KULTer.hu - A kritika kritikája
37234
post-template-default,single,single-post,postid-37234,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

A kritika kritikája

Műút, 2012/036.

A legfrissebb Műútban elgondolkodtató vita alakult ki Krusovszky Dénes új kötete kapcsán a magyarországi kritika jelenlegi helyzetéről, feladatairól, megközelítési módjairól. Minden jelenkori vagy jövőbeli kritikusnak érdemes szembesülnie a két markáns nézőpont ütközésével, és kialakítania saját álláspontját.

Az új szám ismét erős líra blokkal indít (próza csak elvétve fordul elő), amelyet az Organs & Extasy című kiállítás nyugtalanító alkotásai tesznek szemléletesebbé. A szépirodalom közel az új lapszám felét teszi ki, változatos szövegeket vonultatva fel. Jellemző egyfajta nyomasztó hangulat, amely hol az elmúlással és az emlékezéssel hozható összefüggésbe (Gömöri György: Egy sokakat túlélő ember halálára, Orcsik Roland: Relikviák, Serfőző Simon: Nem itt éltem), hol pedig politikai és történelmi helyzetek felidéződésével („de tovább kell haladnunk nyugatra, nyugatra / ha nem akarjuk megint nyakunkba venni / egy keleti birodalom súlyos vas-igáját”, Gömöri György: Történelmi dilemma).

Toroczkay András versei egy-egy elmúlt szerelmet idéznek fel, de míg az Égszakadás pontosan feleleveníti minden találkozás jelentősebb pillanatait, addig a Teniszke éppen az emlékek megbízhatatlanságát, az utólagos konstruálást és jelentéstulajdonítást tematizálja. A létesülő jelentés nem utólagos bizonyossággá, hanem csak lehetőséggé válik András László mindhárom versében, méghozzá az álomfejtésen keresztül. Az „Azt álmodtam” és „Különös álmom volt” kezdés is jelzi, hogy itt az álmok világába kerül át a lírai én, vagyis az ott történteket próbálja utólag értelmezni − de felfejthető-e egy álom, ha nem különíthető el világosan az ébrenléttől? Hiszen a Félreértés című versben ugyanaz a párbeszéd ismétlődik meg a valóságban, mint az álomban. Az esetet jelenteni kell és a Csere című szövegek a szocialista időket idézik, amikor a félelem, a besúgás, mások figyelése a mindennapok része volt, nem véletlen, hogy András László ezt a hangulatot jeleníti meg.

Lovas Nagy Anna modern politikai meséi is a múlt szorongató, rettegéssel telített világában játszódnak, történeteinek gyakori szereplői a zsidók. Mindegyik mini mese keserédes csattanóval végződik a kafkaian abszurd világban. A gyerekkor idéződik fel Hevesi Judit és Szőcs Petra verseiben, elsősorban a magány és árvaság érzése, az anya hiánya, a rossz emlékek és szorongások jellemzik ezt az időszakot. A Ringató című versben az óriás metafora jeleníti meg a félelmeket, fenyegetéseket, a Reggelben pedig a bejárónő alakja jelenik meg mint a potenciális anyaszerepet betölteni képtelen figura. Molnár Illés és Nagypál István lírájában hangsúlyos szerepet kapnak a kellemetlen, hideg érzések, de míg a Perisztaltikákban az érzékelés központi témájához a fémesség, éles fájdalom és kellemetlen tapasztalatok társulnak, addig a Kosztolányi Prelude a téllel összekapcsolódó csendes elmúlást érzékelteti ezek segítségével.

A színház és film blokkban olvasható egy interjú Polgár Csabával, amelyben alapvetően színészi és rendezői tevékenységéről vall, valamint a munkásságát meghatározó Ascher Tamás, Novák Eszter és Zsótér Sándor tanári szerepéről, elképzeléseikről. Ennek kapcsán a HOPPart és az Örkény Színház közös produkciója sem maradhatott ki, amelyet Polgár sikeres együttműködésnek tekint, viszont aggodalmát is kifejezte a függetlenek kilátástalan helyzetét illetően, ez is szerepet játszott abban, hogy már az Örkényhez tartozik ugyan, de azért a HOPPartban is felbukkan még néha rendezőként. A függetlenek után az egyik nemzeti színház kerül a középpontba Deres Kornélia írásában. A Miskolci Színház élére került Kiss Csaba egy korábbi Műút-számban már vallott színházi elképzeléseiről, esztétikájáról, de ez az írás arra vállalkozik, hogy megvizsgálja, mi valósult meg mindebből. Két előadás összehasonlító elemzéséből kirajzolódó irányelveket igyekszik Deres Kornélia rögzíteni, legfőbb következtetése pedig az, hogy a politika mint társadalmi hatalom megjelenítése az új vezetés tudatos vállalása.

Ezt követi Bódy Gábor életművének alapos, átfogó elemzése, amely az életrajzán és művein kívül részletesen bemutatja az általa használt technikákat és a hozzá köthető újításokat is. A képzőművészeti blokk két izgalmas eseményről ad hírt: az egyik a Secco Falka falfestménye a Miskolci Galéria Városi Művészeti Múzeum pincéjében, a másik pedig a korábban említett Organs & Extasy kiállítás. A falfestményeket különböző művészek alkották meg, így a végeredmény igen sokféle, mégis egyetlen hatalmas művé áll össze. Már a keresztyén freskókat idéző választott felület archaikus hangulatot kölcsönöz a képeknek, de témájukban is felbukkan a szakralitás. Általában összefogja őket az emberiség egyetemességének gondolata, de a különböző alkotók ennek egészen eltérő aspektusait ragadták meg. Ezzel szemben a kortárs magyar képzőművészek kiállítása más irányvonalat követett. Itt a test áll a középpontban, annak felbomlása, határainak elmosódása, átalakulása, variálódása. A szépség és a csúfság közti létmódokat igyekeztek feltárni a művészek.

A kritika rovatot Korpa Tamás méltatása nyitja Németh Zoltán könyvéről. Ebben Tőzsér Árpád életművét a moderntől a posztmodernig terjedő irodalomtörténeti kontextusában vizsgálja a szerző. Majd a Sziveri János műveit reprezentatívan bemutató kötetet ismerteti Orcsik Roland – ezúttal már nem költői minőségében.

A rovatot Sütő Csaba András kemény hangú Krusovszky-kritikája és Bedecs László ehhez kapcsoló széljegyzetei teszik igazán izgalmassá. Hiszen Sütő nemcsak a szerző immár harmadik verseskötetének rója fel, hogy zsúfolt, benne a külső kontextusoknak túl nagy szerep jut, a giccs határán mozog, komolytalan és közben saját önellentmondásaival is le kellene számolnia, hanem a kritikaírásnak is a szemére veti, hogy nincsenek valódi észrevételei, alátámasztott érvrendszere, nem elemez vagy értelmez, csak reflektálatlanul elfogad – legalábbis Krusovszky esetében. Nagyvonalúan dobálózik az „ennek nincs értelme” vagy „ezzel mihez kezdjünk” kifejezésekkel, amit a mai olvasók egy része talán nem is érez olyan távolinak magától, hiszen egy-egy kortárs mű olvasása során hasonló érzések már mindenkiben felszínre törtek. Ezzel együtt is jogosnak tartom Bedecs erre adott reakcióját, miszerint „épp azt várnánk a kritikustól, hogy értelmezze, magyarázza a homályos összefüggéseket, a versekben lévő titokzatos miérteket, az első olvasásra valóban indokolhatatlannak tűnő megoldásokat. Szükség van annyi jóindulatra, amivel elhihetjük, hogy a költő okkal választotta ezt vagy azt a fordulatot”. Ez a jóindulat hiányzott Sütőből, de az ő kritikája csak kiindulópontot jelent, Bedecs általában a magyar kritikaírás helyzetére is reflektál, ahol a sokat hallott frázisok kerülnek elő: baráti alapon működik, a nevek számítanak, Magyarországon nincs kritikusi pálya. Ez mind igaz, de tíz évvel ezelőtt is az volt, nem tudom, hogy ezeknek az újbóli ismételgetése változtat-e a helyzeten. Lényegesebbnek tartom azt a szemléletmódot, amely a két szerző szövegekhez való viszonyulásában mutatkozik meg, és amelyeknek egyaránt megvan a létjogosultságuk.

Ellenben épp az ezt követő Lengyel Imre Zsolt-kritika mutatja meg, hogy mégsem annyira siralmas a helyzet, hiszen minden olyan követelménynek megfelelni látszik, amit Sütő általában hiányol a kritikákból (természetesen ő csak Krusovszkyról beszél), és mindannak eleget tesz, amit Bedecs Sütő szemére vet. Az olvasó óhatatlanul is elfoglalja pozícióját ebben a szemléleti vitában, és ennek fényében olvassa tovább a kritikákat Rubin Szilárd, Miklya Anna, Vida Gábor, Maros András, Gerőcs Péter, Tomas Tranströmer, Ljudmila Ulickaja és Nicole Krauss köteteiről. Ezek az írások megtalálták a középutat: lényeglátók, jóindulattal és a megértés szándékával közelednek a szövegekhez, de minden esetben tesznek kritikai észrevételt, nem hallgatják el a negatívumokat sem. Gondolatébresztő és szükséges a nézőpontok ütköztetése, ennek megtörténte pedig ismét egy erős lapszámot eredményezett. Ehhez mért a lezárás is: a Kikötői híreket Tandori Dezső rajzai követik.

Műút, 2012/036.

Gesztelyi Hermina

szerző: Gesztelyi Hermina
honlap e-mail
Gesztelyi Hermina 1990-ben született Debrecenben. A Debreceni Egyetem Irodalomtudományok Doktori Iskolájának hallgatója, a Hatvani István Szakkollégium, a DETEP és a JAK tagja, a Szkholion művészeti és szakfolyóirat főszerkesztője.

KULTprogramok

<< 2017. nov. >>
hkscpsv
30 31 1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 1 2 3

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum