KULTer.hu - Kolozsvári kölcsönhatások
36565
post-template-default,single,single-post,postid-36565,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Kolozsvári kölcsönhatások

Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivál

Dideregve állok hajnali fél háromkor a Nagyállomás előtti trolimegállóban, s erősen gondolkodom, hogy tényleg szükségem van-e nekem erre. A Kolozsvári Állami Magyar Színházban rendezett fesztiválra tartok éppen, ami valójában csak néhány buszórányira van a megállótól, igazi csemegékkel kecsegtet, de a macerás odajutás meg a lustaság majdhogynem itthon marasztal.

Az Interferenciák tizenhárom – novemberből decemberbe átnyúló – napjából sajnos csupán az utolsó négyen tudtam részt venni, de a záró harmad nyújtotta élmények kizárták mindenféle panasznak még a lehetőségét is. Két olyan előadást is sikerült kifognom, amit biztosan számba fogok venni az emlékezetesebb színházi kalandjaim felsorolásakor.


Az egyik egy Dél-Koreából érkező, a rejtélyes Ukcsuk-ga címet viselő előadás, ami tulajdonképpen nem más, mint Bertold Brecht Kurázsi mama és gyermekeinek ázsiai átirata. A produkció lelke Jaram Lee, aki a stáblistán az énekes megjelölést kapta, de nyugodtan hívhatjuk énekmondónak: ő játssza el az összes szerepet és ő meséli el a történetet. Az LG Arts Center, az Uijeongbu Arts Center és a Pansori Project ZA közös produkciója egy 17. századi koreai, zenés történetmesélő műfajt, a panaszorit éleszti fel és rendezi át. Az eredetileg egyetlen énekes és egyetlen dobos előadta formát megváltoztatva a produkcióban a központi mesélő mellett három zenész szerepel, akik nemcsak az idők során kibővített, hatalmas dobapparátussal dolgoznak, hanem egyéb hangszereket, például egy gitárt is segítségül hívnak.

Jaram Lee a színpad közepén állva, táncolva vezet minket végig a nyolc órából két óra húsz percre nyírt előadáson. Katonai kabát van rajta, mélykék szoknya, ami kifordítva szürkészöld, sűrű szövésű, nehéz jelmeznek tűnik, felső rétege alól pedig selymes rózsaszín virít. Kellékei mindössze egyetlen kendő és egy legyező – ezekkel a felszerelésekkel minden figurát megmutat és minden történést jelzésszerűen, kellően és érthetően elemelve kipontoz. Mozdulatainak határozottsága, éle valahová a táncművész és a harcművész közé helyezi alakját. Jaram Lee szövegváltozatában egy nő élettörténetét követhetjük nyomon, aki három gyermekével bolyong a Kínában szinte konstanssá vált háborúban. A történet narrálásánál és a szereplők hosszabb-rövidebb ideig tartó megformálásánál, lekövetésénél a központi énekes sokkal többet tesz: az eseményeket és magát a narrátort is kommentálja, többször kiszól a közönséghez, a beszédhelyzetre, a fesztivál körülményeire is utal, kedvesen viccelődik.


A szomorú és keserves történet humoros betétekkel egészül ki, sőt általános érvényű életbölcsességeket is megfogalmaz: így egészen telítetté, a teljességhez közelítővé válik az opusz. A Radnótiban most Zsótér rendezésében látható Kurázsi mama egy hatalmas ívű, aprólékosan kidolgozott, képzőművészetileg is izgalmas, érzékeny ballada a háború szörnyűségeiről. Az Inwoo Nam rendezte modern kori panaszori ettől egy lépéssel tovább megy; a háborúban megmutatja az élet teljességét, vagy más oldalról nézve: a háborút olyan metaforikus és áttételes formában tárja elénk, hogy az az emberi élet részét képező, tulajdonképpen kikerülhetetlen, időszakosan visszatérő, egymagunkban végigküzdött szakaszként is értelmezhetővé válik.


A másik igencsak izgalmas színházi élményt számomra a Silviu Purcărete rendezte Gulliver utazásai jelentette. Ez az előadás szintén csupán ihlető forrásként kezeli az irodalmi alapot; Jonathan Swift művét sokkal inkább szellemében követi, mintsem történetében, események láncolataként. Purcărete látomásos rendezésében tevékenységformák, hétköznapi alakzatok, egyszerű mozgássémák nagyítódnak fel, s válnak víziószerűvé. Gyermekek sokasága lóg pokrócba tekerve az anyák teste körül, a kapitalista világ kényszerű és pénzéhes életkörülményeinek felmutatása egy hideg, kórházi jeleneten keresztül kedélyes kannibálok grillpartijába csap át. Ilyen és ehhez hasonló gondolattársítások követik egymást a játékidő egésze alatt, az álomszerű atmoszférában inkább mozdulati és asszociációs logikája van a jelenetsoroknak, mintsem ok-okozati. A látvány és a zene szolgáltatja a vezérfonalat, a színészek szinte meg sem szólalnak, csak nagy ritkán kurjantják el magukat; testükkel és pontosan megszerkesztett tömegmozgásokkal igyekeznek hatni a nézőre. A grandiózus, nagy alakú, letisztult formájú tárgyak látványával párhuzamosan felvételről elhangzik néhány költőinek ható szövegrészlet, melyek Swift műveit idézik.

Egy barátom találó megjegyzése szerint, mintha természetfilmet néznénk az emberekről: egy külső szem igyekszik értelmezni a megfigyeltek furcsa szokásait, s lelkületéhez szerinte illő narrációt ragaszt. A néző szinte szétfolyik a térben, erei a testek ritmusára lüktetnek, szemei a ködös füstben és a vakító fehérségben keresgélnek, míg fülét költői fordulatok izgatják, orrát megcsapja a sült hús szaga – érzéki élmények, melyeket lehetséges intellektualizálni, de ez nem szükséges vagy elégséges feltétel. Szabadság a művésznek és a befogadónak egyaránt! Ráadásul úgy hírlik, hogy nem is ez volt a legemlékezetesebb Purcărete-rendezés a fesztivál alatt.


Természetesen akadtak még más izgalmas előadások is ott-tartózkodásomkor, mint például a Kolozsvári Nemzeti Színház vendégszereplése, a román nyelvű A sziget. Ha egy egyszerű mondatban kellene összefoglalnom, azt mondanám, hogy ez egy előadás, melyben egy hableány az uszonyával tangóharmonikázik. Kicsit hosszabban kifejtve pedig azt, hogy ez esetben Robinson históriája az ihlető forrás, de a mókás és sokszor fájdalmas előadás messze kerül az ismert történettől, s inkább a magány különböző formáira koncentrál. Persze akadtak kevésbé érdekes produkciók is, mint például az invenciózus kosztümöket felvonultató, de sajnos másban nem jeleskedő Egy őrült nap, avagy Figaro házassága Csehországból, vagy a mélypontot jelentő, úgy tűnik kifejezetten fesztiválokra szánt izraeli előadás, Az ígéret földje.

A további felsorolás és kategorizálás helyett inkább a fesztivál megszerkesztettségét és megszervezését dicsérném (azon a személyes sérelmen túllépve, hogy a szabadkaiak előadására nem jutottam be) – ami bizony sokat jelent a vendégek, nézők komfortállapotának megfelelő fokozatra állításában. Tompa Gábor fesztiváligazgató nagyszerűen alkalmazza a kevesebb több elvét, vagyis hogy egy nap kettő, olykor egyetlen (de kétszer játszott) előadást lehet megtekinteni – így nem kell eszeveszetten rohanni egyik helyről a másikra, nem kell egyik vagy másik produkcióról kényszerűen lemondani, hanem nyugodtan és megfontoltan lehet végigülni az előadásokat, másnap reggel pedig megbeszélni a látottakat (gyakran a fesztiváligazgató jelenlétében vagy vezetésével). Ez biztonságot és teljességérzetet nyújt, s bár a szorgos fesztiválozó így is túltelítetté válik a tizenharmadik napra, de tisztességesen emésztgetve mégsem óriási gyomorgörccsel ér haza. Nem is beszélve arról, hogy így van idő barátkozni, fesztiválozni a nagyvonalúan felújított büfében – én pedig azon ámulok, hogy milyen érdekesen futnak körbe a füstcsíkok, miközben átvágom magam a dohányzó sarokká kinevezett lépcsőfordulón: egész alakos tükör mutatja a füstkockává összeállt, elkülönített épületrészben a tekergőző cigarettacsikkek útját.


A program nem légből kapott, 2012-ben az összetartó téma a színház és a zene közötti kapcsolat, a „hangok párbeszéde”. És az előadásokban tényleg megtalálni ezt a közös pontot, sőt George Banu könyvbemutatója (A beszédtől az énekig) mellett a fesztivált kísérő kiállítások, installációk is témába vágnak, a koncertekről nem is beszélve. Több workshopra is lehetett jelentkezni, természetesen mind a zenével és a hangokkal foglalkozott; Iosof Herţea például hat napon keresztül arra tanította a fiatal színházi szakembereket, hogy hogyan lehet egészen egyszerű módszerrel és tárgyakkal is különleges hangokat teremteni a színpadon, melyek bonyolult technikai berendezések nélkül is jól szólnak, s szervesen kapcsolódnak a térhez és a játszókhoz. Én Almási-Tóth András – sajnos csak kétnaposra zsugorodott – kortárs zenés színházzal foglalkozó műhelymunkáján vettem részt, ahol tulajdonképpen klasszikus operák izgalmas és érvényes kortárs rendezéseivel foglalkoztunk. Fájó és döbbenetes, hogy mennyire nem lehet még csak hasonlóakat sem látni itthon…

Az előadások végeztével, de még az utolsó szakmai beszélgetés előtt, a kedves szállásadóktól elbúcsúzván igyekeztem úgy megközelíteni a szakirodalmat magyarul, románul, angolul és franciául is áruló kis standot (egyébként a fesztivál sajtóanyagát, szórólapjait, az előadások feliratozását is a soknyelvűség jellemezte, nem is beszélve a három nyelven írott fesztiválblogról), hogy improvizációnak hasson könyvvásárló ötletem, s csak úgy mellékesen csapjak le a kiszemelt kötetre. Valójában már több napja terveztem az akciót, de nem tudtam előre pontosan, hogy mennyi pénzem marad az utolsó napra, hazautazni. Az éjszakai buszhoz vivő taxit úgy hét lejre becsültem, ám így hibádzott még vagy öt lej. Egy egészen hosszú és érzésem szerint szinte logikus érveket felsorakoztató tirádával készültem, ami megértő fülekre talált; sikerült egy kicsit alkudnom(!), s a mellettem álló srác is besegített. Végül a táskámban landolt a kötet. Akkor, este tizenegy körül a buszállomáson dideregve megnyugodtam: igen, szükségem van erre az egészre. Sőt megfogadtam, hogy legközelebb nem csak négy napra megyek!

Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivál, Kolozsvár, 2012. november 27. – december 9.

Sándor Zita

szerző: Sándor Zita
honlap e-mail
Sándor Zita 1986-ban Miskolcon született, a Debreceni Egyetem francia-magyar szakán végzett. Fokozott figyelemmel kíséri a színházi és színház-szerű megmozdulásokat, valamint a táncos eseményeket, s ezekről gyakorta gondolkodik és ír.

KULTprogramok

<< 2018. Sze. >>
hkscpsv
27 28 29 30 31 1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum