KULTer.hu - Nézem az életemet
35577
post-template-default,single,single-post,postid-35577,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Nézem az életemet

Ferdinandy György: Pók a víz alatt

Hová meneküljön egy fürdőkádba esett pók, ha mindig visszacsúszik a sima, jeltelen zománcról? Belekapaszkodjon-e a hatalmas kéz által feléje nyújtott, gyanúsnak tetsző papírdarabba? És mihez kezd majd megmenekülése után? Az elmúlt élet és vele együtt a személyiség helyének keresése a témája Ferdinandy György Pók a víz alatt című kötetének, amely idén jelent meg a Magyar Napló kiadásában.

A szerző hosszú és eseményteli életre tekinthet vissza – és most, mintegy (immár nem első) számadásként, megkísérelte megalkotni azt a Ferdinandyt, aki végignézheti és értékelheti élete filmjét, hogy mindezt velünk is megossza. Kérdés, hogy sikerrel járt-e ez a kísérlet.

Ahogyan azt az utószó is kiemeli, a Pók a víz alatt gyűjteményes kötet: az Emlékszilánkok című ciklus rövid, egy-két oldal terjedelmű írásokat foglal magába, az Életek hosszabb elbeszélő szövegeket, A mosoly albuma pedig a Szomjas Györggyel közösen tervezett film forgatókönyvét tartalmazza. A kötetcím alatt ennek ellenére a „novellák” megjelölés olvasható, ami meglehetősen félrevezető. Ahogyan azt a Mit fordítani és Egy novellista halála című írásokban is olvashatjuk, a novella műfajnak konvenciói és szigorú szabályai vannak. A Pók a víz alatt szövegei pedig – kevés kivétellel – nem novellák: található köztük, Ferdinandy saját szavaival élve, „regényrészlet, elbeszélésszerűség, hangulatkép”, sőt tárca, eszmefuttatás, gondolattöredék is, de novella meglehetősen ritkán. Talán csak az Életek ciklus írásai nevezhetők annak.

Annál találóbb az Emlékszilánkok cikluscím. Az első szakaszban található szövegek valóban szilánkok: egy élet történetéből megmaradt, időnként az emlékezetbe villanó, hol homályosabb, hol élesebb képek. A mindenkori narrátor mintha a szekrény alján talált, halomba gyűlt fényképeket, leveleket, apró tárgyakat venné sorra, melyikről mi jut eszébe. Az így elinduló gondolatfolyamok gyakran csak egy-egy motívumra szorítkoznak, és általában kibontatlanok maradnak: az emlékező hiába kap a múlt után, az mindig kicsúszik a kezéből. A töredékekből azonban lassan, fokozatosan egy félig fiktív, félig a való életbe kapaszkodó önéletrajz bontakozik ki: a szerző önértelmezésének története, amely sohasem lehet teljes egész. A régmúlt mindig a jelennel való összevetés során kerül értékelésre: a valaha élt barátokról, sorstársakról őrzött emlékek az elbeszélő élettörténetébe fonódnak, hogy azután a mindenkori jelen szemszögéből értékelődjenek. Ferdinandy finoman, szinte észrevétlenül képes megteremteni a valóság illúzióját: elbeszélőjétől jóformán alig tart távolságot, és mintha a lépten-nyomon fölbukkanó jól ismert figurák (Puskás Öcsi, Herta Müller, Faludy György) is ezt a szemfényvesztést akarnák megerősíteni.

Az így kialakuló életfilmnek azonban megvannak a maga problémái. Habár a narrátor nem tűzi ki maga elé saját életének hiánytalan helyreállítását, a ciklus így is jócskán túlnövi saját kereteit, és a kötet vízfejévé alakul, világosan átlátható szerkezet és rendezőelv nélkül. Ha akarjuk, fényképalbum az Emlékszilánkok, ha akarjuk, múzeum, de ha akarjuk, lomtár. És korántsem biztos, hogy minden lom történetét megéri elmondani: éppúgy akadhatnak köztük érdektelenebb darabok, mint valóban hatásosak (Gyermekparalízis, Anya hangja, Little Havana). Ha valaki netán életrajzi regényt akarna írni Ferdinandyról, kétségtelen, hogy hasznosnak találhatná az innen-onnan összeszedegetett töredékeket – egyébként azonban a sokszor kurtán-furcsán odavetett, céltalanul meanderező és hirtelen lezárt szövegek nem mindig tarthatnak számot érdeklődésre. Az összhatáson semmit sem javít a hol nyíltabban, hol burkoltabban jelenlévő nosztalgia, amely szerint régebben azért minden egy kicsit olyanabb volt, akkor is, ha nem. Az elbeszélő panaszai többnyire a színvonaltalan, kontraszelektív, a tömeg kegyeit kereső kortárs irodalomra és olvasáskultúrára irányulnak (Vadnyugati jegyzetek, A fordító töprengései, Kubai költők Miamiban), de megkapják a magukét a mai fiatalok, a szórakozóhelyek, a bevándorlók és a hazai politika is. A Drótnélküli telefon szappanoperát ostorozó szólamai pedig már-már a nevetségesség határát súrolják.

Mindez nem azt jelenti, hogy a megfogalmazott kritika eleve érvénytelen lenne, ellenkezőleg: nagyon is jó, ha friss, külső szemmel vizsgáljuk meg az európai, tengerentúli és különösen a hazai kultúrát. A narrátor nyíltan vállalja nem csupán a magyarországi, de a francia, amerikai és Puerto Ricó-i közösséghez viszonyított kívülállóságot is: olyan határhelyzetben van, amelyből mindegyik oldalt viszonylag elfogulatlanul tudja szemlélni – önértelmezése legalábbis ezt sugallja. Otthontalansága a fürdőkádba esett póké: sehol nem talál kiutat a sima felületen, és ha utána is nyúl egy hatalmas kéz, hogy kimentse, a papírdarab után nincs mibe kapaszkodnia. A ciklus legerősebb darabjai vagy ezt a homályos, mindig átmeneti helyzetet mutatják be, az öregkor bizonytalanságával együtt (Amikor magához tér az ember, Osztályidegen, Időpontok), vagy a gyermekkorból elhozott, letehetetlen poggyászként zötyögő emlékeket veszik szemügyre (Gyermekparalízis, Anya hangja, Utcán át). Itt valóban sikerül érzékeltetni a talajvesztettséget, a lebegést: azt a folyamatosan mozgó teret kultúrák és lehetséges hazák között, amely végül maga válik a narrátor rendhagyó otthonává. Ennek elfogadása pedig a film végének közeledtét jelzi: „Sehová sem tartozni végül is nem olyan szörnyű dolog.”

A probléma tehát nem annyira a minőséggel, mint a mennyiséggel van: ekkora, válogatás nélküli töménységben mind a visszaemlékezés, mind a hozzákapcsolt kritika fárasztó és – mondjuk ki – unalmas. Az utószó „sokszínű epikát” emleget, az Emlékszilánkok azonban éppen hogy túlságosan is kevés színnel dolgozik. Ez lehet az oka, hogy a ciklus a századik oldal környékén leül és nem is igen akar megmozdulni. A szerzői távolságtartás hiánya pedig akkor érződik csak igazán, amikor a narrátor úgy dönt, hogy hosszú életének fölgyülemlett tanulságait megosztja az olvasókkal. A hangnem a százesztendős öregember füveskönyvét idézi föl, aki hol elnéző lemondással, hol kissé kívül rekedt, de megértő szeretettel szemléli a fiatalok világát, bölcs meglátásait pedig kendőzetlen őszinteséggel tárja elénk. Mintapéldája ennek a Leküzdeni korlátainkat című írás, amely végső tanulságként a szeretet fontosságát emeli ki az anyagi javakkal (sic!) szemben.

Annál is inkább kár, hogy az első szakasz ilyen hosszúra sikeredett, mert kifárasztja az olvasót, mire az érdekesebb és gondosabban megformált Életekhez érne. Ezek a hosszabb, többnyire valóban novellának nevezhető szövegek általában véve nem csak kidolgozottabbak, de rendszerint izgalmasabbak is az Emlékszilánkoknál. A főszereplő itt is a mindenkori pszeudo-Ferdinandy, az idegenbe szakadt, onnan hazatalálni próbáló rejtvényfejtő, aki saját életének és emlékeinek összekuszált szálait bogozgatja. Ő teszi ki úton-útfélen a fényképeket egy rég elpusztult kutyáról a Plakátkommandóban, és ő sorolja szenilis büszkeséggel ifjúkori hódításait a Mega házvezetőnőjének. Ez utóbbi novella kulcsszerepet foglal el a kötetben: az emlékezet helyreállíthatatlansága nem csupán kimondatik, de szervezőelvvé lesz benne, hogy az emlékező hős végül megadja magát a föltartóztathatatlanul közelgő öregségnek. A Multiplex az apa betegségén keresztül von párhuzamot az elbeszélő életével: az izmok sorvadása, a mozgásképtelenség mint az élet végének előkészítője jelenik meg.

A téma tehát ugyanaz, mint az Emlékszilánkokban, de a nagyobb formai fegyelem jóval összefogottabb és élvezhetőbb szövegeket eredményez (noha furcsa megoldások itt is akadnak, mint a Kamaszszerelem meglehetősen ötletszerű lezárása, amely azt sugallja, hogy az elbeszélő egyszerűen nem tudta, hol hagyja abba a szöveget). Kivételt talán a János és a Donna Blankita képeznek, amelyek a narrátor ismerőseiről való emlékeit dolgozzák föl, és úgy hatnak, mintha az Emlékszilánkok hosszabbra nyúlt darabjai lennének, azok erényeivel és hibáival együtt. Az utolsó novella, az Idegen erőteljesre sikerült lezárás: a kényelmetlen, nyugtalanító hangulat, a kapkodva átélt érzések, találkozások, a temporális ritmuszavarokkal operáló, hol hatalmas időt átfogó, hol perceket elnyújtó próza jól érzékelteti az Emlékszilánkokban is fölbukkanó bizonytalanságot, a kapaszkodók hiányát. „Ugrásra készülten éltem harminc évig” – mondja a narrátor, és a ciklus végére világossá válik, hogy ez az ugrás sohasem fog megtörténni.

Ahogy az várható, A mosoly albuma is az idegenből való hazatérés, az emlékekkel való szembesülés krónikája. A hazatérő férfi és egykori énje, a kamasz Gyuri között a régi ismerős, Kocsis bácsi az összekötő kapocs; az emlékezés folyamatát pedig ezúttal nem sütemény, hanem egy beépített teniszpálya indítja el. Érdekes megoldás, hogy a forgatókönyv nem csupán a jelenkori szereplőket alkalmazza narrátorként, hanem elbeszélői szerephez jut a fiatal Gyuri is. A rövid, szaggatott jelenetekből – ismét csak töredékekből – összeálló történet érzékletes összefoglalása a gyerek és a serdülő perspektívájának, amelyből az ötvenes éveket szemlélte. Ahogyan az első ciklusban, itt is fölvillannak emlékezetesebb pillanatok: a bombatölcsérbe temetett halottak, a lerombolt lakás falán himbálózó madárkalitka erőteljes képek, amelyek sokáig megmaradhatnak az olvasóban. Mindezek mellett azonban A mosoly albuma alapvetően nem nyújt túlságosan sok újat. A repülőgéppel való utazás mint nyitójelenet olyan klisé, amelyet számos amerikai filmben láthattunk már, az Évike és Gyuri között szövődő kamaszszerelem szokványos és meglehetősen lapos, a narrátori szövegek néhol – mint a filmen látható környezet leírásánál – fölöslegesnek hatnak, Kocsi bácsi pedig inkább funkcionális figura, mint hús-vér szereplő. A csúcspont talán magának A mosoly albumának elkészítése: a bombázások közepette, kapkodva elkészített családi fotók jól szemléltetik a gyermeki (és felnőtt) emlékezet összefüggéstelenségét.

Ez az összefüggéstelenség, töredezettség jellemzi a kötet egészét: az inkább széteső, mint szervesen gyűjteményes szerkezet mintha az életút helyreállíthatatlanságát akarná modellezni. Noha kétségtelen, hogy ezt a célt sikerült elérnie, a végeredmény mégsem hibátlan: az Emlékszilánkok túlméretezettsége, szabályozatlan áradása nagyban kihat a kötet egészére, és a másik két ciklus nem elég erős ahhoz, hogy kiegyensúlyozza az összhatást. A különleges életszemlélet, az időskor mindent átfogó, értékelő szemszöge nem társul megfelelően egységes formai kifejezésmóddal, és így elsikkad, ami nagy kár. Ferdinandy maga is többször említi, hogy kis formákba sűríti életét a nagyregény helyett – azonban a kis formák is kifáradnak egy idő után. A Pók a víz alatt így válik izgalmas ötleteket fölvillantó, részleteiben nagyszerű, egészében azonban kevéssé emlékezetes kötetté.

Ferdinandy György: Pók a víz alatt, Magyar Napló Kiadó, Budapest, 2012.

Evellei Kata

szerző: Evellei Kata
honlap e-mail
Evellei Kata 1988-ban született Budapesten. Verset és prózát ír; első szövegei a Szintézisben című antológiában jelentek meg 2006-ban. Jelenleg az ELTE BTK hallgatója magyar nyelv és irodalom, valamint irodalom- és kultúratudomány szakon. Rendszeresen publikál szépirodalmat és kritikát az Apokrif című folyóiratban, valamint a FÉLOnlineon; írásai ezenkívül a 2000, a Műhely, valamint a Napút című folyóiratokban olvashatók. Első verseskötete Álombunker címen jelent meg 2013-ban, a PRAE.HU-Palimpszeszt Kiadónál.

KULTprogramok

<< 2019. ápr. >>
hkscpsv
1 2 3 4 5 6 7
8 9 10 11 12 13 14
15 16 17 18 19 20 21
22 23 24 25 26 27 28
29 30 1 2 3 4 5

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum