KULTer.hu - Hogy el ne vesszen
37971
post-template-default,single,single-post,postid-37971,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Hogy el ne vesszen

Kántor Péter: Köztünk maradjon

Most, hogy betöltöttem a huszonötöt, a két világrendszer csatájára nem emlékszem, a ledőlt falak helyén a már megkopott újakat látom, a frissen mázolt kerítések fényét elfelejtettem – most, hogy nekem kellene folytatni elölről, nem korai még nekem megtanulni élni?

Kántor Péter három, Megtanulni élni címet viselő verse között tíz-tíz év telt el. Az első 1991-ben jelent meg, s beszélője a rendszerváltást követő zavaros időszakot éppen alkalmasnak tartaná arra, hogy az ember felépítse a saját életét – ha már „nem sikerült egy jobb világot építenünk”. (Holmi, 1991/4, 456.) Az életmód megtervezése egyszerű elvek mentén történik: „A kis dolgokkal fogom kezdeni, / fokozatosan haladok / a kis dolgoktól a nagy dolgok felé”. Egy évtized elteltével az elvek változatlanok, de az első versben is szereplő célkitűzés még sürgetőbbé válik: „most már tényleg nem halogathatom tovább, / most már igazán meg kell tanulnom élni, / hát nem?” (Holmi, 2001/11, 1458.)

Mindkét vers egy konkrét történelmi szituációba ágyazódik bele, hiszen a mű indítása 2001-ben is egy adott pillanathoz, a millenniumi ünnepségek lezárultához kötődik. Szerkezetileg a két költemény számos ponton hasonlít egymáshoz, stílusuk inkább játékos és fesztelen, mint komoly, s nemcsak a cím, hanem a versekben ismétlődő szófordulatok, mondattöredékek is szorosra fűzik a két mű közötti intertextuális kapcsolatot. Szintén a Holmi folyóirat közölte 2010-ben az immár trilógiaként is olvasható versfüzér harmadik darabját, mely Kántor Péter legújabb, Köztünk maradjon című kötetének is az egyik legkiemelkedőbb alkotása. Az előző művekkel ellentétben a lírai én itt már az első mondatban felteszi a versszervező kérdést: „Most, hogy betöltöttem a hatvanat, / nem késő-e már nekem megtanulni élni?” (Holmi, 2010/11, 1367.) A nemzet történelme helyett az egyén története kerül előtérbe az indításban, s a már megszokott személyesség mellé némi melankólia is társul. A vers végén megidézett játék, a keljfeljancsi „működésével” a vers talán legfontosabb sajátossága, a könnyedség és komolyság közötti billegés is leírható. „Az ember keljfeljancsi: elesik – feláll, / és megy előre a szegény ürge. / Megyek, amíg meg nem tanulok élni, / amíg fel nem lőnek a világűrbe.” (81.) A három vers azonban egy olyan kérdést is felvet, amely a szövegek szintjén kevesebb nyomatékot kap, a „megtanulni élni”-problémakörhöz viszont nagyon szorosan hozzátartozik: hogyan kell szeretni az embereket? A Köztünk maradjon nem kínál egyértelmű megoldást a művekben felvetett dilemmákra, ám megmutatja, hogyan ad a versek beszélője az absztrakt kérdésfelvetésekre konkrét válaszokat az életút különböző állomásain.

A lírai én már a borító által megkezdi a párbeszédet olvasójával. A cím kézírásos tipográfiája személyességet sugall, a cím többes szám második személyű formája pedig az egész kötet befogadását meghatározza: bármit mondok is, neked mondom, maradjon köztünk! A „beszélgetés” a kötet hátlapján és a fülszövegben folytatódik, a Megszokod című alkotásból kiemelt részlettel és a Közben című verssel; a szövegek a kisebb-nagyobb történésekről címszavakban számolnak be. Ezek a rövid felsorolások nemcsak az egyén életútjának eseményeit, hanem általánosságban az emberi élet mérföldköveit is megidézik (pl.: „Tűz van, esküvő, temetnek, születnek” – hátlap), s ez a listaszerű (ön)életírás a kötet több versét is jellemzi. A kézírás, a szövegek közvetlen hangneme azonban kontrasztban áll a borító feketéjével, még ha azon egy erőteljes színekkel kiemelkedő négyszög található is. A borítón mégiscsak a gyász színe dominál, ily módon a kép ugyancsak párbeszédbe lép a szövegekkel: a kötetben a halál motívuma legalább olyan hangsúlyos, mint az élettel kapcsolatos kérdések felvetése, megválaszolása.

A kötet nyitó verse, a Csak ami kell (5.) a hétköznapi élet egyik gyakran feltett kérdését fejtegeti: mit vigyek magammal? Az alkotás azt a feneketlen hátizsákot mutatja meg, amelyet mindannyian cipelünk. „Kártyák és kulcsok” mellett „emlék-kavics és testetlen tárgyak” is vannak ebben a zsákban, amit egyszer majd ki kell pakolni, de csak a felesleges dolgok maradhatnak benne: „Csak ami kell, csak azt! – / azt kipakolja majd, hogy el ne vesszen.” ( 6.) A vers kitüntetett pozíciója megengedi az allegorizáló olvasásmódot is: mintha az ezután következő versek a zsákból kivett dolgok lennének, amelyek a kipakolás, kiválogatás aktusa után kerülhetnek az olvasó szeme elé. Takács Ferenc szerint ez a lomtalanítás „maga a költői működés: mindössze ez, ennyi a költészet, ez ma – vagy legalábbis Kántor Péter-i változatban – a horatiusi ércnél maradandóbb emlékmű, amelyet a költő állít – állíthat – magának. S ezért a kevésért is nagy árat fizet. Hiszen – az allegória logikája szerint – amikor zsákját rakja ki, élményeiből selejtez; amiből vers lesz, életéből nyesi le.” (Takács Ferenc: A dolgok neheze)

Mi minden került ki a zsákból? Többek közt a Lapozgató címet viselő ciklus, amely egy szubjektív történelemkönyvként is olvasható. A ciklus a XVIII. és a XXI. század között szinte minden fontos eseményt felelevenít, s benne összemosódnak a személyes és kollektív emlékezet elemei. Kántor pontos, éles ecsetvonásokkal festi fel a történelmi tablóra mindazt, amit a versek szempontjából fontosnak talál, de nem értelmezi vagy értékeli a történéseket. Amiről viszont személyes emléke is van, arról szívesen mesél: édesapja lópokrócáról, amit a munkaszolgálatban használt, a „hát megfértünk muszájból valahogy”-hetvenes évekről, az elmúlt és hiányzó ifjúságról. Az ifjúsághoz a szerelem is hozzátartozik, erről beszél a Szerelmes triptichon (19.), amely írott és vizuális műfajokat is megidézve (mese, szappanopera, tévéfilm) írja le egy kapcsolat működését. A szerelemmel kapcsolatos gondolatok alaphangja könnyen válhatna patetikussá, ám itt nem ez történik. A kötet több recenzense is kiemeli, a könyv közvetlen, spontán hangnemét. A versek beszélője mintha csak ülne velünk szemben és mesélne, hangja pedig mindig újabb és újabb terekben szólal meg, hogy az olvasóban találjon visszhangra.

A következő ciklus címadó költeménye egy konkrét teret, a kávéházat jelöli meg a beszélgetés színhelyeként. A kávéházban című versben nem a párbeszéd témája a fontos, hanem puszta léte és az általa kiváltott asszociációk, amelyek az élet gondolata köré rendeződnek, amelynek eseményeit a lírai én itt már nem címszavakban foglalja össze. „Az életre gondolok, ahogy elúszik, / a pillanatra, amibe kapaszkodunk, / a sárga villamosokra a szélben.” (35.) Az idézett utolsó versszak vajmi keveset képes visszaadni azokból a finoman felépülő asszociációs sorokból, amelyek a vers alapjául szolgálnak, ám e három sor is megmutat valamit abból az elmélyültségből, amely a költemény egészét jellemzi. A társhoz, baráthoz, pályatárshoz történő odafordulás több vers megszületését is eredményezi, de az én a transzcendenst is megszólítja a Beszéljük ezt meg című versben. „[G]yere, beszéljük ezt meg, kezdjük el” (40.) – olvasható a versben nem is egyszer, s a megbeszélés siettetése miatt a mű a Megtanulni élnivel is párhuzamba állítható. Utóbbit a saját élet rendszerezésének szándéka mozgatja, itt pedig az Istennel való viszony rendezése válik sürgetővé.

A kötetben megszólaló hang a könyv nagy részében homogén, azonban vannak olyan szövegek, amelyekben ez a hang elhallgat és másoknak adja át a helyét. Ez történik azokban a különleges ekphrasziszokban, amelyekben nem egy külső szemlélő ad leírást egy-egy festményről, hanem a képek szereplői beszélnek magukról. A kötet itt csatlakozik a kortárs irodalom azon vonalához, amely a test verbalizálására tesz kísérletet. Kántor Péter a kísérletezésbe a festészet médiumát is bevonja egy olyan festő képeinek leírásával, akinek vásznain „vallani kezdett a test, / ahogy másnak soha”. (A Lucian Freud-albumból – 3. Sue Tilley, Julie és Martin, A Bateman nővérek és a többiek, 60.) A Lucian Freud-albumból (56.) című versfüzérben a művész portréalanyai beszélnek testük vászonra írásáról és a testükbe íródott történetekről. Végül mindezt Lucian Freud elképzelt monológja foglalja össze: „a történeteket elmossa az eső, / elhordja a szél, mint a homokot; / ami marad belőlük, a testbe van beírva”. (A Lucian Freud-albumból – 4. Lucian Freud monológja a magára hagyott testről, 62.) A könyvespolc előtt című rész utolsó verse id. Pieter Bruegel Kálváriájának „klasszikusabb” képleírása, amelyben a kép szereplőinek szemszögéből gondolhatjuk újra Krisztus szenvedéstörténetét.

Bár a kálvária toposza az európai kultúrtörténet egyik legszomorúbb eseményét jelöli, a dolgok neheze még csak most következik. „Kántor Péter beszél. Sokat. Szerelemről, öregségről, halálról, biciklibalesetről. Semmi közünk hozzá. Nagyon sok közünk van.” (Ayhan Gökhan: Megtanulni meghalni) Mi közünk lehet nekünk, távoli olvasóknak egy biciklibalesethez, az édesanya halálához, az ezzel járó (újabb) kipakoláshoz, a gyász folyamatához? Nagyon sok közünk van. A Levél anyámnak című rész első verse a már említett Megtanulni élni – III. A három, egymást olvasó, kiegészítő és egymásnak helyenként ellent is mondó vers nem ad egyértelmű tanácsot a címben szereplő feladat megoldására, ám a kötet további versei folytatják a téma boncolgatását. A Megszokod című vers (82.) a problémát más oldaláról közelíti meg: nem biztos, hogy meg lehet tanulni az életet, de meg lehet szokni. És amikor már megszoktad, akkor jön A dolgok neheze (84.): a biciklibaleset és az abból történő felgyógyulás, majd az édesanya utolsó napjai és halála. A Mintha egy kendő lobogna (89.) megrendítő képet fest az utolsó napok kommunikációképtelenségéről, anya és gyermek hangtalan búcsúzkodásáról. A versben a halál nagy tengerentúli utazássá szelídül, ám az itthon maradt fiúnak a realitások talaján kell helyt állnia. Erről szól a Levél anyámnak (92.) című vers, amely előbb tárgyilagosan számba veszi az édesanya halála utáni teendőket: a növények öntözését, a lakás kipakolását és eladását, hogy aztán egy váratlan fordulattal elmerüljön a gyermekkori emlékek előhívásában. A feladatok, az emlékek és a gyász sűrűsödik össze a vers csúcspontján, az utolsó három sorban: „amíg fel nem bukkan végre a megfelelő vevő a lakásra, / amíg valaki nyájasan az asztalhoz nem invitál majd, és a szél / le nem törli arcomról az árvák könnyét. Ősz van”. (95.)

A levélnek vége, de nem vagyunk, s talán nem is lehetünk túl a dolgok nehezén. A kötet további versei viszont már nem a fájdalom, hanem a beletörődés jegyében születtek. A címadó Köztünk maradjon a magyarázatok hiányára helyezi a hangsúlyt: „Nincs és nem is volt semmilyen szerződés soha, / se egy halvány célzás egy bonyolult terv értelmére, / se egy kulcs, ami utalna egy rejtett fiókra”. (98.) A Vízjelek-ciklus struktúrája József Attila Eszméletét idézi meg, s a kötet elégikus hangnemű lezárásaként funkcionál. Az utolsó versszak minket, olvasókat is továbbvezet egy olyan tájra, ahol a felhők felett „foszló, szakadozott igenek és nemek” lebegnek, s „vár ránk az örök nyár”. (113.)

Ezen az idilli-szomorkás vidéken fejezem be a párbeszédet a szerzővel, akinek a gondolatai még továbbkísérnek az úton. Igaz, nem ez a kötet fog megtanítani élni. Nem innen tudom meg, hogyan kell az embereket szeretni. Azonban a Köztünk maradjon versei gazdag útravalót tettek a képzeletbeli hátizsákomba. Kipakolom – hogy el ne vesszen.

Kántor Péter: Köztünk maradjon, Magvető, Budapest, 2012.

Lapis-Lovas Anett Csilla

szerző: Lapis-Lovas Anett Csilla
honlap e-mail
Lapis-Lovas Anett Csilla 1987-ben született Sátoraljaújhelyben. A Debreceni Egyetemen 2012-ben végzett magyar nyelv és irodalom szakon, a Debreceni Református Hittudományi Egyetemen hittanár-nevelő szakon, jelenleg doktorandusz a Debreceni Egyetem Irodalomtudományok Doktori Iskolájában. Publikációi többek közt az Irodalomtörténeti Közlemények, az Alföld, a Zempléni Múzsa és a Szkholion hasábjain, valamint a KULTer.hu-n és a Magyarjátékszínen jelentek meg.

KULTprogramok

<< 2018. Sze. >>
hkscpsv
27 28 29 30 31 1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum