KULTer.hu - A test szöveggépe, a szöveggép teste
34509
post-template-default,single,single-post,postid-34509,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

A test szöveggépe, a szöveggép teste

Németh Zoltán: Boldogságtelep, vetélőgépben

Németh Zoltán lírája mindig is az érzékelő test felforgatásának és a nyelvileg megkonstruált testkép átformálásának lehetőségeivel kísérletezett, nincs ez másképp a Boldogságtelep, vetélőgépben – Csáth szeretője című kötet esetén sem, ám e könyv szabadversei a szexualitásra vágyó testet már az érzelem- és szövegképződés helyeként értelmezik.

A korábbi kötetek gondolatritmus által vezérelt, nyers szövegei a testről alkotott képünk – pontosabban: egymást metsző testképeink – kulturális meghatározottságára, nyelvi kódoltságára irányították a figyelmet, a Boldogságtelepet olvasva viszont az lehet az érzésünk, hogy Németh ezúttal egy belakhatóbb poétikai teret próbált kiépíteni. A korábbiaktól részleteiben érzékenyebb és egészében emészthetőbb kötetet tartunk kezünkben, ez pedig részben a megidézett alakoknak és a beépített vendégszövegeknek is köszönhető, de talán még inkább a korábbiaktól kevésbé megrázó, mégis emlékezetes szöveghelyeknek, amelyek közt akár a durvább metaforák is képesek költői képként olvastatni magukat – pedig valljuk be, nem volt ez mindig így.

A szem folyékony teste (2000) című könyv a tematikus felforgatáson túl még a formai kísérletezésnek is nagyobb teret engedő poétikája után A perverzió méltósága (2002) már kifejezetten a referenciális olvasás általi tartalomképződés romboló hatására alapozva, a pornográf irodalom képzetkörét messze átlépve épített fel egy a magyar irodalomban szinte páratlan obszcenitású nyelvi univerzumot. A képzetes test tapasztalatainak elbeszélésével létesülő poszthumán perverzió szinte terrort fejt ki a gyanútlan líraolvasóra, aki néhány sor után már képtelen pusztán költői képek soraként értelmezni e testdarálógép retorikáját.

A haláljáték leküzdhetetlen vágya (2005) már kevésbé radikális nyelven – de azért leplezetlenül nyersen – a saját test kiszolgáltatottságából adódó tapasztalatokat, vagyis hordozó anyagunk szükségszerű romlását állította középpontba. A sokszor alanyi indíttatásúnak tűnő versbeszéd személyesebb hangot eredményezett, talán ennek tudható be, hogy Németh eddigi munkásságából ez a könyv rokonítható leginkább a Boldogságteleppel.

A bestiáriumszerű Állati nyelvek, állati versek (2007) elsőre másfajta poétikai útnak tűnhet. A humor és – a gyermekversek logikáját idéző – játékosság jellemzi az olykor obszcén kifejezésektől sem mentes, és gyermekek számára túlzottan is összetett szövegeket. Az emberi nyelv állati létezésre vetítéséből adódó anomáliák központba állítása teszi különlegessé ezt a könyvet. Az állattematika pedig a hamarosan elemzett köteten túlra vezeti figyelmünket, előrevetíti a költő Boldogságtelep utáni verseit, melyekben már az állati testtel – mint az érzelmek vagy akár a szexualitás tárgyával – való személyes viszony megfogalmazása kerül központba. A Boldogságtelep versei közül talán kissé ki is lóg a várhatóan újabb könyvvé rendeződő koncepció előképeként érthető Plüssmaci és a Kopoltyú.

A korábbi könyvek példája azt mutatja tehát, hogy az irodalomtudósként is jelentős tevékenységet végző Németh Zoltán versei rendszerint átgondolt tervezés nyomán szerveződnek kötetté. A szerző személye vagy a versbeszélői pozíciók hasonlóságával és különbözőségével való játéknak mindig is kiemelt szerepe volt egy-egy könyve karakterének megteremtésében, s bár a Boldogságtelepben nincs például álszerkesztői utószó, a versbeszéd mégis sajátos jelleget nyer. Az egységes versnyelv a finomabban hangolt költői képek megszólaltatásával, a női versbeszélői helyzetek működtetése által válik érdekessé, melyeket mindig ellensúlyoz egy-egy férfi versbeszélőnek tulajdonítható szöveg (pl. az Idegen nyelv).

Már a könyv alcíme (Csáth szeretője) is sejteti, amit a versek aztán igazolnak: mintha Csáth Géza egy-egy szeretője vagy női inkarnációja volna a visszatérő versbeszélő, aki perverz kéjelgései és elmélkedései ellenére mégiscsak egy femininebb nyelven szólal meg. A kötet – Bedecs László által kritizált  – összetett címének megértéséhez is éppen Csáth Géza 1912−13-as Naplójával kerülhetünk közelebb, amelyet Németh is „előtanulmányként” ajánl a Boldogságtelephez könyve legelején. Az ajánlott olvasási „helyszín” pedig nem túl meglepő módon éppen Stubnyafürdő, ahol Csáth egykor praktizált. A Napló betekintést enged a morfinista író és a számtalanszor megcsalt társ, Jónás Olga közös történetébe, amely az életben aztán a feleség meggyilkolásával zárulhatott le végleg. Csáth a Napló több pontján is előjelezte a boldogság fenntarthatósága feletti – élvezetek hajszolásából fakadó – kételyét (pl. „Úgy éreztem, hogy kicsinységeken fordul meg, hogy mindketten egész életünkre nagyon boldogok vagy hogy én nagyon boldogtalan legyek.”; „Való igaz, hogy az öröm és a fájdalom egyformán elviselhetetlenek egy igazi M-istának.”). Németh könyvének címe tehát egyszerre utal a kábítószer-használat és a túlhajszolt szexualitás hatásmechanizmusára, mindkettő „boldogságtelep, vetélőgépben”, hiszen e két élvezeti forrás ugyanazon az elven működik: hirtelen okoz extatikus élményt, a hatás elmúltával azonban csak nyomasztó hiányérzet marad.

A boldogság kimerülésére utaló „Vetélőgép” szóösszetétel A perverzió méltósága egyik versének címeként is feltűnt már majd tíz évvel korábban, méghozzá egy olyan szövegben, amelynek férfiként tételezett beszélője saját terhességének felismerését, majd testének robot általi szétszerelését írja le. Ez a különös „nemi szerepzavar” íródik tovább humánusabb nyelven a Boldogságtelepbeli szerepversekkel. A mindennapi életben tabuként kezelt kérdések újra előkerülnek, a testiség viszont már leválaszthatatlannak tűnik az érzelmekről, és ugyanez fordítva is igaz – a kettő tehát nem különálló, zárt rendszer. A test mint szöveggép az érzelmi folyamatok megélésén keresztül próbál egyre kifejezőbb nyelvet teremteni a jelenségek megértésére.

Rögtön a kötetindító narratív hosszúvers, Az ismeretlen nyelv a testi jelek nyelvszerű működésére, valamint a testiség és a nyelviség kettősségében megmutatkozó feszültségre vezeti vissza az érzelmi folyamatokat. A korábban írói ambíciókat dédelgető bolgár kalauznőként feltűnő versbeszélő jó ideje a vonatszexben keresi az önkifejezést, hiszen „A század első felében egy nő / kizárólag a testével tudott kommunikálni.” A test nyelvébe vetett hit szervezi tehát a versbeszélő tetteit, a betűkön való áttűnést használja közvetítőként Kosztolányi elcsábítására is: „Nézte az elsuhanó tájat, / Az ablakban visszatükröződő betűket, / Amint rávetülnek a testemre.” Az áttűnések logikája érvényesül e képben, és ez szervezi a vers egészét is, a következő versszak „A nő a nő, a férfi a férfi.” elkülönítő azonosítástól tárgyak nemi megkettőzésén át vezet el bennünket „A férfi a nő, a nő a férfi.” kettős azonosításáig, mely nyelvileg is megelőlegezi a szexuális aktust.

„Egyedül a női test képes versenyezni a nyelvvel, / Valami ilyesmit mondhat” – tulajdonítja aztán Kosztolányinak a gondolatot a budai származású kalauznő, aki csak a test nyelvével képes felülkerekedni az írón, épp ezért igyekszik leplezni, hogy érti, amit mond. A „20. század harmincas éveiben” járunk, így kissé anakronisztikus, amikor bizarr előjáték szett kerül elő, ám mindez a női test kifejező erejének növelését, a csábítás beteljesítését szolgálja a versben. Később, mikor egy férfi kalauz tűnik fel, fotók leplezik le Kosztolányi előtt, hogy a magáévá tett nő férje állhat előtte – az ezt követő kiborulás és hányás jelzi, hogy a kalauznő terve sikeres volt, a testével beszélt, és most szavakkal nem vonhatják felelősségre. Legyőzte a szövegbe foglalás írói kényszerét is: „Egész hajnalig ott ültem veled, / De nem írtál bele a történetedbe”. Mert a versbeszélő szerint „éppen a némaság az utazás / Legfontosabb alkotóeleme”, amely háttérbe szorítva a szöveget képes teret engedni a testi mozgások saját jelrendszerének. Különlegesen fontos, ars poetica-szerű darabja tehát ez a vers a kötetnek, az utóbbi évek magyar lírájának pedig kiemelkedő darabja, éppen ezért jóval részletesebb és pontosabb elemzést érdemelne.

A test és szöveg egymásba tűnésének motivikus előkerülése és a jelolvasás lehetőségének megkérdőjelezése fűzi össze a kötet legtöbb versét, maga az érzelemképződés, a képek szerkezete is egy-egy, ebbe a képzetkörbe tartozó szentenciózus mondat köré épül, mint például a Nyelvtan című versben, ahol a szexualitással kapcsolatos megállapítások egy − a leírásnak ellentmondó − tételmondat köré csoportosulnak: „A test öröme kitalálja, hogy szavakra semmi szükség.” Így maga a vers az intimitás hiányát jelző művé lényegül át, annak az időszaknak az emlékművévé, amelyben még a szavak nélküliség rendeződhetett nyelvvé: „a velünk / eggyé vált nyelvtant úgy alakítottuk, mint egymás testét”.

A kötet egésze a testi és a szövegi világ közti kapcsolat megmutatásával, a testi tapasztalatokból és a verbális impulzusokból adódó gondolatok leírásával kísérletezik, például a Képeskönyv és a Mozgássérült a féltékenység és a megcsalás képzetkörét járják körül, az Élvezőautomata az orgazmus stációit, míg a Geometria a szeretet-szerelem érzelmi tengelyét, a Koratavasz című szöveg pedig a foci metaforarendszerét használja a szexuális teljesítmény leltárszerű leírásához. A versek fontos tétje tehát testi kapcsolatból adódó érzések és ellenérzések lírai megfogalmazása, még inkább annak megmutatása, hogy a szöveg éppúgy meghatározhatja a testről való gondolkodásunkat, mint a test a szöveg működését. A Sírkő első versszakában olvassuk: „Olyan könyveket olvasol napról napra, / Hétről hétre, / Amelyektől megszépülsz, egyre szebb leszel.”, a Könyvek című versben pedig maga a − nyelvet látszólag rögzíteni képes − szöveghordozó fizikailag is a test protézisévé válik: „derekad alá / Az értelmező kéziszótár 2. kötetét / Raktad, emelvényként és támasztékul”. A Maradék következő képe alapján viszont nincs esély a közös nyelv megtalálására: „Mire végigolvastuk a könyvet, / Amit közösen írtunk, / Már rájöttünk, / Nem a mi nyelvünkön íródott. / Egy könyv, ami két testté hull szét.”

E versvilág tanulsága szerint a társ testével való végső egyesülés lehetetlensége szab gátat a szexuális extázis boldogságtelepének, ahogy arra az Illuminációk című vers több szöveghelye utal: „azt akarom, / hogy te határozz életem folyásáról, / te szabd rám a rendet”; „szinte az eszméletvesztésig fáj, / hogy nem lehetek egy azzal a testtel, / amely felé most igyekszem”. A szerelmi egységélményt ebben a versben is az áttűnés képe közvetíti legerősebben, ám ezúttal nem írás és tükröződő üveg, hanem ember és ember közötti egymásba tűnésről van szó: „mert olyanokká váltunk mi már, mint két / szembefordított tükör, / minden repedés, / minden vérző szilánk / a végtelenig vezette önmagát, / belsőnk felé”. A másik elvesztésének félelme pedig különböző halálnemek gondolatával kapcsolódik össze, melyet a testnedvek találkozása mégiscsak visszafűz az előbbi képhez: „vérünk összefolyik a hókásában”, mintha az egyesülés csak az elhagyott testnedvek között valósulhatna meg.

A kötet versbeszélői mintha az állandó elválasztottságban fedeznék fel a megszólalás alapját. Talán nem túlzás azt mondani, hogy nem csak Németh itt elemzett verseinek, de általában véve a költészetnek is alapvető motivációja ez az elválasztottság, ez a hiányérzet, hiszen – ahogy az Iszonytartályban olvashatjuk – „A meddig bírod nélkülem úgy aránylik a meddig bírom nélküledhez, / Mint a semmi egy másik, egészen másik semmihez.” A szerelmi költészet sajátos újrafogalmazása tehát ez a könyv, a tabuk nélküli testiségből fakadó szerelemé, ezért van, hogy a versbeszélő szokatlan erővel „[s]imogat, kétfelé a szőrt, így haladsz betűről betűre” (Vágófény, neonhangra), hogy olvashassuk a minden mástól elkülönült test nyelv általi termelődését.

A kötetet záró Meztelen állat versbeszélője pedig már a magára maradó saját testről, mégpedig annak lefagyás általi eltárgyiasulásáról szól: „Szerettem volna eldőlni. / Ha nem lett volna a ziháló tüdő, / a test szükségszerű, elfojthatatlan váladékai, / akkor üveglap lettem volna, / amelyre jeleket ír a fagy”. Ez a néhány sor, párbeszédbe lépve a kötetindító vers test és szöveg üveglapon való egymásba játszását megjelenítő képével, keretes szerkezet teremt a könyvnek. A testi jelek olvashatatlanságának belátásához érkezünk el: „Mennyire képtelenség egy üveglapon gondolatot keresni. / Egy vödörnyi belső szerv, egy vödör fagyott víz, / vagy inkább vér, és a sok, ágaskodó, fölösleges csont a hússal. / Még mindig túlságosan emberi minden.” És éppen ez, a testi érzékelés szélsőértékeinek megfogalmazása teszi különös erejűvé Németh Zoltán költészetét, és annak a belátása, hogy a testünk tökéletesen különböző, egymás számára félreolvasható jelrendszereket termel. Ez a gondolat talán képes mentesíti ezt a kritikát is a félreértések alól.

Boldogságtelep, vetélőgépben – Csáth szeretője, Kalligram, Pozsony, 2011.

Áfra János

szerző: Áfra János
honlap e-mail
Áfra János 1987-ben született Hajdúböszörményben, Debrecenben él. Gérecz Attila-díjas és Horváth Péter Irodalmi Ösztöndíjas költő, első verseskötete 2012-ben jelent meg Glaukóma címen, a második 2015-ben Két akarat címen, harmadik 2017-ben Rítus címen. A KULTer.hu főszerkesztője, az Alföld szerkesztője, óraadó a Debreceni Egyetemen.

KULTprogramok

<< 2018. dec. >>
hkscpsv
26 27 28 29 30 1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30
31 1 2 3 4 5 6

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum