KULTer.hu - Szülinapos múzeum kezdőknek és haladóknak
33499
post-template-default,single,single-post,postid-33499,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Szülinapos múzeum kezdőknek és haladóknak

6 éves a Modem – összművészeti minifesztivál

A debreceni Modem modern és kortárs művészeti központ szeptember 29-én egy összművészeti minifesztiválnak keresztelt rendezvénnyel ünnepelte hatodik születésnapját. Szerencsére vagyok olyan figyelmetlen, hogy csak utólag vettem észre ezt a megnevezést a programpontok fölött…

Máskülönben izgulós és sajnos néha kissé szkeptikus lévén, aggódni lettem volna kénytelen, hogy az intézmény túlvállalta magát, olyan címkét ragasztva a – legalábbis általam – családiasnak várt délutánra, estére, amely fölöslegesen kelti valami fenyegető komplexitás illúzióját. Annál jobban esik most visszaolvasni ezt a címkét és konstatálni, hogy tudták, mire vállalkoznak, és a – létszámát tekintve egyébként valóban családias – közönség, akár eleve összművészeti minifesztiválra jött, akár nem, nemhogy nem keveredett el esetleges hiperaktív szervezők koncepciótlan programdömpingjében, hanem pontosan azt és annyit kapott, amennyi most kellett. Összművészetet a választás (értsd: a kóricálás) szabadságával, egymást beváró programokkal és fesztiválhangulatot karszalaggal, barátságos személyzettel, ülőpárnákat osztogató ruhatáros hölggyel, babzsákfoteles-örömzenélős kerti éjszakával.

Este hat óra körül érkeztem meg, nem érezvén magamat a korábbi, „családi tárlatvezetés”, „múzeumpedagógiai program”, illetve „játéksarok” célközönségének. (Az összművészetnek bennem – pusztán – korhatára van.) Megcéloztam tehát a Vadak, halak, madarak című kiállításon meghirdetett tárlatvezetést, előtte azonban éppen meg tudtam még úgy inni egy csészével a Zöld Szamár Kávézó – egyébként kiváló – kapucsínójából, hogy közben kiderüljön számomra, milyen is a Mandel Quartet historikus zenéje. Bizton állíthatom tehát, a muzsikus délután ugyanúgy kaphatta volna a „közösségi tevékenység minden korosztálynak” leírást, mint egy másik, korábbi program. A zenészek külön gondot fordítottak ugyanis arra, hogy gyermek és felnőtt közönségüknek folyamatosan jelezzék, mit is hallanak: milyen tradíciók mentén és technikailag hogyan szólalnak meg hangszereik.

A Vadak, halak, madarak című, természetfotókból készült kiállításon a művész, Soltész István fotográfus és Szabó Attila kurátor vezették végig az érdeklődőket, akik talán – mint én magam – eleddig nem is tudták magukról, hogy érdeklődőnek számítanak, ha természetfotózásról van szó. Most azonban – azt hiszem – többen lettünk, hiszen Soltész minden bizonnyal megnyerte a műfajnak azokat, akik tévesen a biológia tankönyv dokumentarizmusával vagy – ahogyan a fotográfus fogalmazott – „teleobjektíves vadhajhászással” azonosították a műfajt. Kiderült, hogy sikerülhet a kamerán keresztül olyan nézőpontot találni és a fotográfiát mint médiumot úgy használni, hogy a fotó se mesélni, se – álságos módon – átlátszani ne akarjon. A kiállításhoz kiadott szórólap szerint „Soltész [egyszerűen] ránk bízza a látványt.” Valóban így van; a látvány pedig nála elsősorban felületérzékel(tet)és. A folyó víztükre, a hálóval összegyűjtött halak tömege holdbéli, fekete-fehér mintázatot képez; a fényképek grafikai nyomatokra emlékeztetnek, egyfajta képi ritmikussággal játszanak. „Részletdús természeti textúráknak” (ismét a szórólapot idéztem) nevezhetőek a Vadcsapások és a Madarak című sorozatok képei is. Saját bevallása szerint – miközben a három sorozaton dolgozott – Soltész azt a kérdést tette fel magának többször, hogy van-e a valóságnak és a pillanatnak eredendő köze a fényképezéshez? Választ azonban nem ő adott, hanem a fotók, amelyek tanúsága szerint attól még, hogy egy művész a valóság egy adott pillanatára reflektál, vagy legalábbis azt használja megmunkálandó nyersanyagként, nem lesz a valóságból sem eredet, sem végpont, sőt talán a valós pillanat – nála például – csak indexe valami azon túlmutató, de – paradox módon – mégsem transzcendens, hanem nagyon is materiális lényegnek.

Az Idegen anyag című kiállításon való tárlatvezetést huszonegy órára hirdették meg. Így aztán bőven volt időnk – a harmadik emeleti multimédia teremben – a Galaxis útikalauz stopposoknak vetítésén ücsörögni, illetve a fél nyolcas Alkony flashmob kedvéért pár percre kizökkenni az intergalaktikus dinamika olyan örök problémáinak boncolgatásából, amelyekre a válasz végső soron – régóta tudjuk – mégiscsak: 42. A programfüzet leírása szerint az Alkony flashmob nem más, mint „közös fénygyújtás a belső kertben Isaac Asimov nyomán”. Erről én lemaradhattam, mert mire – egyébként nem is késve – odaértem, a színpadon már a későbbi Random Trip koncert beállása zajlott, az udvart – fáradhatatlanul, de azért aznapra valószínűleg utoljára – körberohangáló gyerekek pedig már fényfüzérekkel a kezükben szaladtak a babzsákfotelekben ejtőző felnőttekhez, hogy hajtogassanak nekik szemüveget, de legalábbis koronát, ha már hajlik az a világító rúd.

Az Idegen anyag című tárlat kapcsán először is azt tudtuk meg Antal Péter műgyűjtőtől, hogy még ha szürrealizmustól olvasunk is az ismertetőben, „itt nem lesznek lángoló állatok vagy szétfolyó idő”, mivel a szürrealizmus fogalmát a válogatásnál nem esztétikai-művészettörténeti kategóriaként használták, hanem a szó etimológiai értelmében arra értették, ami a maga történeti vagy esztétikai korszakának realitásából valamiért kilóg. Hogy mi miért és honnan lóg ki, nos erről kívánt beszélni az addigra már elég szép számú látogatónak az Antal-Lusztig gyűjtemény tulajdonosa, akivel az este folyamán később volt szerencsém a – számára mindig kicsit missziós jellegű – tárlatvezetés módszertanáról elbeszélgetni. Tapasztaltam, hogy Antal úgy kalauzolja végig hallgatóságát a kiállításon, hogy még véletlenül se „fejtse meg” a műveket. Mesél az alkotókról mint magánemberekről vagy mint művészfigurákról, a műveket pedig anekdotikus vagy művészettörténeti értelemben kontextualizálja (amire, valljuk be, szükség is van, ha olyan sokgyökerű, nehezen megfogható fogalmat tematizálunk, mint például a kirekesztettség), de nem elemzi. Amint aztán megtudtam tőle, elengedhetetlen első lépésnek tartja, hogy a potenciális közönségben viszonyulás alakuljon ki általában véve a képzőművészethez. Az egyes művekkel való párbeszéd ugyanis korántsem magától értetődő, viszont könnyebben megindul, ha a néző valamelyest felvértezve érzi magát; nem valami ellen persze, hanem valami érdekében. Jól használható mankó lehet adott esetben például mindössze a szóban forgó alkotó zsidó származására való utalás (a kiállítás nem egy műtárgya tematizálja épp a zsidó kitaszítottságot), de akár egy olyan, értelmezési stratégiának használható félmondat is, mint – Vajda Lajos kapcsán – az, hogy „az alkotó elveszti a konkrét formanyelvet”. Múzeumpedagógia felnőtteknek, méghozzá példás.

A tárlatvezetés végeztével kapcsolódtam be a Random Trip koncertbe, ami – akárcsak az „összművészeti minifesztivál” – pontosan az, aminek mondja magát: véletlenszerű is meg utazás (ne hagyjuk reflektálatlanul a névválasztásban rejlő szubkulturális utalást: elszállás) is. Kilenc zenész, akik mind máshonnan jöttek (az énekesnő Sena például az Irie Maffiából, a csellista Ölveti Mátyás pedig Szabó Balázs Bandájából, hogy csak azokat említsem, akiket rögtön felismertem) és dobták be egy estére a közösbe egyéni stílusukat, ötleteiket, néha védjegyszerű megszólalásaikat, de ugyanakkor alkalmazkodási készségüket, összhangigényüket is. Improvizációról van szó, tehát a véletlenszerűséget nem kell magyarázni, az utazás pedig „a magának még egy rekettyést is megengedő művelődési ház” (a dobos Delov Jávor nevezi így a Modemet) udvaráról indul, és a megképződő dallam- és ritmusívek mentén a végtelenbe tart. Elszállás ez így, hiszen a dal (dalok?) nem akar (akarnak?) befejeződni, ami nem azért baj, mert ne hallgatnánk (őket) szívesen, csak azért kelt némi zavart, mert a maga módján voltaképpen egy komplett kultúrgyakorlatnak, ha úgy tetszik, a célszerűségnek magának, a produktumigénynek megy ellenébe.

Mi sem igazolja ezt jobban, mint hogy a fél tízkor kezdődött koncertről hajnali egy óra után indultam csak haza, nem tudva még, hogy egy „összművészeti minifesztivál” vendége voltam, de elégedetten, sőt bizonyos otthonosság érzésével. Van mit és van hogyan ünnepelni itt, a végeken (is). Ez pedig jó. Akár (mini)fesztiválnak, akár csak arra, hogy észrevegyük: hat év, and there is more to come

6 éves a Modem – összművészeti minifesztivál a modern és kortárs művészeti központ születésnapja alkalmából, Debrecen, 2012. szeptember 29.

A fotókat Áfra János készítette.

Liktor Eszter

szerző: Liktor Eszter
honlap e-mail
Liktor Eszter 1986-ban született Egerben. A Debreceni Egyetemen végzett 2010-ben angol-francia szakon, majd ugyanitt volt doktorandusz hallgató. Kutatási területe a XVII. századi francia színház, különösen annak vizuális aspektusai. Fő érdeklődési területe tehát a színház: nézi, gondolkodik és ír róla, játszik.

KULTprogramok

<< 2017. máj. >>
hkscpsv
1 2 3 4 5 6 7
8 9 10 11 12 13 14
15 16 17 18 19 20 21
22 23 24 25 26 27 28
29 30 31 1 2 3 4

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum