KULTer.hu - Emlékezethelyek és populáris kultúra
37215
post-template-default,single,single-post,postid-37215,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Emlékezethelyek és populáris kultúra

Kultpontok – Emlékezethelyek a magyar populáris kultúrában

A mai populáris kultúrában hódít a retro. De mire és hogyan emlékszünk az elmúlt rendszerből? Éppen ez a Debreceni Egyetem Magyar emlékezethelyek interdiszciplináris projektjének keretében, a Kommunikáció- és Médiatudományi Intézetének gondozásában Kultpontok címmel megjelent, rendkívül izgalmas tanulmánykötet legfontosabb kérdése.

A debreceni MODEM-ben Emlékezethelyek a magyar populáris kultúrában címmel 2012. február 23-án és 24-én megrendezett konferencia előadásainak szerkesztett szövegei sok más mellett arról árulkodnak, hogy Magyarországon egyre kevésbé ismeretlen Pierre Nora neve és a hozzá kapcsolódó „emlékezethely” fogalom. Az elsősorban a Kádár-korszak emlékezethelyei köré szerveződött témák iránt megmutatkozó fokozott érdeklődésre talán Heller Ágnes szavai adják a legkézenfekvőbb magyarázatot, aki szerint a norai megközelítés legfőbb érdeme elsősorban abban áll, hogy az ember „nem az irattárak poros dokumentumait tanulmányozza, hogy onnan halássza ki a tényigazságot arról, ahogyan valóban történt, hanem a népek, emberek, nemzetek emlékezetét. Az emlékezetben élt és ma is élő történelmet írja meg.”

A Kádár-korszak ebből a szempontból különösen izgalmas, hiszen ha mi magunk éppen nem is voltunk személyesen részesei, de szüleink át- és megélték azt – a mai lakosság kollektív emlékezete ilyen vagy olyan módon mélyen „belelóg” ebbe az időszakba. Az emlékezet és az emlékezés azonban nem ugyanaz – állapította meg mélyértelműen már Kierkegaard is – hiszen „megjegyezhetjük egy esemény legapróbb részleteit is, ettől azonban még nem fogunk visszaemlékezni rá. Az emlékezet csupán az emlékezés tünékeny feltétele.” Ricoeur épp ebben látta az emlékezethelyekkel operáló történelemszemlélet egyik nóvumát, hiszen az lényegileg számol az emlékezet és a történelem közti töréssel. A jelenkori emlékezet ugyanis mindig csupán valamiféle maradvány, reziduum s valamiféle szelekció eredménye, ebben az értelemben jelenthette ki Nora, hogy korunkban a jelen és a múlt közti cikcakkos szakadás egyúttal a történeti emlékezet elvesztését is magával vonja. Az emlékezet tehát diszkontinuus, s ráadásul hajlamosak is vagyunk arra, hogy döntő módon individuális mozzanatnak tekintsük. Az egyszemélyes emlék azonban egyúttal titok is – folytatja gondolatmenetét Kierkegaard – hiszen „az emlékezés tárgyát sokan ismerik, az emlék mégis egyedül az emlékezőben keletkezik, vagyis a nyilvánosság megtévesztő.”

A dán bölcselő gondolatai sok tekintetben voltaképp megelőlegezik Nora elméletét. Az egyéni és a kollektív emlékezet közti hasadásra kitűnő példát szolgáltat Orbán Katalin tanulmánya, mely az akkor általános iskolás Kovács János és Csics Gyula 1956-os naplóinak elemzésére vállalkozik. Ebben az esetben maga az emlékezetre szánt napló műfajisága teremti meg a későbbi felélesztés lehetőségét (mindkét kordokumentummal 2006-os publikálásuk után ismerkedhetett meg a nagyközönség), hiszen a forradalom leverése után annak eseményei csak meghatározott, a pártállam és a vezetés ideológiai (át)értelmezési horizontjának keretein belül voltak tematizálhatók. A rendszer „legitimizálásához” az újdonsült-régi hatalomnak elengedhetetlen szüksége volt egy új emlékezetpolitika kialakítására. A kosellecki értelemben vett tapasztalati tereket azonban igencsak bajos megváltoztatni, az emlékezeti aktivitások stratégiai felügyelete a kollektív tudat átformálásában vagy éppenséggel felülírásában bizonyos tekintetben mégis valamiféle lehetőséget teremtett az ugyancsak uralom alá vont várakozási horizontok kizárólagos ellenőrzésére. Köztudott, hogy ebben a folyamatban a Szirmai István, majd Aczél György vezette MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztálya játszott kulcsszerepet, a szervezet elsődleges feladata kikényszerített emlékezeti konstrukciók megalkotása, elfogadása és elsajátításának szorgalmazása volt. Mint azt Oláh Szabolcs alapos bevezető tanulmánya kiemeli, ezek a konstrukciók társadalmi identitásokat alakíthattak ki és át, de a rendszer számára neuralgikus emlékezeti tereket tabusíthatták is. Az ily módon létrehozott diszkurzív és fizikai eszközökkel egyaránt rendelkező felügyelet mítoszokkal és rítusokkal operálva egy kötött játékszabályú kulturális teret konstituált, mely alkalmasnak mutatkozott a rendszer teleologikus ideológiájának nyílt propagálására. A szocialista viszonyok megteremtéséhez viszont épp a kulturális életben szükségeltetik sok idő – mint azt a kultúra ideológusai idejekorán felismerték –, hiszen azt a társadalmi-szellemi élet sokszínű egésze ellenében kellett valamiféleképp érvényesíttetni.

Az 1950-es évek Rákosi-rendszere programként (vagy éppen pogromként?) hirdette meg a korábbi kulturális élet pluralizmusának megszüntetését, azzal a szándékkal, hogy segítségével végrehajthassa a társadalom indoktrinálását. A kultúra szocialista egységének ideálja a „két T” korszaka – Tiprás és Támogatás – hivatalosan 1958 augusztusában került feladásra a párt berkein belül. A Művelődéspolitikai irányelvek feladta a szocialista művészetek egységének szoros pártirányítású vízióját, s kijelentette, hogy az épülő szocializmus igényli a sokszínűséget. Az 1966-os IX. pártkongresszus pedig már egyenesen így fogalmazott: „Támogatásban részesítjük a nagy tömegekhez szóló szocialista és egyéb humanista alkotásokat, helyt adunk a politikailag, eszmeileg nem ellenséges törekvéseknek, viszont kirekesztjük kulturális életünkből a politikailag ellenséges, antikommunista vagy közerkölcsöt sértő megnyilvánulásokat.” Némileg persze ellentmondott ennek a rózsás képnek a KB közművelődési irányelve, mely szerint „ha nincs párt és állami irányítás, nincs szocialista kultúra sem”. A hatalom 1956 után szállóigévé vált szlogenje – „aki nincs ellenünk, az velünk van” – voltaképp a társadalom depolitizálását ösztönözte, amihez szervesen illeszkednek Kádár 1959-ben, az MSZMP VII. kongresszusán elhangzott szavai: „célunk az, hogy hazánkban elérjük és túlhaladjuk a legmagasabb termelési és fogyasztási szintet, amit a kapitalizmus elért.”

Az életszínvonal tapasztalható emelkedése, az életkörülmények javulása – no meg persze a felszín alatt megbúvó kölcsönös félelem a párt és a társadalom között – mindenesetre egyfajta kényszerű „kiegyezést” eredményezett. Az 1970-es évek végétől azonban sokasodtak a rendszer hajszálrepedései, hiszen egyre többen mondták fel az 1950-es évek végén kötött kompromisszumot, s írtak olyasmiről vagy úgy, ami a tiltott kategóriába tartozott. Bacsó Péter A tanú című 1969-es szatírája például az 1950-es évekről „húzta le a leplet” úgy, hogy az nehezen eldönthető módon mozgott a tiltott és tűrt határvidékén. A filmet végül csak 1978-ban mutatták be, s jó ideig gyakorlatilag kizárólag zártkörű klubokban lehetett megtekinteni – a hatalom úgy tűnik legszívesebben nemlétezőként szeretett volna az alkotásra tekinteni. Némiképp hasonló, bár közel sem ennyire neuralgikus jelenségre a populáris kultúrában is találhatunk példát.

Kálai Sándor Rejtő Jenővel foglalkozó írásában egyenesen így fogalmaz: „a rendszer Rejtőhöz fűződő ambivalens viszonyaként értékelhető az a diszkréció, mi több, szégyenkezés, ami a szövegek kiadását jellemzi.” A „pesti légionárius” majd évszázados töretlen népszerűségének sajátos ellentétpárja a hivatalos megítélés. „Nem érti a borzalmakat – ezért nem érintette meg a szocializmus humanizmusa, és ezért nem érti, hogy a szörnyűség elválaszthatatlan a szörnyeteggé nőtt kapitalizmustól.” – visszhangozta Hegedűs Géza Az utolsó szó jogán című novelláskötet előszavában a hatalom mantráját, ezzel abszurd módon épp a korszak kultúrpolitikai értelmezési keretének paródiáját fogalmazva meg.

Dunai Tamás Keretek közt – A képregény mint a Kádár-kor emlékezethelye című írása is rámutat arra a paradox ambivalenciára, miszerint a hatalom „egyszerre lépett fel ellenségesen a tömegkultúrával szemben, és próbált meg egyfajta szocialista tömegkultúrát létrehozni.” A képregények, melyek sokszor szintén a tűrt és támogatott határmezsgyéjén mozogtak, ennek megfelelően sajátos elegyet képeztek: a szórakoztató jelleget igyekeztek ötvözni magaskulturális elvárásokkal és ideológiai célokkal – a korabeli szóhasználattal élve: népművelési célzattal –, nem meglepő tehát az sem, hogy kezdetben jelentős részük irodalmi adaptáció vagy ideológiai célokat képviselő pártos képregény. Utóbbira példa a Füles 1957. évi 41. számában szerzők nélkül megjelent Huszonnegyedikén éjjel… című képregény, mely elmeséli, hogyan hagyta el Lenin 1917. október 24-én illegális szállását, hogy aztán a folyamatos igazoltatások, „kalandok” során eljuthasson végül Szmolnijba.

Az életszínvonal-alku voltaképp a rendszer konszolidációjának egyik központi eleme volt. Az életkörülmények érzékelhető javulásának mintegy utólagos emlékképét jelentik a 70-es és 80-as évek reklámjai. Persze ugyanazokra a dolgokra, szlogenekre, reklámokra másképpen emlékszünk hangoltságunknak, beállítódásunknak megfelelően. Oláh Szabolcs Kádár-kori tévéreklámokat elemző tanulmánya többek közt erre mutat rá: „Az emlékezés igényének modalitásán (szándék, szükségesség vagy kényszer) és a múlt életre keltésének mikéntjén (nosztalgia, távolságtartó nevetés, kritikus szembenézés, gúny) múlik az, hogy az emlékező milyen viszonyba tud kerülni a saját múltjával.” A Konzum és közöny című írás így egy diakrón séta, mely betekintést ad a korabeli reklámszakma kulisszatitkaiba, és arra is rámutat, hogy a rendszerváltozás után miképp kavarognak továbbra is a képek és dallamok, illetve a szlogenek fragmentumai, forgácsai a fejünkben.

A reklámok világa mögött húzódó tárgyi kultúra társadalmi hátterének elemzésére Valuch Tibor alapos és kimerítő mélyfúrásai vállalkoznak. A Kádár-korszak felértékelése, a napjainkban tapintható retro-hullám egyik gyökere épp az emlékezet és a történelem közti szakadásban keresendő. A gulyáskommunizmust a nosztalgiázó, fragmentált és szelektáló egyéni emlékezet sok esetben mint az általános jólét korszakát ragadja meg (melyet persze azért a történelmi helyzetnek megfelelően viszonylagosnak tekint), annak árnyoldalait azonban egyszerűen „elfelejti”. Így „megfeledkeznek az életkörülmények javítása érdekében hozott egyéni, családi áldozatokról, a társadalmi devianciák – öngyilkosság, alkoholizmus – gyorsuló ütemű terjedéséről, az egészségi állapot változásában megjelenő kedvezőtlen tendenciákról, arról a frusztrációról, ami az egyes emberek által kitűzött és a rendszer korlátai között megvalósítható életcélok különbségéből eredeztethető.”

A rendszer eresztékeiben érezhető repedés szempontjából az 1980-as évek új korszaknak tekinthető, hiszen a hatalom szinte minden évben fellépett valaki vagy valami ellen – eklatáns példa erre a CPg zenekar tagjainak börtönbüntetésre ítélése kommunistaellenes és „erőszakra buzdító szövegeik”, illetve „közösség elleni izgatás” miatt –, bár mindeközben a kimondhatóság keretei tágultak, a tabuk köre pedig egyre szűkült. Az „életszínvonal-alku” érvényességének megingása lehetővé tette a politikai, társadalmi, gazdasági problémák korlátozott mértékű és óvatos – tegyük hozzá: ellenőrzött – tematizálását. Bujdosó Ágnes Szomszédok reloaded – Transzmedialitás és emlékezeti alakzatok című tanulmánya a népszerű teleregény elemzésén keresztül mutatja be az 1980-as évek kavargó mediális valóságának egy kitüntetett szeletét (a műsorkészítők szándéka szerint a sorozat szociológiai tükörkép funkcióját töltötte be), illetve annak a jelenkori emlékezetbe való bevésődését. A múlt és a jelen társadalmi emlékezetének vizsgálatánál persze „ma már lehetségessé és szükségessé vált, hogy megfigyeljük azt is, miként használják ezeket egyes csoportok és egyének is. Például a televízió által sugárzott képek (a reprezentációk) elemzése és a készülék előtt töltött idő vizsgálata (a viselkedés) kiegészítendő azzal, hogy a kultúra fogyasztója mit »fabrikál« a képekből ez idő alatt” – írja 1980-ban Michel de Certeau. Ez a „fabrikáció” hasonlít ugyan a termeléshez, de szétszóródik azokon a területeken, melyeket a termelési rendszerek (pl. a televíziózás) határoznak meg és foglalnak el, s horizontjukon előbbit általában „fogyasztásnak” minősítik. Certeau szerint azonban „ez egy rafinált, szórványosan megjelenő, de mindenütt jelenlevő, csendes és szinte láthatatlan termelés, amely nem saját termékekben jeleníti meg magát, hanem az uralkodó rend által kikényszerített termékek sajátos használati módjában.” Úgy gondolom, ha a Szomszédok reloaded és a Konzum és közöny sorain ebből a nézőpontból is elgondolkodunk, akkor a Kádár-kor kollektív emlékezetének vizsgálata akár új horizontot is megnyithat.

A Fodor Péter − Szirák Péter szerzőpáros és Réti Zsófia írásai a futball világába kalauzolják el az olvasót úgy, hogy azok szervesen illeszkednek az emlékezethely problematikához. A két írás két közismert sporttörténeti eseményhez kötődik: az 1953-as Wembley-stadionban játszott 6:3 és az 1986-os mexikóvárosi 0:6 emlékezetéhez. Az egyik a dicsőség pillanataként, a másik „nemzeti katasztrófaként” őrződött meg a köztudatban. Az elsőhöz hajlamosak vagyunk vissza-visszajárni, s elidőzni nála, míg a másodiknál pregnánsan nyilvánul meg az emlékezet deficitje vagy akár elfojtása. A „nagy foci emlékezete” – Az Aranycsapat című tanulmány megmutatja azt a sporttörténeti fenomént eltakaró diszkurzív leplet, melyet a vele foglalkozó magyar szövegkorpusz képez. A magyar futball történetének legnagyobb sikereit az 1950-es évek osztályharcos narratíváira fűzték fel („a dolgozó nép sikere”-ként hirdette a Rákosi-rendszer), s a kor hírnévpolitikájának egyik alappillére volt. A pártállammal összekötött kultusz ambivalenciája természetesen itt is megmutatkozik: „Az Aranycsapat viszont nemcsak a rendszert legitimálta, hanem egy szörnyű presszió alatt lévő társadalom, s ezen túl egy szétszabdalt nemzet kompenzatorikus-szimbolikus kötőeleme is volt.” – az idézett mondat képszerű megjelenítéséhez gondoljunk csak Tímár Péter 6:3 avagy, játszd újra Tutti című filmalkotására. 1956 itt is emlékezetpolitikai fordulópont. Egyrészt a Kádár-rendszer szerette volna magát elhatárolni Rákositól, másrészt a forradalom után a csapat legjobbjai külföldre emigráltak. Ezzel a problémával az új rezsim nemigen tudott megbirkózni.

Az 1986-os mérkőzés Réti Zsófia megállapítása szerint mégis az Aranycsapat-narratívához igazodik. A hatalom által teremtett több évtizedes kínos csendet Puskás 1981-es hazatérése, a legendás csapattal foglalkozó kiadványok megszaporodása törte meg, az Aranycsapat-mítosz újbóli (félhivatalos) feléledése viszont hatalmas kihívás elé állította a 86-os magyar válogatottat. A kor népszerű riportere, Vitray Tamás egyenesen így fogalmazott a Népsport hasábjain közvetlenül a világbajnokság előtt: „Ez a csapat jelenleg világklasszis. Úgy gondolom, benne van a döntő megvívása, de legalább a legjobb nyolcba jutás esélye is.” A szovjet csapattól elszenvedett vereség traumát okozott, s a magyar focival kapcsolatos elváráshorizontot ellentétbe fordította át. A Ludas Matyi maró szatírával így összegezte a tapasztalatokat: „Akar telefonálni Mohácsra? Tárcsázza a nulla-hatot!” A trauma okozta elfojtás viszont azt is magával hozta az utókor emlékezetében, hogy feledésbe merült az is: ez volt az utolsó VB, amire a magyar válogatott egyáltalán kijutott. Érdekes, hogy a televízió képernyőjére az 1953-as meccs csak 1996-ban került, mindenfajta történelmi szituáció értelmezési horizontjából hangsúlyosan kiszakítottan, így ma a mérkőzés emlékezete a mítosz egyfajta időn túli terében létezik.

A kötet utolsó írása Horváth Sándor tollából származik. Némiképp eltér a többitől, hiszen itt nem csak a populáris kultúráról van szó. A tanulmány Az Ügynök meg a Lista – A kollaboráció mint emlékezethely címet viseli, s a ma sokakat megmozgató ügynök-ellenálló kérdése köré szerveződik. Ne felejtsük el, hogy az emlékezethelyek általában valamilyen törés által keletkeznek. Csakhogy úgy tűnik, voltaképp az „átkos rendszer” egészét érinti a kosellecki emlékezet diszkontinuitása: „Mintha Nagy Imre koporsójával 1989-ben a Kádár-kort is eltemettük volna.” Ha az ügynökkérdéssel kapcsolatban Magyarország képviseli az egyik pólust, akkor talán Németország lenne a másik. Itt már 1990 márciusában felállították a volt NDK belbiztonsági minisztériumának feloszlatását ellenőrző bizottságot, melynek vezetője az a Joachim Gauck lett, aki ma Németország szövetségi elnöke. Az állambiztonsági múlt feldolgozását a lipcsei és berlini Stasi-múzeumok segítik, bárki elolvashatja a róla készült jelentéseket. De vajon tényleg világosan kitapintható az áldozatot a tettestől elválasztó határvonal? A diskurzust uraló narratívák két szélső pólusát az ügynök mint a rendszer szerencsétlen áldozata és mint annak gyáva kiszolgálója jelentik. Hogyan lehetne a szerepeket „objektíven” elkülöníteni? Hadd idézzek egy nagyon fontos megállapítást zárásként a tanulmányból: „Az elfojtott társadalmi traumák kibeszéltetésére tett kísérletek így ábrázolhatóak olyan erőfeszítésekként, amelyek célja a múltban történt brutális események „objektív” valóságának feltárása. Ezt azonban a traumák átélői csak akkor képesek megtenni, ha a kibeszélésekkel kielégítenek egy olyan társadalmi igényt, amely egybeesik valamilyen tömegesen vallott ideológiai vagy politikai elképzeléssel.”

Kultpontok – Emlékezethelyek a magyar populáris kultúrában, szerk.: Dunai Tamás, Oláh Szabolcs, Sebestyén Attila, Debreceni Egyetemi Kiadó, 2012.

Hornyák Péter István

szerző: Hornyák Péter István
honlap e-mail
Hornyák Péter István 1977-ben született Miskolcon. Egyetemi tanulmányait az SZTE történelem és filozófia major, valamint az Európa és a Mediterráneum vallás- és egyháztörténete minor szakon végezte, diplomát 2005-ben szerzett. 2009-től a DE Humán Tudományok Doktori Iskola filozófia PhD-hallgatója. Kutatási területe Reinhart Koselleck történelemelmélete, érdeklődésének középpontjában a kortárs történetfilozófiai diskurzuson túl Kierkegaard áll. Írásai többek között a Nagyerdei Almanach online bölcseleti évkönyvében olvashatók.

KULTprogramok

<< 2018. Sze. >>
hkscpsv
27 28 29 30 31 1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum