KULTer.hu - A tisztesség otthonos nyüzsgése
34530
post-template-default,single,single-post,postid-34530,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

A tisztesség otthonos nyüzsgése

Václav Havel: A szabadság igézete

Hosszan morfondírozom az üres Word-dokumentum fölött, hogy Adam Michnik Václav Havel nagy történelme című (Pályi András által fordított), tanulmánnyá terebélyesedett előszava, pályarajza (amely – noha ez most másodlagos – közel hibátlannak látszik), mennyire nehezíti meg a dolgomat. Aztán úgy döntök, hogy gondolatmenetem majd a michniki illesztések közötti rések megtalálására törekszik.

A szabadság igézete írásain (is) végighúzódik a néhol már-már naivnak látszó, néhol lelkesült megszállottság az „alulról” szerveződő, a „politika előtti” folyamatok iránt („a [’68-as] politikai reform kísérlete nem a társadalom feleszmélésének oka, hanem végső következménye volt”, 132.), a civilség nyüzsgő dicsérete, mely összefonódik egy másik alapelvvel, a személyes felelősség józanságának, saját sorsunk alakításának kötelességével, amely a hétköznapi élet közönyét és hamisságát hivatott megtörni, és amely – Havel hite szerint bizonyosan – alapját képezheti a fanatizmustól és fundamentalizmustól távol álló, viszont sokszínű, provokatív, individuális, állampolgári társadalom eszméjének.

A mindez iránti legkonokabb következetesség (Patočka) – innen nézve legalábbis úgy tűnik – nem rendült meg soha egyetlen sorában sem, ez pedig olyan tőkét kovácsolt számára, mely által „a politikában is a tanúságtétel embere, korának egyik nagy erkölcsi tekintélye” (43.) lett. Ehhez persze a sorok szilárdságát meg kellett előznie a gerinc megroppanthatatlanságának. Azok a börtönnel is „színesített” évtizedek adják az erkölcsi fedezetet a mondandójához, melyeket Havel belső disszidensként – saját életével szemléltetve az igazságban élni maximáját (A. Plesu) – töltött egy poszttotalitárius rendszerben.

Ezeknek a bársonyos forradalom előtti évtizedeknek, „a kelet-közép-európai disszidens mozgalmak genezisének, politikai filozófiájának és ethoszának legérettebb összefoglalása” (17.) a Charta 77 egyik vezéralakjának és mártírjának, a rendőrségi vallatás során meghalt nagyhatású filozófus, Jan Patočka emlékének ajánlott, a Husákiáda félidejére, 1978 októberére datált főmű, A kiszolgáltatottak hatalma.

Nagy túlzással azt is mondhatnám, hogy a korábbi és további (nyílt) levelek (amelyek közül a Dubčeknek írt ’69-esnek vagy a Husáknak írt ’75-ösnek helye lett volna a kötetben), esszék, beszédek mind lábjegyzetek ehhez az összegző munkához, ezt viszont semmiképpen sem értékítéletnek szánom; viszont egy ilyen típusú centrális, csomóponti struktúraként tudnám a legkönnyebben leírni az életmű nem-szépirodalmi korpuszát (az első egyetemi óráim valamelyikéről jut eszembe egy tanárom bonmotja: a világirodalom lábjegyzet Arisztotelész Poétikájához…).

Ezen a ponton mutatkozik meg a kötet szerkesztésének talán legsúlyosabb hibája, néhány fejezetet ugyanis kispórol a nagyesszéből (még ha alcímként jelöli is, hogy részletek következnek). Kimarad a masaryki aprómunka fogalmának tisztázása: Havel egyrészt úgy beszél az adott rendszer keretei között végzett jó munkáról, mint a hibás politika kritikájáról, másrészt a veszélyeire is figyelmeztet („az őszinte, ám összeütközést elkerülő aprómunka, mikor válik tulajdon értelmének elárulásává?”).

Kimarad az a – Havel figurája szempontjából is nélkülözhetetlen, bár sok helyen visszaköszönő – tétel, ami mások megbélyegzésének gesztusától tartózkodik, valamint deheroizálni igyekszik saját és az ellenzék szerepét, nem rendkívülinek, hanem természetesnek láttatva, gondolva azt, ezzel is aktivizálandó, felrázandó a többség még szunnyadó állampolgári öntudatát: „Távol áll tőlem az elképzelés, hogy csakis azok tekinthetők becsületes és felelősségtudattal megáldott embereknek, akik kívül rekedtek a fennálló struktúrákon, és összeütközésbe kerültek velük”. Kimarad az erőszak használhatatlanságának, alkalmatlanságának és fokozott elutasításának részlete.

Kimarad a jog mindenhatóságának veszélyeire figyelmeztető gondolatmenet: a poszttotalitárius rezsim jogrendje ködös, tágan értelmezhető és az ideológia alibi hídját építi, míg – és Havel mintha jósolna – demokratikus körülmények között a jog szakralizálása gyengítheti a személyes felelősséget, ugyanis „[a jog] tiszteletben tartásának kivívása még nem automatikus biztosítéka az emberibb életnek, hiszen az egyedül az embereken múlik, s nem a törvényeken vagy az intézményeken (…) az emberhez méltó, teljes és boldog élet záloga tehát nem az alkotmány vagy a büntető törvénykönyv”.

Szélesre tárt legyezőként, bővebb leporellóként igyekszik a kötet megmutatni a szerző sokoldalúságát (akár a fentebb hiányolt fejezetek kárára), például Havel irodalmári és színházi profilját is – ezzel viszont érzésem szerint nem nyer annyit a réven, amennyit elveszít a vámon. A (nagyon) fiatalkori, 1956-ban írt Korunk költője izgalmas kuriózum, az 1957-es Bohumil Hrabal elbeszélései című, strukturalista stichű, alapos tanulmány pedig az egyik legelső darabja a Hrabal-bibliográfiának, és remek sorvezető az olvasásához, ám fő tételeik (az íróember által a lét megélésének fokozott intenzitása; a hétköznapi lét sorsához közeli történetek) nem utolérhetetlenek. Egyébként sem az esztétikai érzékenységnek, inkább az erkölcsi szempont folytonosságának (az igazságról való tanúságnak és e meggyőződés szerinti életnek) a megmutatása e korábbi szövegek beemelésének célja. A geg anatómiája egy szintén jól felépített, követhető, élvezetes nyelvezetű szöveg, ennélfogva önmagában megtámadni most nem szükségszerű és nem is indokolt.

Már ennyiből is felismerhető a Havel-értés kapukulcsa: az erkölcsi aspektus súlya motiválja az igaz élet választásában, hogy „hangosan és egy emberként ki kell mondani az igazságot – tekintet nélkül a várható megtorlásra és arra, hogy egy ilyen tett belátható időn belül aligha járhat bármilyen kézzelfogható eredménnyel”. (137.) A szilárdságnak és a beismert kilátástalanságnak ezt a különös vegyületét azzal oldja, hogy „a gyakorlati vereség nem okvetlenül erkölcsi vereség, és az erkölcsi győzelem válhat később gyakorlati győzelemmé, az erkölcsi vereség viszont soha”. (35.) Mi ezt a fajta nyugalmat valamivel keserűbben Mérei Ferenctől („nem kell mindig jól járni”) és Heller Ágnestől ismerjük („Végül is a legjobban az fizetődik ki, ha az ember becsületes. A becstelen is veszíthet, a becsületes akkor is nyer, ha veszít.”).

Havel az ellenzék erejéről szólva utal rá, hogy demokratikus körülmények között a Charta lehet, hogy csak minipárt lenne, de a poszttotalitárius rendszer kontextusában nagyhatású kísérlet a polgári öntudat felébresztésére. (132.) Tehát nem csoportérdekek motiválják a vállalásaikat, hiszen „a disszidensi magatartás a mások iránti érdeklődésen áll vagy bukik, annak a feltárása, mi a rákfenéje a társadalomnak mint egésznek, a hallgató »többieknek«”. Erre is megvan a saját verziónk, bár azt egy még feszítőbb erkölcsi kérdés termelte ki: „Az ő életüket is széttaposták. Én nem legyőzni akartam őket, hanem fölszabadítani. Nem megalázni, hanem megvigasztalni. S azt is főleg hallgatólagosan, hiszen semmiféle erkölcsi fölénnyel nem akarok itt hencegni” (Tamás Gáspár Miklós: Kenedi Jánosnak).

Havel következtetése válasz, de mindenképpen elbizonytalanító érv lehet az olyan, különböző szándékokból származtatható megjegyzésekre is, miszerint a rendszerváltás(ok) csak egy szűk értelmiségi elit akaratát, önkényét és célját testesítették meg. Havelnek pontosnak látszó diagnózist sikerült felállítania az ilyen típusú kritikák megfogalmazóinak azon nagyobb csoportjára is, akik számára a disszidensek egyfolytában élő lelkiismeret-furdalást jelentettek, annak példájaként, hogy aki nem akart, annak nem kellett teljesen behódolnia. (29.) (A sors fintora, hogy ezeket a sorokat Krassó György 80. születésnapján írom, aki az előbbi állítást vallotta, de egyáltalán nem az utóbbi indokból, így az nem is vonatkozhat rá.)

Havel mindeközben újra és újramondja, felpezsdíti, aktualizálja, emléke pedig halála után is őrzi azt a csehszlovák hagyományt, amely példákat és kapaszkodókat adhat ehhez az – általa a gyakorlatba is hitelesen átültetett – életfelfogáshoz: T. G. Masaryk, Josef Toufar, Milada Horáková, Jan Palach, Jan Zajíc, Pavel Wonka és persze Jan Patočka azok, akik életükkel, döntéseikkel és szenvedéstörténetükkel bizonyították és erősítették e tételek jogosságát.

A totalitárius rendszer megdöntése után, amikor az ellenzéki Sziszüphosz sziklája már nem gurult vissza, a társadalom (és Havel személyesen) új, szokatlan szerepben találta magát. Friss kihívásokkal, töménytelen feladattal (a híres Churchill-mondat parafrázisa: „verejték lesz ugyan, de vér már nem”, 225.) és persze visszásságokkal nézett farkasszemet, ami meg is kormozta a bársonyos illúziókat („vége a költészetnek, kezdődik a próza”, 233.). Ám Havel a jogállamiság működtetésének kemény próbatételeikor sem fordított soha hátat, nem tagadta meg e bársonyos forradalom vívmányait. Alkatából adódó mértéktartással összegezte az átmenetet, de visszautasította, hogy jelentéktelen vagy fölösleges lett volna a korábbi nyíltan vállalt szembenállás („Természetesen nem a disszidensek buktatták meg az előző rezsimet – bukásában számos, többé-kevésbé párhuzamos történés játszott szerepet, mindazonáltal az ellenzék sokévi ténykedése nélkül legalábbis egy hiányzott volna a döntő tényezők közül és minden sokkal bonyolultabb lett volna”, 304.). Amilyen elhivatottsággal őrizték a történeteket a totalitárius rendszer külvárosi kocsmáiban, magánlakásaiban, celláiban (ld. Történet és totalitás), a megállított történelem idejében, ugyanolyan elszántsággal adták át őket az uniformizáltságból kimászó társadalomnak az időnkívüliség 20 éve után visszatért történelem születésének pillanataiban is.

Hálátlan szerkesztői feladatnak tűnik az elnöki beszédek közül való válogatás, hiszen itt legjobb döntést talán nem is lehet hozni. E szövegek mindegyike elkerülhetetlenül, eredeténél fogva hordoz egyrészt ecsetvonásnyi, a beszédhelyzettel járó protokolláris szürkeséget, másrészt hatást garantálni tudó blikkfangot. Mindezek ellenére Havel esetében az érzékenység, a műveltség és az írói kvalitások garantálják, hogy ne tucatszövegeket olvassunk (a Kérem, röviden! kötet feljegyzéseiben rendszeresen találkozni a beszédek megírásának szorító határidejéből származó időzavarral, az ötlettelenség terhével, az önismétléstől való félelemmel). Minden megszólalásnak (meg)van – üdvözlendően hagyományos módon a – témája, az, amiről Havel köntörfalazás nélkül, „egyszerűséggel és vaslogikával” (41.) beszélgetni akar: fontos dolgokat mond ki toleranciáról, a kelet-európai specifikumokról, a már emlegetett Sziszüphoszról, a kisebbségi igényekről, várakozásról és türelmetlenségről, globalizációról. Persze itt is mind-mind előkerülnek Havel „vesszőparipái”, azok mégsem kopnak el, nem fordulnak önmaguk ellen.

Az aktuális feszültségekre még nem tolakodóan, de leglátványosabban reflektáló szövegek A gyűlölet természetrajza és az – én olvasatomban most – ikerpárnak tekinthető A Nyugat felelőssége és a Rajtunk múlik…. Az első szövegben alapos személyiségrajz készül a gyűlölködő egyénről, csoportról. Olyan tulajdonságokat emel ki Havel, mint a sérelem, a féltékenység, a komplexus, az öniróniára képtelenség, az egocentrizmus. A gyűlölködő saját kudarcának okát látja áldozatában, ez pedig könnyen vezet át a kollektív gyűlölet territóriumába, ahol testvériség születik az elemi feltételek mentén, ez fedezéket biztosít, ezáltal „legalizálva” az erőszakot, ami pedig az egyetlen még működtethető eszközként láttatja magát az alábecsültség ellenében. Összegzésében Havel (ismét) arra jut, hogy az egyéni felelősség elutasítása lesz a kollektív gyűlölet alapgesztusa, mert a gyűlölködő felfüggeszti a sajátját, illetve általánosítja, összemossa a gyűlölt csoport egyedi tagjaiét is.

A két „Európa-szöveg” példa arra, hogy egy felelős européer politikus (a közös alapokban való megingathatatlan hitről félreérthetetlenül tanúságot téve) milyen módon, modorban szól kritikusan a Nyugathoz az új, közös rend kialakításának és a béke megnyerésének érdekében. Valamint példa arra is, hogy Havel számára az euroszkeptikusok (jól ismerte a mentalitásukat Václav Klaus révén) nemzeti identitást és szuverenitást féltő sirámai újfent a saját felelősség elodázásaként tűnnek fel, hiszen valójában „rajtunk múlik milyen tiszteletet vívunk ki az egyediségünkkel” (291.).

A magyar vonatkozású Van egy ötletem… című révkomáromi beszéd a nacionalizmustól óv, továbbá arra int, hogy a többségnek tiszteletben kell tartania a kisebbségi igényeket. (Arról itt nincs módom hosszabban beszélni, hogy Havel milyen józan és kiegyezésre törekvő magatartást tanúsított a Beneš-dekrétumok rendezésének ügyében, ahogy arról sem, hogy kik és mekkora felelősséggel tartoznak a megállapodás elmaradásáért; hivatkozásként álljon itt csupán egy 2002-es cikk Szigeti Lászlótól).

Az egész kötet egyik legizgalmasabb (és egyik legjobb) szövege a prágai Óváros téren, 1990. február 25-én (tehát a kommunista puccs 42. évfordulóján) elmondott Ma süt a nap… című beszéd, mely magán hordozza a felfokozott napok extázisát és lendületét, a közeljövő megfontolt célkitűzéseit, a professzionalizálódás sürgető igényét, tehát egészen eltérő területeket és hevületeket képes szintetizálni. Ugyanakkor már a nagy egymásba karolás pillanatait is árnyalják kritikus pontok, zavarok: az egyik ilyen a halálbüntetés kérdése. Havel ezt középkori maradványnak nevezi a beszédben, amelytől a civilizált országok már megszabadultak. E véleménye – mint a későbbiekből tudható – nem aratott osztatlan sikert. Mindez pedig a bosszú kérdésével is összefügg, hiszen Havel a forradalmi Vencel tér tüntetéseinek egyikén a következőképpen zárta egy beszédét: „Azok, akik hosszú éveken át erőszakos és véres bosszút álltak minden ellenfelükön, most félnek tőlünk. Nincs rá okuk. Nem vagyunk olyanok, mint ők, és senkin nem fogunk bosszút állni.” (179.) Ez a közte és a köz véleménye között kitapintható feszültség csak fokozódott és specifikálódott a lusztrációs és átvilágítási törvény tárgyalásakor. Minderről csak Michnik előszavából értesülünk, noha talán megérte volna az „átvilágításellenes publicisztika e klasszikus darabját” (38.) a kötet részévé tenni, mert Havel álláspontja – ez egy Michniknek adott interjújából is kiderül – egészen másnak tűnik, mint például a vele személyesen is jó viszonyt ápoló egykori hazai demokratikus ellenzék legtöbb tagjáé. (Ez pedig egyetlen, ám hangsúlyos példa a kötet szerkesztésének ilyen irányú konfrontálódás iránti bátortalanságára.) Ám ami például a halálbüntetéssel és a bosszúval szembeni mélységes elutasítását illeti, az jól illusztrálja egy másik alapeszméjét: szükség esetén mindig vállalandó a „kockázatos és kisebbségi álláspontok politikája” (309.), ami pedig azt a biztosságot és biztonságot hordozta magában, hogy a megfelelő pillanatokban Havel „nem volt rest szembefordulni a közvélemény ostobaságával”. (44.)

Nem tudom, hogy Václav Havel mennyire része, hivatkozott szerzője a mai magyar közgondolkodásnak. Drámái és két interjúkönyv (Távkihallgatás; Kérem, röviden) elérhetők, de tekintetbe véve azt a körülményt, hogy az esszéknek és a beszédeknek A szabadság igézete az első, Magyarországon kiadott gyűjteménye (A kiszolgáltatottak hatalma – amiből három szöveg szerepel ebben a mostani válogatásban – megjelent Pozsonyban a Madách Kiadónál, de az sem tegnap volt, hanem 1991-ben), még azt a szót is illene elsütögetnem, hogy hiánypótló. De zavarba jövök: nem csupán a 75. születésnap öröme vagy a haláleset szomorú aktualitása volt-e a kiváltója, hogy az eddig látásból ismert Havelt most behívhatjuk egy sörre és rágyújthatunk vele? És hogy egyáltalán milyen, sőt, inkább van-e bármiféle aktív viszonyunk az egypártrendszert lebontogatni igyekvő, a (több) évtizedes marginalizálást, letiltást, személyes áldozatokat vállaló és demokratikus ajánlato(ka)t kínáló ellenzékiekhez, Havelhez és a sajátjainkhoz?

Első lépésben talán megtalálhatnánk benne (és általa) azokat a szentenciákat, gondolatalakzatokat, programjavaslatokat, amelyek érvényesek, „hasznunkra válnak”, még ha adott történelmi pillanatképekbe (’68, ’77, ’78, ’81, ’82, ’89 – az eheti nyerőszámok) is vannak beleírva, és persze nem figyelmen kívül, nem reflektálatlanul hagyva az adott kontextust. Havel erre a módszerre vonatkozólag is szolgál iránymutatással: „egy sor más politikai erő és szervezet, természetesen jelentős támasza lehet különféle törekvéseinknek, de egyikük sem oldhatja meg a mi problémáinkat helyettünk: más világban hatnak, más viszonyokból erednek, s noha elméleti elképzeléseik érdekesek és tanulságosak lehetnek számunkra, semmi esetre sem az az üdvözülés útja, hogy betűről betűre azonosulunk velük.”. (143.)

Prágában a haveli figura jelenléte is nagyon élénknek látszik, ami alatt nemcsak a tudós konferenciákat, a reptérátnevezést, a sorra készülő dokumentumfilmeket, hanem az utcai és popkulturális utalásokat is értem: fesztiválplakáton comic herová rajzolják, falra fújják, egykori választási plakátjait kocsmapult-dekorációként használják fel.

„…Csehszlovákia szerencsés, mert Václav Havel kellőképpen ironikus, színes és nem önmaga karizmatikusságával eltelt személyiség.” – mondta Petri György egy 1991-ben megjelent interjúban. És valóban: a saját szerepét érintő folytonos önreflexiója, kételyei, vívódása, egyúttal a kitárulkozás sebezhetősége (ahogyan ezzel több szövegben is találkozunk) nyíltságot, közvetlenséget kölcsönzött Havelnek. A tisztességnek ez az otthonos szépsége az, ahol e szavak becsülete kulminál.

Václav Havel: A szabadság igézeteEsszék, publicisztikai írások, beszédek, Kalligram, Pozsony, 2012.

Fehér Renátó

szerző: Fehér Renátó
honlap e-mail
Fehér Renátó 1989-ben Szombathelyen született. 2008 óta Budapesten él. 2007 óta publikál verseket, emellett kritikákat, esszéket és publicisztikákat is ír. A József Attila Kör, a Körhinta Kör és az Apokrif folyóirat körének tagja. Első verseskötete a Magvető Kiadónál jelent meg Garázsmenet (2014) címen. Legutóbbi kötete: Holtidény (2017, Magvető).