KULTer.hu - Identitások káosza felett
37650
post-template-default,single,single-post,postid-37650,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Identitások káosza felett

Beszélgetés Tolnai Ottóval és Tomaso Kemennyel

Turczi István házigazdát idézve: a „tizenöt perces egyetemi csúszást” bőven megérte a január 24-én Budapesten, a Hadik Kávéházban megtartott Parnasszus-est. 2013 első összejövetelének vendégeként Tolnai Ottó vajdasági magyar és Tomaso Kemeny magyar származású olasz költőt ismerhették meg az egybegyűltek, főként anekdotikus történeteken keresztül.

Ehhez természetesen nem árthatott egy csekélyke előzetes tájékozódás, ám akinek ez nem állt módjában, némi filantróp érzékenység árán az is biztosan maradandó élményként raktározhatta el a már-már meghitt, családias hangulatú estét. A díszvendégek mellett Szkárosi Endre költő, műfordító (Tomaso magyar fordítója) és Galkó Balázs színművész segédkezett.

Nos, hogy is van ez az identitással? Ez napjaink mikro-makro Európájának nagy kérdése. Tolnai esetében e kérdést a következőképpen fogalmazhatjuk át: mi az, hogy Palics? A palicsiság. A költő válasza egyszerűen hangzik: „nyitok a világ felé, ahol élek és átölelem”. Kicsit bonyolultabb választ keresve pedig folyó regénye egyik hősét (és Tolnai jóbarátját?), a híres helytörténészt szólaltatta meg: „engem nem csak a lokális dolgok érdekelnek, hanem a nagy dolgok, a világ összes fontos emberével levelezésben állok”. Így lett lehetséges a lehetetlen, hogy Szilárd Leó, az ismert atomtudós is tanácstalanul teszi fel ugyanezt a kérdést, miután egy levelében kifejtette, a 20. századot némiképp meghatározó elméletének velejét… Mi az, hogy Palics? Költői szuperioritás, felülemelkedés, ehelyütt a nemzeti identitások olvasztótégelye.

Jóllehet, a dolog másképp is festhetne. Tolnai édesapjának üzleteit elvették, őt magát börtönbe zárták, végighurcolták Szerbia nagyobb karcerein. Mégis, az apa „mozgása” fiában Balkán-félszigeti kalanddá, pozitívummá tisztult. És ez a művészi szublimáció már átvezet minket Tolnai költői-írói identifikációjához, a „formátlansággal való formázáshoz”, melyet ő maga egy újabb anekdotával illusztrál. „Gyerekkoromban a tiszaparti kertekbe jártunk különböző gumókat, leginkább csicsókát kaparni. Miután megmostam a folyóban, a nap felé emeltem őket, nem tudtam betelni a váratlan, különös gumókkal, abszolút formátlanságukkal.” (A görbe egyenes – Tolnai Ottóval Rudaš Jutka beszélget, Parnasszus, 2012/tél, 10.) Már legelső szövegeiben megjelennek eme csicsókák aranyrögei, a szabad, formátlan természetesség jegyei, a neoavantgárd eszköztár, mellyel a népi, szocreál és klasszicizáló sémák közt vergődő ’50-es évek végi, ’60-as évek eleji irodalmi életben sikerült saját helyét megtalálni, és ezt a pozíciót aztán napjainkig fenntartani, sajátos és egyre bővülő magánmitológiát kialakítva közben.

Az est második felében balról jobbra terelődik a szó (no persze nem politikai értelemben, viccelődik házigazdánk),  és megismerhetjük Tomaso Kemenyt, azaz Kemény Tamást, a kortárs olasz költészet egyik legismertebb és legelismertebb alakját. Tucatnyi verseskönyve, próza- és tanulmánykötete mellett az olasz és európai anglisztika legjelentősebb képviselői között is számon tartják. Ezen túl a magyar költészet is rengeteget köszönhet neki klasszikus és kortárs műfordításaiért, Adytól Kosztolányin át József Attiláig. Mindennek ellenére a hazai irodalmi életben szégyenszemre még alig sikerült megmutatkoznia.

Pedig nyilvánvaló tény, hogy a biografikus-poétikai „elvarratlan szál”, a kemenyi én („ki vagyok én? nem tudom, ki vagyok. aki tudja, az hazudik” – fogalmaz a költő maga) a magyar költészet világirodalmi horizontját is érdemben tágítja. Az erősen verbális, lineáris szerkesztéselvű olasz lírai hagyományt ütközteti a magyarral Tomaso, amikor tetten érjük a többszörösen áttételezett metafora használatát, képi-szemantikai sűrítményét, intenzitását mint a magyar költészeti hagyomány és nyelvi gondolkodásmód mélyrétegeinek tudatos vagy tudattalan feltárását, feltárulkozását.

Bár a „félbehagyott gyermekkor” tematikusan sohasem jelent meg lírájában (tíz éves korában emigrációra kényszerült családjával), Kemeny büszkén vallja: „a Duna az én isten-apám” (Az idő és a nyelv alakzatai – Szkárosi Endre beszélgetése Tomaso Kemennyel, Parnasszus, 2012/tél, 90.). Ha Tolnai palicsiságát mint a balkáni káosz fölé emelkedést aposztrofáltuk, Kemenynél  az Ezra Pound-i kulturális szinkronicitást kell kiemelnünk, miszerint „all ages are contemporary”. Ez az elv (mely Tomaso ars poeticájának is jelentős aspektusát jelenti), a mindennapok szürkeségében színes kozmopolitizmust kíván meg, poétikai szinten pedig a romantikus erényeket valló, a Szépség ideálját visszavevő, harcos költő pozícióját. Ahogy az imént idézett interjújában mondja: „Minden költőnek az a sorsa, hogy száműzött legyen egy olyan világban, amelyben a technológiát ültették a halott isten trónjára.” E technológia számára nem az fontos, mit teszünk, hanem hogy hogyan tesszük azt, tudniillik azonnali hasznot remélve. Így maradhat a kortárs költő mint „kevésbé jelentős eretnek” állandó és feloldhatatlan diszharmóniában a Rút és Ostoba világgal.

Mindezek után mégis hol érhetjük tetten Kemeny legbelső énjét? Természetesen nyelvi-poétikai létszintjén. „A legelső és örök szerelmem én vagyok, a lelkem és a nyelvem” – mondta a költő, mintegy összegzésképpen, majd olaszul felolvasta Ligeti Györgynek ajánlott hommageversét. A nyelv, mely „a maga óceáni tágasságával és a maga bábeli magasságával és gazdagságával” (Uo. 93.) lélegzik: „És most szétszórva a világban, s én legalábbis beleszédülök / »to breath again the air / she breathes«, vagyis a nyelvbe, amely / a határtalan otthon levegőjét árasztja, mi, távol minden / középpontól és határtól, a meghatározatlanunkba vesztünk.” (Tomaso Kemeny: Ligeti Györgynek – elágazások, részlet, ford. Szkárosi Endre, Parnasszus, 2012/tél, 88.)

Parnasszus-est – Beszélgetés Tolnai Ottóval és Tomaso Kemennyel, Budapest, Hadik Kávéház, 2013. január 24.

A fotókat a Hadik Kávéház kollégái készítették.

Veréb László

szerző: Veréb László
honlap e-mail
Veréb László 1983-ban született Debrecenben, jelenleg Budapesten él. A Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi Karának filozófia szakán végzett 2008-ban. Verseivel és tudósítással a KULTer.hu-n debütált.

KULTprogramok

<< 2018. Júl. >>
hkscpsv
25 26 27 28 29 30 1
2 3 4 5 6 7 8
9 10 11 12 13 14 15
16 17 18 19 20 21 22
23 24 25 26 27 28 29
30 31 1 2 3 4 5

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum