KULTer.hu - Tigrisszorítóban
36556
post-template-default,single,single-post,postid-36556,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Tigrisszorítóban

Pi élete (Life of Pi)

Furcsa, hogy a bestsellerekből készülő filmadaptációk marketinggépezetei maguk is kiemelik az alapanyag bestseller mivoltát, holott ez valójában semmit sem árul el a mű szépirodalmi értékeiről, csupán egy tényszerű adat arról, hogy bizonyos időszakban egy kötet jelentős anyagi hasznot hozott a könyvpiacon. Yann Martel műve és az abból készült Ang Lee-dolgozat azonban úgy kerüli ki az anyagi siker árnyékában megbúvó konyhafilozófia csapdáit, hogy egyenesen beléjük sétál.

Yann Martel regényébe éppen csak belekezdtem, de a könyvesboltban keresgélve akármelyik oldalon is ütöttem fel, látszott, hogy – a bestseller címkéjével szembeni gyanakvásom ellenére – egy olyan jó könyvet tartok a kezemben, ami magába szippant a látszólag gyermekien egyszerű, mégis tartalmas soraival, és amelyben a valós cselekmény eltörpül a lélektani megpróbáltatások konkrét leírásaival szemben. Az ilyen regény épp olyan nehéz filmes alapanyag, mint mondjuk Az öreg halász és a tenger (amihez szerintem még nem született igazán méltó adaptáció), de Ang Lee egy egyszerű trükkel oldja meg a feladatot: a látvánnyal. Habár a filmadaptációk cáfolhatatlanul legnagyobb kritikája a könyvekkel szemben, hogy – már csak vizuális mivoltukból kifolyólag is – korlátozzák a befogadók saját képzeletvilágát (ez persze erős általánosítás, mivel a fantázia nem merül ki a vizualitásban), Ang Lee olyat művel a naplementével, a horizonttal és a tengerrel, amit eddig filmen még tényleg nem volt alkalmunk látni. Páratlan mesélőkészségének érdemei főként annak tükrében nyilvánulnak meg, hogy amennyire giccses volt az előzetes, annyira természetes a kész mű.


Ang Leenek sosem voltak távolról ordító markáns stílusjegyei. Minden filmje más-más problémafelvetéssel és közegben játszódik, a precíz történetmesélés az egyetlen dolog, ami munkáit összefogja. A Pi élete esetében többen nehezményezték ugyan a keretes flashback-szerkezet problémásságát, miszerint a jelenbe való folytonos visszatérés kizökkent minket az élményből, de szerintem Lee nagyon is jó ritmusérzékkel váltogatja az idősíkokat. Miután befejeződik a majd félórás előtörténet, a főhős vallások bűvöletében töltött gyermekkoráról (amit egy olyan őrülten feszült katasztrófajelenet zár le, ami keresztbe lenyeli a 3D-pápa James Cameron Titanicját), az időskori Pi egyre ritkábban kerül elő, és csak a film végéhez érve veszi át ismét a főszerepet. Addig gasztronómiai tudásának fitogtatása közepette a kíváncsiskodó írónak meséli el életét, többek között azt is, hogy az igazi hittételre csak akkor került sor, mikor 227 napra kettesben rekedt egy bengáli tigrissel az óceánon.


A Pi élete nagyjából a játékidő háromnegyedéig nem több egy gyönyörűen fényképezett, jó ritmusérzékkel dolgozó szép filmnél, mígnem jön a (kelleténél egy fokkal szájbarágósabb és épp ezért felületes) fordulat. Lee filmjében viszont nem is feltétlenül a csavaron van a hangsúly, hanem azon, hogy a sztorit addig a pontig minden misztériuma ellenére teljesen hitelesnek és átélhetőnek érezzük. Amíg a tigris jelen van a történetben, úgy hisszük, hogy a dolgoknak tényleg van jelentősége, és leselkedjenek akármilyen veszélyek a két hajótöröttre, ez nyugalommal tölt el. Mikor azonban Pi elmesél egy kevésbé színes, tényszerű és száraz verziót, az felkavarja a közönséget. Mert akkor mi is a valóság?


A film szerencsétlen módon fogalomtévesztést generál azzal, hogy főhősét vallásos áhítatban ábrázolja, a Pi élete azonban a legkevésbé sem a vallásokról szól, helyette értelmezések körül bonyolódik. (Bár a fogalmak közt van átfedés, hisz mi is a vallás, ha nem a világ egy sajátos felfogása?) Mivel Richard Parker is tigris, témába vág felemlegetni William Blake Tigris című versét, melynek intenciója látszólag egyszerű, mégis számos interpretációs lehetőséggel bír. Isten teremtette a tigrist? Ő hozta ránk ezt a halálos veszedelmet? Vagy talán ő maga a tigris? A „sárga láng” a pokol tüze, Prométheusz ajándéka vagy a sötétségben irányt mutató apró fényforrás? (A sort folytathatnánk még további metafizikai kérdésfelvetések tömkelegével, de ezeket inkább hagyjuk meg egy esetleges verselemzésnek.)

A film viszont – az előzetes ígéretekkel szemben – nem Isten, hanem legfeljebb a fikció ereje és szükségessége iránt ébreszthet hitet a nézőkben (az ugyancsak David Maggee forgatókönyvíró által jegyzett Én, Pán Péter is ennek az alaptételnek a megfogalmazása), amit Ang Lee impozáns látványvilággal és aprólékos műgonddal teker körbe, miközben a maga finom eszközeivel – a hit és fikció kérdésén keresztül – burkolt nyugatkritikát is megfogalmaz. A Pi élete ugyanis logikusan állítja szembe az objektivitás és a tényszerűség fogalmait (nyugat) a szubjektivitás és a képzelet fogalmaival (kelet), miközben a főszereplő nevén keresztül össze is mossa azokat (a Pi száraz matematikai fogalom, de végtelen, ezért nem kézzelfogható). A szembenállás egyik legkézenfekvőbb megnyilvánulása, hogy a filmet nem Booker-díjasként, hanem bestseller adaptációként pozicionálják. A homályos értékelések alapján odaítélt rangos irodalmi elismerés nem olyan kézzelfogható (és a legtöbbünk számára nyilván nem is olyan sokatmondó), mint a statisztika. De mit árulnak el a statisztikák a világról? Ugye, nem sokat.

Pi élete (Life of Pi), 2012. Rendezte: Ang Lee. A forgatókönyvet Yann Martel regénye alapján David Magee írta. Szereplők: Suraj Sharma, Irrfan Khan, Rafe Spall, Gerard Depardieu. Forgalmazza: InterCom.

Dani Áron

szerző: Dani Áron
honlap e-mail
Dani Áron 1991-ben született Kolozsváron, 2010-től a Budapesti Kommunikációs Főiskola kommunikáció és médiatudomány szakos hallgatója. Elsősorban a filmművészet iránt érdeklődik, de foglalkoztatja a képzőművészet és a sport is. Újságíróként a KULTer.hu-n debütált.