KULTer.hu - „Majd mit tagadok, ha baj van?”
35992
post-template-default,single,single-post,postid-35992,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

„Majd mit tagadok, ha baj van?”

Kemény István: A királynál

Kemény István nem kertel A királynál című új könyvében. Bizony itt még baj lesz. Ám addig is szabad gondolkodni, és vívódásainkban, csalódottságainkban meglátni azt, ami méltóságot adhat életünknek.

 

Kemény István új kötete arra tesz egy igen tanulságos és – előrebocsátom – jól sikerült, felemelő kísérletet, hogy a költészet eszközeivel összekapcsolja az élet privát és kollektív aspektusait. Amit a közelmúltban elhíresült kritikai vita közéleti vagy politikai költészetnek nevezett, az Kemény esetében nem más, mint az egyén életválságának a politikumba való vetítése és fordítva. A két szféra összetartozását és azt a folyamatot, ahogy a józan és természetesen kesernyés létösszegzés és a politikai közösség frusztrált hangulata egymásban tükröződik, nem logikai úton demonstrálja a költő, nem verses mini esszéket ír róla, hanem csak engedi, hogy szavai egy sajátos kontextusba kerülve egymásra hassanak, és kialakítsák a kívánt párhuzamosságokat, költői összefüggéseket. Kemény ilyenkor a tömörítés mesterének bizonyul. A Midlife crisis című versének felütése tökéletes példa erre: „Az iskolában okos kamasz lányok / nem hiszik el a holokausztot. / Szívem, mint csodálkozol, / te meg engem tagadtál meg!” A szerelemben való elárultság és a – nevezzük csak így prózaian – társadalmi bizalom hiánya így válnak a versben kölcsönösen értelmezhető jelenségekké.

A kötet erős állítása, hogy nem képzelhető el olyan szembenézés önmagunkkal, amely nem számol mind a közelebbi, kézzelfogható, mind pedig a távolabbi, absztrakt módon megragadható emberi viszonyainkkal, legyen az barátság, szerelem, család vagy az a közösség, amelyet nem választhatunk, de amelyben a közös történelmi múlt révén így vagy úgy szükségszerűen osztozunk. Ebben az értelemben Kemény a felelősség kérdését feszegeti. Mi az, amit mindig elmulasztunk megtenni? Mi az, amit vakok vagyunk észrevenni?

Az Eső című költeményében a vers beszélője a nemzedékeken át tartó struccpolitika bénító szokásával néz szembe, ami az apjához való viszonyt és tágabb értelemben a múlt felgyülemlett problémáihoz való hozzáállását mérgezi: „úgy fogok járni a vízözönnel, / mint az a cinikus, vén király, / vagy egy munkaképtelen Noé: / a kisujjamat se mozdítom, / hanem ugyanúgy, mint apám, / felelőtlenül meghalok.” A patópálizmus és a gondolat elkényelmesedése ez, amelynek kapcsán a verseskötet több ponton is kérdőre vonja megszokott és helyesnek vélt gondolati sémáinkat: például félelmeinket és jól begyakorolt felháborodásainkat, amelyekkel meghatározni igyekszünk magunkat, amelyekkel erkölcsi integritásunkat kívánjuk igazolni. És persze vannak jogos félelmek és felháborodások: mert elmehetünk-e közömbösen a gyűlölettől fröcsögők, a szeretetre és megértésre képtelen kicsinyesek mellett? Természetesen nem, még akkor sem, ha valamilyen értelemben ők is áldozatok. De vajon mi magunk tiszták maradhatunk-e mellettük? Kemény provokatív válasza az, hogy nem. Odáig megy, hogy azt szemébe vágja a vers címzettjének, nekünk: te magad teremted a gyűlölködő, kisemmizett szerencsétleneket, „hogy megvethessed könnyen és olcsón, / hogy hozzájuthass késztermékként, / és félhess tőle kényelmesen.” (A Kossuth téren)

Ez a tárgyilagos és lemondó hang, amely a kötetből szól hozzánk, önreflexív módon éppen ezt a tárgyilagos lemondást kárhoztatja. És azt a terméketlen félelmet, amely a megismerésre váró másikból szörnyet csinál. Amikor rémeket látunk, állítja A mi napunk című szöveg, akkor egy önjáró folyamat eszközeivé alacsonyodunk. Kemény ezt a folyamatot egy már-már mulatságos monológban állítja színre: „Bár én is rossz gazda vagyok, de / elszörnyedtem a te rémeidtől, / milyen állapotban voltak / az én rémeimhez képest.” Arra invitál a kötet, hogy a falra festett ördögben – vagy ahogy a Szélsőséges dalocska című versben olvassuk, a falra festett fasisztában – ne féljünk meglátni a tükörképünket. Amit jelen írás címében is kiemeltünk, az a félrenézés, az elfojtás és a tagadás elleni állásfoglalás: „majd mit tagadok, ha baj van?”

Nem lehet nem észrevenni, mennyire alaposan végig van gondolva a kötetben az összetartozás és egymásrautaltság témája. Nem lehet véletlen, hogy néhány vers éppen a történelmi identitás, nemzettudat, sőt nemzetkarakterológia felől kérdez rá a felelősség problémájára. Természetesen nem naiv lelkesedéssel kezeli ezeket az izgalmas fogalmakat, hiszen a kötet lírai énje számára nem lenne tartható semmilyen álromantikus közösségeszmény, amennyiben a politikum csak az individuum drámája szempontjából érdekes számára. Ráadásul egy pillanatra sem feledi, hogy a nemzeti sorsközösség eszménye ideológiai konstrukció. Ugyanakkor különösen szimpatikus módon nem e derék, nagy múltú fikció tagadásából indul ki, hanem megnézi, alkotó módon mit lehet vele kezdeni és mi a költészet adóssága ezzel szemben.

A Hólé című vers juthat itt eszünkbe, amely költői hitvallásnak is beillő zárlatában a véres huszadik század távozófélben lévő tanúit siratva a poézis történelmi közvetítő szerepét hangsúlyozza: „Hogy komp voltam jelen időben, / és átúszni velük jövő időbe, / ennyi lett volna a dolgom – / ez lassan most már kiderül.” Ami miatt különbözik ez a magatartás a nemzet koszorús költőjének megtépázott hitelű szerepétől, az a mulasztás utólagos, kesernyés felismerése. Talán ennek az egykor hagyományosnak számító beszédhelyzetnek a jól bejáratott toposzaiból – amelyek egyszerre kötnek és taszítanak –  következik, hogy Keménynek nem mindig sikerül elég izgalmasan és kellő költői invencióval nyúlni témájához. Hiányérzetünk lehet Az egyiptomi csürhe című, egyébként lehengerlő retorikával és meggyőző szerkesztőkészséggel megírt szöveg esetében, amelyben Kemény az ígéret földjének és a pusztai vándorlásnak a régi motívumát veszi elő újra nemzetét szeretve gyalázó és gyalázva szerető költőként. Az ismert történelmi allegória valahogy mégsem tűnik frissnek, és a szerző leleményes megoldása, vagyis az, hogy az ígéret földje éppen olyan puszta, mint a vándorlás helyszíne, nem képes elejét venni annak, hogy az olvasó unottan nyugtázza a vers átlátható jelentésrendszerét.

Említhetjük még a Lecke című verset is, amely lényegében azt konstatálja, hogy a szívünknek kedves emberek iránt érzett szeretet erősebb az igazságra való igényünknél, és ezért az egymást követő nemzedékek lázadás helyett hajlamosak megalkudni. (A szövegben is előforduló példával élve, a fiú nem fordul nyíltan antiszemita apja ellen, és így a család a külvilág felé összezár.) Ezt a magatartást a vers látszólag tanácsként fogalmazza meg. Akkor vajon most Kemény versét életbölcsességként vagy ironikus gesztusként fogjuk fel? Mindkét olvasat meglehetősen langyos, ám hiába tiltakozunk ellenük, be kell látnunk, hogy a vers beszélője minden kétséget kizáróan két lábbal a földön áll. Nem vágyunk-e mégis valamilyen izgalmasabb, radikálisabb, ha úgy tetszik, idealistább állításra?

Szerencsére ezt is megkapjuk, még ha elégikusan megidézett hiány formájában is. Mert akarnunk kell a hűvös mérlegelésen és a lemondó vállvonogatáson túl az igazságot. Az Ötvenhat című vers énje ezért vitatkozik a versben megidézett feleséggel, aki a magasztos eszméket metsző gúnnyal tagadja, valójában maga tűzbe menne gyermekeiért; és ezért végződik a Nyakkendő a megkerülhetetlen relativizálással szemben a felelősség felértékelésével: „És mondják még azt is természetesen, / hogy mindez azért nem ilyen egyszerű – / de hát ezt meg mindenki rávágja azonnal / mindig és mindenre, felelőtlenül.”

Az úgynevezett közéleti költészet határainak bejárása természetesen – nem győzzük újra és újra hangsúlyozni – egy hús-vér, érző, kiábrándult, de a bölcs megnyugvást kereső ember létösszegzésének keretében történik. Ezt a reflexív folyamatot jól alátámasztja a szép és harmonikus kötetkompozíció. Ahogy a kötet nyitóverse, az Elégiácska az élet tünékenységét idézi meg („Mint a kondenzcsík, most kicsit látszom.”), úgy az Egy kívánság című vers is jól eltalált képpel, az ablak betörés előtti pillanatával ragadja meg a mulandóságot a könyv vége felé. Ugyanígy megvan a párdarabja a kötet címadó versének, de fontos a rendszeresen megidézett, „szívem”-nek szólított társ alakja is, aki nélkül nem tekinthető át a jól-rosszul bejárt életút. Amihez mostanában sok költőnek a kötet feszes szerkezete érdekében rafinált metafikció vagy konceptuális keret kell, azt Kemény megoldja néhány egyszerű eszközzel a szövegek egymás mellé helyezésével, melynek segítségével tiszta, átlátható, a nyitottság és a lezártság kettősét megfelelő arányban érzékeltető konstrukció jön létre.

Szándékosan nem szóltunk még arról, hogy ebbe a kötetbe került bele a híres Búcsúlevél is. Ha akarom meg-meg bicsakló klapancia, ha akarom férfiasan darabos, Ady legszebb kurucverseit idéző szöveg. Legyen az utóbbi. Sokunknak ad mostanában vigaszt, és benne van a kötet legszebb metaforája: az ember „bezárt cukorgyár a ködben”.

Kemény István: A királynál, Magvető, Budapest, 2012.

Förköli Gábor

szerző: Förköli Gábor
honlap e-mail
Förköli Gábor 1986-ban született Veszprémben. Az ELTE és az MTA Humanizmus Kelet-Közép-Európában Kutatócsoport munkatársa, de néha jókedvében megereszt egy-egy kritikát is.

KULTprogramok

<< 2019. máj. >>
hkscpsv
29 30 1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 31 1 2

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum