KULTer.hu - Bölcsességtörténetek
37839
post-template-default,single,single-post,postid-37839,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Bölcsességtörténetek

Ljudmila Ulickaja: A mi Urunk népe

„Okos volt nagyon ez a Vorobjova – semmit sem kérdezett, csak örült a találkozásnak” (254.) – talán ez a mondat fejezi ki a legérzékletesebben Ljudmila Ulickaja legutóbb magyarra fordított − egyébként 2005-ben írt − A mi Urunk népe című novelláskötete állandó szereplőjének, a történetről történetre felbukkanó Zsenyának a szerepét.

A hol naiv kislányként, hol érett nőként, hol pedig bölcs öregasszonyként megjelenő „kísérőre” Ulickaja a kötethez írott bevezetőjében azért bízza rá hőseit, hogy ő maga ettől fogva háttérben maradhasson: „Éppen neki, Zsenyának, a szerző képviselőjének és küldöttjének köszönhetően igyekszik a szerző kiiktatni a saját megmerevedett nézőpontját, elkoptatott ítéleteit és véleményét.” (5.)

Ám ahogy haladunk előre a kötetben – melynek szereplői bár számtalan, látszólag egymástól független történet résztvevői, mégis, mintha egy kiterjedt, népes család tagjai volnának –, egyre inkább világossá válik számunkra, hogy Ulickaja képviselője és küldöttje, Zsenya, ugyanúgy, mint maga a szerző, a szereplők közt csupán megfigyelőként lehet jelen. Véleményt, ítéletet, sőt, ahogy a fenti idézet mutatja, sokszor még kérdéseket se nagyon fogalmazhat meg. S nem azért, mert a maga helyett ebbe a „nagy családba” őt beküldő szerző ezt megakadályozza, nem, a szerző Zsenya magatartásába se kíván beleszólni. Hanem azért, mert Zsenya érzi, tudja: a mi Urunk népének már van kire hallgatnia. A közösség tagjainak pedig tőle függetlenül is van kitől tanácsot kérniük, van kihez fordulniuk, hogy életüket a körülményekhez képest a lehető legjobb irányba terelhessék, hogy az adott nehéz helyzetben a lehető legjobb döntést meghozzák.

Attól függően, hogy kitől vagy mitől kérnek tanácsot a kötet szereplői, ez a népes család két „ágra” bomlik: egyfelől azokra, akik vallásosak, az Úrban az Istent tisztelik, az ő szavára figyelnek. Másfelől azokra, akik ugyan nem hisznek Istenben, de van Uruk: például az asszonyok esetében a férj, akinek a szava, még akkor is, ha cudarul bánik velük, döntő egy adott családi helyzetben. Mert ezekben az asszonyokban még él az orosz néplélek egyik jellegzetessége: a „ha szeret, ver” axióma, amelyet Ulickaja előtt egyébként az egyik nagy íróelőd, Dosztojevszkij fejtett ki számtalan változatban a műveiben. De Úr lehet itt a természet is, a maga materiális törvényszerűségeivel. S a kétféle „Úr”, az égi és a földi uralkodó szerepét a kötet orosz címe, a Ljugyi naseva carja zseniálisan foglalja magába: az orosz „cár” szó ugyanis jelentheti az Istent is, és jelentheti a földön Úrként viselkedő személyt vagy törvényszerűséget is.

Ugyanakkor a „vajon ki kinek a szavára hallgat” kérdés a kötetet tematikus egységekre is bontja: például A vér titka című rész novellái a biológiát, a materiális tanokat hívják segítségül bizonyos családi kapcsolatok, vér szerinti vagy épp nem vér szerinti származási kérdések eldöntéséhez, s a szereplők is ezekben a „törvényekben” hisznek, míg például Az őrangyal című egység történetei egyértelműen valamilyen felsőbb létező szavában és óvásában, eleve elrendelésében bíznak.

S mivel van kiben bízniuk, hinniük, Ulickaja hőseinek nagy többsége – a fel-felbukkanó Zsenya kalauzolása mellett − rendkívüli bölcsességgel van megáldva: mégpedig a sorsba belenyugvás bölcsességével, a bármilyen élethelyzet lázadásmentes elfogadásának képességével. Jó példa erre a Mása, a karénekes című novella főhősnőjének története, akit első férje, a papnak készülő Ivan csúnyán megaláz és elhagy, mert bizonyos jelekből arra következtet, hogy felesége a távollétében „cafkává” vált. Az ekkor már kétgyermekes Mása viszont, mivel tisztában van saját ártatlanságával, azzal, hogy soha nem csalta meg a férjét, nem esik kétségbe, sőt, minden vele történő „katasztrófából” megtanulja a legjobbat kihozni. Nyitott marad a világra, s amikor talán épp ennek köszönhetően megismerkedik egy fiatalemberrel, Szásával, aki feleségül kéri, mindebben Isten kezét látja. S hálát ad a sorsnak, az Úrnak, s bizonyos értelemben a volt férjének is azért, amit vele művelt: „Viszont ha nem dobott volna el bennünket ilyen kegyetlen módon, sosem ismertem volna meg Szását… Ó, Istennek hála mindenért.” (143.)

De a családi titkok titokban tartása is legtöbbször az érintettek bölcsességén múlik, a családi béke fenntartásának szándékával függ össze. A vér titka című egység novelláinak nagy többsége ugyanis arról tudósít, hogy vajon meg kell, meg szabad-e mondani egy gyereknek, hogy az apja, aki tíz-húsz éve szeretettel és odafigyeléssel neveli őt, nem a vér szerinti szülője. Mint például a Nemes lelkű szülők gyermeke című novellában, ahol a szülő-szereplők úgy halnak meg mind a hárman – az anya, a vérszerinti apa és a nevelőapa –, hogy fiuknak, Misának a boldogságát védve nem mondják meg neki, hogy a születésétől fogva őt nevelő Grisa helyett a vérszerinti apja az időnként náluk felbukkanó híres tudós. Az a férfi, aki Grisa anyjának valamikori titkos, legnagyobb szerelme volt. S Misa is van annyira bölcs, hogy bár ő maga minderre elég régóta rájött, sosem „dörgöli” a szülei orra alá. Hisz rajongásig szereti a nevelőapját, s ugyanúgy szereti, sőt, a tudásáért messzemenőkig tiszteli is Andrej Ivanovicsot, az őt gyakran látogató vérszerinti apját.

Az Istenben mint feljebbvaló Úrban s az ő szavában hívő emberek kapcsán azonban még egy fontos dolgot szeretnék hangsúlyozni, amely – látva az Ulickaja-kötetek fejlődési ívét – az írónő művészi világát egyre inkább meghatározza. Ez pedig nem más, mint az, hogy Ulickaja „népe” egyfajta felekezetek felett álló, felekezeteken túli Istenben hisz. S az írónőnek ebből a szempontból is „volt kihez nyúlnia” az orosz klasszikus szerzők közül. Mert amíg a „ha szeret, ver” axióma bemutatását, emberi sorsokra való rávetítését Dosztojevszkijtől vette át, addig a felekezeteken felüli Isten léte korábban Tolsztojt foglalkoztatta. S valóban: a magát egyébként előszeretettel „szoknyás Csehov”-ként emlegető írónő, aki elbeszéléstechnikáját illetően kétségtelenül Csehovra hasonlít a legjobban, Tolsztoj felfogásához közelít, amikor szintén nem tesz különbséget zsidó, muzulmán, katolikus és pravoszláv hívő között: ha valaki hisz Istenben, teljesen mindegy, melyik templomba tér be imádkozni. Mert Isten tiszteletében nem a különbségek, hanem a közös dolgok a fontosak. Elsősorban és mindennél inkább a szeretet. Ulickaja ezt az elvet már a jóval korábbi, 1997-ben írott Vidám temetés című kisregényében is igyekezett érvényesíteni, ahol a haldokló felett (szimbolikusan is) kezet fog egymással egy zsidó rabbi és egy pravoszláv pap. Hogy aztán ezt a felekezetfelettiséget képviselje a szentéletű Daniel Stein is a róla szóló, 2006-os Ulickaja-nagyregényben.

Ennek a felekezeten túli szemléletnek talán legeklatánsabb példája a kötet első története, A szamár útja, ahol egy francia katolikus férfi; egy ateista, de életfelfogását illetően egyre inkább a buddhizmus felé hajló asszony; egy fura szekta elveit képviselő, szerzetesnek álló pásztor; egy angyalkinézetű gyermek; valamint egy afroamerikai, leginkább Woodoo papra hasonlító nő találkozik egy kis faluban, s ennek eredményeképp, váratlanul, egy őszi napon igazi karácsonyi hangulat lesz úrrá a társaságon: „Karácsony volt itt – egy percig se kételkedtem benne, furcsa, eltolódott, darabokra tört, de megvolt minden alkotóeleme: a gyermek, Mária és az idős férje, a pásztor, a háromkirályok egyike, ez a szerecsen varázslónő, Woodoo papnőjének körmeivel, isteni hangjával, és ott volt a bárány, és még a csillag is jelet adott…” (22−23.).

Mindezek ellenére egy bizonyos dologban Ulickaja nagyon is követi a pravoszláv liturgiát: mégpedig az öngyilkosok megítélése szempontjából. A kötet szereplői között ugyanis, elvétve ugyan, de akad egy-kettő (egyértelműen elrettentő példaként), akik nem tudnak az adott élethelyzetükkel mit kezdeni, s inkább az öngyilkosságot választják. S ahogy erről annak idején az egyik nagy előd, Dosztojevszkij is sokat írt, a pravoszláv egyház egyértelműen bűnnek véli az öngyilkosságot. Mégpedig az orosz talajtól, az orosz értékektől való szándékos elfordulás miatt. Ezt az elvet követve Az utolsó hét című Ulickaja-novella is kimondja: „Az öngyilkosokért nálunk nem mondanak gyászmisét, büntetésül az akaratosságuk miatt, vagy miért.” (197.)

S amíg az egészséges, vagyis a magukat az élet minden nehézségein végigküzdő, s felülemelkedni tudó hősök Ulickajánál bölcsek, az öngyilkosságot elkövetők bizony híján vannak ennek az „adománynak”. A kötetben az öngyilkosságra való hajlam és a bölcsességnélküliség összefüggésére Zsenya szerepe világít rá a legjobban. Kizárólag az öngyilkosjelölteknek mondja el a véleményét, az ő sorsukba bele mer avatkozni, s esetükben már nemcsak szemléli a velük történteket. Nyilván azért, mert náluk hiányzik a bölcsességet kölcsönző „felsőbb hang”, az Úr meghallásának képessége. Zsenya ezért érzi úgy, hogy ilyen esetekben az ő hangjára van szükség. Az írónő lánya című történetben például a zavaros életű, önmaga elpusztítását fontolgató Mását fogja óva inteni, hogy amíg az anyja él, nem ölheti meg magát, nincs joga hozzá. „Amíg él, nem áll jogodban ezt megtenni. Van a dolgoknak természetes rendjük. Olyan törvény ez, amelyik időnként felborul, és ez rettenetes, (…) Várnod kell ezzel.” (256.)

S bár Mása nem vár, hanem megteszi, végez magával, Ulickaja „népében” a nagy többség valóban irigylésre méltó bölcsességgel kezeli a kötetben gyakran a létrával szimbolizált élet le-föl mozgását, kiszámíthatatlan történéseit, a létra fokaival jelzett „egyszer fenn, egyszer lenn” alapigazságát. Ezt illetően pedig véleményem szerint nagyon is volna mit tanulni akár még az öngyilkosoktól is.

Ljudmila Ulickaja: A mi Urunk népe, fordította Goretity József, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2012.

Gyürky Katalin

szerző: Gyürky Katalin
honlap e-mail
Gyürky Katalin 1976-ban született, irodalomtörténész, műfordító. A Debreceni Egyetem magyar-történelem-orosz szakán végzett, Dosztojevszkij művészetéből szerzett doktori fokozatot. Kutatási területe a klasszikus és kortárs orosz próza, illetve más, szláv nyelvterületeken megjelent regényekkel is foglalkozik. Írásai és novellafordításai az Élet és Irodalom, az Új Könyvpiac, a Kalligram, a Jelenkor és az Irodalmi Szemle hasábjain jelennek meg.

KULTprogramok

<< 2017. nov. >>
hkscpsv
30 31 1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 1 2 3

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum