékelhető, hiszen ahogy a perzsa is a közvetlen kapcsolattartás helyett áll, úgy az azzal önmagát összetévesztő megszólaló is valaminek/valakinek a hiányaként reprezentálódik. „Ha valami kopik belőlem, / vagy miattam múlik el, a város másik / végén egyre több játékot tanul meg az / örökgyerek” (A metafora széle). Ebben a folyamatos helyettesítő aktusban s a különböző határterületeken (tükör, éjszaka, üvegbuborék) bukkanhat fel csak néha-néha az „örökgyerek”, az elérhetetlen másik. „Kimegyek az udvarra / rágyújtani. Szemezünk, / mint mindig ilyenkor” (Kocsonyás árnyékok).

Sopotnik Zoltán: Saját perzsa, Libri Kiadó, Budapest, 2012.

Jován Katalin

szerző: Jován Katalin
honlap e-mail
Jován Katalin 1987-ben született, Debrecenben él. Magyar nyelv és irodalom mesterszakon végzett a Debreceni Egyetemen, jelenleg pedig az Irodalomtudományok Doktori Iskola hallgatója. A Hatvani István Szakkollégium irodalom-, nyelv- és kommunikációtudományi szakcsoportjának vezetője, a Szkholion folyóirat olvasó szerkesztője.

1 archív hozzászólás
  • xavia - október 11, 2012

    nagyon jó, részletező, több szempontból körüljárja a témát!!

KULTprogramok

<< 2019. feb. >>
hkscpsv
28 29 30 31 1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 1 2 3

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum