KULTer.hu - Bartók Él
33996
post-template-default,single,single-post,postid-33996,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Bartók Él

Temesi Ferenc: Bartók

Nem elírás a címben szereplő nagybetűs Él, jóllehet kettős értelme van. Egyrészt tekinthetjük létigeként, hiszen Bartók valóban megkerülhetetlenül él a magyarok (és a világ) zenekultúrájában, ugyanakkor ez a regénybeli párhuzamos életekre is vonatkozik, mert nemcsak Bartók sorsa tárul fel előttünk, hanem az Életrajzolóé is, aki a szövegben röviden így szerepel: Él.

Temesi Ferenc munkásságát a kezdetektől figyelemmel kísérem. Első, nyomtatásban megjelent novelláját – Történet, ami sehogy sem tetszett K.-nak – a Kortársban olvastam huszonévesen. Ez a novella aztán 1977-es Látom, nekem kell lemennem című első kötetébe is belekerült, s nekem elsősorban a személyes vonatkozás miatt vált nagyon fontossá. Ismertem ugyanis a történetben szereplő K.-t, igaz, csak felületesen, futólag, minthogy ugyanazon alföldi kisvárosban laktunk. Együtt indultunk a Ki mit tud? városi megmérettetésén, mi beat-zene kategóriában, ő verssel, természetesen. Szőke volt, kék szemű és margaréta arcú, ahogy leírja Temesi az elbeszélésben. „Fösteni sem lehetne szebbet”, mondta akkor P. J. barátom.

Hogy „Katlan” szép, arról a – Temesi kétkötetes, Por című nagy vállalkozásának „szép” címszava alatt található – fotó alapján is meggyőződhetünk. Hogy milyen lenne ma, azt sosem fogjuk megtudni, mert nem sikerült megöregednie, most már így marad meg, örökké fiatalon. Ezt pedig a szótárregény utolsó címszavából, a „zsoltár”-ból tudjuk. Simon és Garfunkel szól az autórádióban, amikor „[e]lőször egy sötét tömegre leszek figyelmes, a férfi ösztönszerűen jobbra rántja a kormányt. […] Csak a halálfélelem nagyítja ki az időt. Miként egy lassított film: lassan csúszunk a nagy, sötét tömeg felé megállíthatatlanul; és az ember minden tudásnál bizonyosabban érzi, hogy az ott a halál”. Örök rejtély marad, hogy stoppos egyetemistaként az őket felvevő férfinak, vagy K. Katalinnak milyen sorsa lett volna, de Temesivel akarhattak valamit az égiek, hogy csoda számba menő módon életben maradt. Talán azt, hogy megírja nagyregényét, az idei Ünnepi Könyvhétre megjelent Bartókot.

Túlzott leegyszerűsítés azt gondolni persze, hogy a Bartók egyszerű monográfiaként olvasandó életrajzi regény. Mi sem áll tőle távolabb. És sajnos ezzel el is mondtunk róla csaknem minden jót. De ne siessünk előre.

Azért is eresztettem kissé hosszúra a bevezetőt és benne K. Katalin arcképét, mert a regényben is igen sokszor előfordul, Temesi érthető okból nem tudja elengedni ma sem. Aki férfiként szeretett már, az tudja, milyen érzés ez, hiába beszélnek az okosok elengedésről, újrakezdésről. Csak néhány példa: „Hát baja, az volt nagy. Nem a huszonkét éves korában történt autóbaleset után, ahol már kiterítették az út mentén, mint halottat” (63.); „Ki az a Kati? Életem nagy szerelme elment túl a világon (én meg itt maradtam)” (146.); „Én özvegy voltam (1973 óta, autóhalál Katival), egy elvált feleséggel és két gyerekkel súlyosbítva.” (191.).

A több szálon futó cselekmény nem lineárisan halad előre. A bartóki életet feldolgozó részeket az Életrajzoló (Él) eddig megélt sorsának eseményei váltják időről időre. Ugyanakkor nem derül ki pontosan, mi szükség egyáltalán a bartóki vonulatra, azon az évtizedek óta többször kinyilvánított szándékon túl, hogy egyszer regényt írjon Bartókról, azaz hogy voltaképp mi volna a példaértéke a zeneszerző történetének Él sorsának alakulásában. „Arról, ki volt Bartók, vagyis arról, hogy Temesi milyen Bartókot alkot, egyáltalán és a közhelyeken túl, ki az a Bartók, aki Temesit érdekli, arról a hatszáz oldal utáni beavatásban a szorgalmas olvasó aligha tud meg bármit is.” (Jánossy Lajos: Asztalnál meghalna; Élet és Irodalom, LVI.évf. 40. szám 21. oldal) Vannak persze találkozási pontok, mint például a zene, vagy például az Amerikában töltött évek. A két hatalmas idézőjel között húzódó 110 fejezet Temesi állítása szerint (is) az aranymetszés szabályait követi. Bartók többször alkalmazta ezt az alkotói módszert a komponálások során. Az is látható, hogy a regény megalkotásához az író hatalmas levéltári anyagot kutatott át. S nem csak levéltárit, de barátok, zenészek is segítették információkkal a rendkívüli anyaggyűjtő munkát, nem beszélve „a végtelen világhálót foltozgató emberekről”. Saját bevallása szerint hosszú évtizedek óta készült, hogy Bartókról regényt írjon, akiről – valljuk be – a szakmabelieken kívül a nagyközönség csupán annyit tud, amit az iskolapadban magára szedett. Mindenki hallott-hallgatott persze Bartókot, de a zene mögött, pontosabban az abban élő embert kevesen ismerik.

Megkapóak az indító képsorok. „Kinyílt az ajtó. Nyikorgás helyett mintha nyávogott volna. Egy hószín hajú, törékeny férfi, halványzöld nyári pulóverben, tweed térdnadrágban, kockás meleg házi papucsban négykézláb óvakodott ki az előszobába. A két vállán egy-egy ezüstszürke perzsa macskakölyök. A kulcscsontja átütött a vékony pulóveren.” Bartókék amerikai tartózkodásával kezdődik a regény, hogy aztán mindjárt a második fejezetben „Béluskám” gyerekkorába csöppenjünk vissza. S innen kezdve fokozatosan áll össze a kép a három szálon futó cselekmény által. Az egyik Bartók Béla magyarországi életének eseményeit, a másik a külföldi, többnyire amerikai tartózkodását, valamint a világban tett utazásait írja le. Hogy mégsem monográfiaként olvasandó a bartóki vonal, arról Temesi nem pusztán anekdotázó hajlama révén gondoskodik: a zeneszerző hétköznapjaira vonatkozó ténybeli adatokat rendre fiktív történetekkel színezi (például Bartók és Ady párizsi találkozása a Nyolcak festőcsoport kiállításán remekbe szabott kép: „Bemutathatom az urakat egymásnak?, kérdezte Márffy formálisan. Bartók Béla. Ady Endre. Egy kézfogás. Örvendek. Örvendek. A 20. századi művészet két legnagyobb magyar zsenije hosszú-hosszú percekig áll ott szótlanul egymással szemben, megilletődve a másik nagyságától. Fizikai értelemben nem: mindketten alacsonyak voltak, és nagyobb termetűnek gondolták a másikat.”). Egyes fejezetekben maga Él szövi a történetet, máskor a család barátja, Illés Ágota (Illés Béla író húga) szemével látjuk az amerikai letelepedést, a nyaralásokat, a koncerteket, életük mindennapjait. Olykor pedig a feleség, Ditta bensőséges sorai hozzák közel a nagy alkotót.

Végül pedig – harmadik szálként – Él sorsát kísérhetjük figyelemmel, a kezdeti szárnypróbálgató bölcsésztől a regényíró Temesiig, szerelmeken, házasságokon, halálokon és hírlapírói kitérőkön át az egykori sikerekre visszarévedő, rendszerváltást („gengszterváltást, gatyaváltást”) megélő-megíró, néha aktuálpolitikai kérdéseket felvető – és sajnos véleményező – mai Élig.

A fiatal és az idősebb kori zeneszerző életútja voltaképp a keresés története, s nem csupán a világban a helyét kutató, magyarságtudatát külhonban is megőrizni igyekvő művészről, de az istenhitét előbb megtaláló, végül megtagadó ember vívódásairól is szól a könyv. Analóg helyzetek ezek a huszadik század második és a huszonegyedik első felében élő kortársaink életével, melyeket a regényben Él emlékeinek tükrében ismerünk meg. S itt meg kell állnunk egy pillanatra. Aranymetszés ide, aranymetszés oda, ha jóval feszesebbre fűzi Temesi a szöveg szerkezetét, hasznára vált volna a regénynek. Közhellyel szólva: a kevesebb ezúttal is több lenne. Nem mondható el ugyanis, hogy a regényben nincs egy felesleges betű sem, hogy bármi, ha kimarad, az ártott volna a szövegnek.

Temesi Ferenc anekdotázó hajlamát korábbi művei alapján már jól ismerhetjük. Most azonban több helyütt is olyasmibe bocsátkozik, ami – legalábbis a recenzens számára – kissé visszatetsző. Gondolok itt azokra a részekre, amikor megjelent tárcáiból idéz egész cikkeket vagy hosszú fejezeteket. Vagy arra, amikor unásig ismételt módon egyre a régmúlt dicsőségein, a Por két kötetének nem ok nélküli sikerén mereng. A szerkesztőségi munkatársakkal kapcsolatos vidám sztorik, kocsmázások egy ideig érdekesek, a bennfentesebb olvasókat talán el is zsongítja, ha ráismer az egy-egy (ál)név mögött megbújó Páskándira, Lázár Ervinre és másokra, de egy idő után már nem keltenek a sorjázó epizódjellegű történetek igazi szellemi izgalmat. Az álnevek néhol egészen humorosak, máskor erőltettek, akárhogy is, van alkalom találgatni, kit rejtenek a Magyar Szívtestőr szerkesztőségében az Összenőhetetlen Szemöldökű Töhötöm, Miklós (aki borozgatva borong), Vastaghangú Daniló, KGB vagy a kobraszemű főszerkhá, Csorogvány nevek. Továbbá kiderül, nem csak Debrecenben létezik Lépcsős nevű korcsmahivatal, s mint megtudjuk, „Ide jár Tőte, Eltetszettesni Józsi bácsi, Villámsújtotta Endre és társaik”.

Azonban a fenti idézethez hasonlóan jól működő, ismert Temesi-féle humor hatását olykor modoros, szinte kinyilatkoztatásszerű mondatokkal, túlfuttatott összegzésekkel rontja le. „Profi író az az amatőr, aki nem hátrál meg.” „Kétszer vezényelt: először és utoljára.” „Professzor Bartók szerény volt, de hülye nem.” „A legenda célja sosem a valóság, hanem annak égi mása.” Ezekhez hasonló üresjáratok a fejezetek elején is szép számmal találhatók. „Az élet olyan, mint az orgona egy falusi templomban.” „Az első mondat olyan, mint jégkockában a buborék.” Funkció nélküli, olcsó megoldások ezek egy eddig igényesnek ismert mestertől. Mindez azért is sajnálatos, mivel Temesi írói erényeit olykor olyan őszinte és megkapó lezárásokkal képes megcsillogtatni, mint a 31. fejezetben: „Tudsz könyvet írni? Jó. De tudod-e mozgatni a füledet?, mondta Kislábú. Mire erős felindulásból megcsókoltam.”

Az író kortársaként az ifjúságunkból hozott (zenei vagy irodalmi vonatkozású) élményeink azonosak, így nem ritkán meg is érintett a regény hangulata, épp ezért voltak különösen zavaróak az írói stílus iménti túlburjánzásai. Kettős érzés hullámzott végig bennem a könyvet olvasva: az egyik, hogy egy nagyon jó regényt tartok a kezemben, melyre már beharangozása óta igen-igen vártam (s hogy végre megint olvashatok friss Temesit). A másik ahhoz hasonlítható, mint amikor régi rockzenekart lát az ember, akik még a harmadik búcsúkoncert után sem bírják ki, hogy ne rázzák ősz loboncukat a színpadon. A gyakori önidézés, a régebbi sikerek, különösen a két kötetes – valóban remekmű – Por emlegetése, mégoly viccesre véve is a figurát, lehúzza a szöveget a művészi magaslatról.

Több olyan rész is van a regényben, melyet olvasva nem csak a kortársak érthetnek meg, mert Cseh Tamás kultusza generációkon átível, s természetesen igaz ez a szövegíró Bereményi Gézára is. Épp ezért, talán bátran lehetett volna olykor csak utalásszerűen hivatkozni egy-egy összefüggésre, ahogy például Bereményi első kötetére („Egyszer Kati sírjánál voltam, a halálunk napján a ceglédi temetőben, és az állomási könyvesnél megvettem mind a tizenkét darab Svéd királyt.”), mert akárhogy is, bevallottan generációs regényről van szó. Temesi korosztályára viszont különösen igaz, hogy félszavakból is érti a szerző hosszasan magyarázott hivatkozásait, ezért a szöveg néhol túlírtnak tűnik.

Végül nem is a bosszantóan szembetűnő (bár még elfogadható hibaszázalékon belüli gyakoriságú) elgépelés miatt viaskodnak az olvasóban kettős érzések. Egy nagynak indult vállalkozás felemás végeredményét tartjuk kezünkben, szeretnénk neki nagyon örülni, de nem igazán megy. Bartókról szép sorokat olvashatunk, sok energiával elkészített alapos munka Temesi új regénye, ám a zeneszerző mintha csak ürügy volna saját – az őt valamennyire ismerők számára többnyire amúgy is tudott – történetei elmeséléséhez. Persze meglehet, méltánytalan ilyesmiket szóba hozni, amikor az író negyven évig készült egy végül tizennégy hónap alatt megírt regényre, amibe majdnem belehalt.

Mégis, a Temesi-életműben ez a kötet – művészileg – visszalépés, sajnos. És akkor is fenntartom e véleményem, ha Temesi útra kel, és tűvé teszi értem a várost. Talán nem a kövesúton, hanem – mondjuk – a Lépcsősben játsszuk majd le néhány korsó sör mellett…

A hatszáz oldalas könyvet kézbe véve meglepően könnyűnek tűnik. Talán a nyomdai papír négyzetmétertömege miatt. De nem csak ez lehet az ok. Szívesen írtam volna befejezésül, hogy a regényt letéve behajlik alatta az asztal. De nem hajlik.

Temesi Ferenc: Bartók, Alexandra Kiadó, Budapest, 2012.

Nyirán Ferenc

szerző: Nyirán Ferenc
honlap e-mail
Nyirán Ferenc 1951-ben született Debrecenben. Apróságok kicsiny tárháza című verseskötete a 2016-os Könyvfesztiválra jelent meg a Műút-könyvek sorozatban, második könyve 2018-ban jelent meg Kentaur címmel.