KULTer.hu - Murzsa Tímea: Papa (kispróza)
37856
post-template-default,single,single-post,postid-37856,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Murzsa Tímea: Papa (kispróza)

A fehér falak között lépdelve, jobbomon a kis topogó asszonnyal, megint furcsán éreztem magam. Mentünk előre, én gyorsan, hosszúakat lépek mindig (pedig nem is vagyok magas, átlagos – ezt szokták mondani), bénán egyensúlyozva a köveken… koszos-barna kövek, mint az éjszakára asztalon felejtett rozskenyér. Ő mellettem, dülöngélve, jobbra kileng, balra kileng, úgy egyensúlyozik, akár egy ingaóra. Nem az a magas fajta, mélyen kongó, ő nagyon alacsony. Átlag alatti. Inkább hasonlít a zsebórákhoz, amik egyenletesen lengenek egy termetes pocak fölött, a zsíros lépések alatt.

Neki az apja fekszik bent, nekem a nagyapám. Kettőnkben más közös nincs. Ő apám nővére, én apám lánya vagyok. Tulajdonképpen, akkor az apám közös bennünk, nem is a nagyapám. Még a vonásokban sem fedezek fel semmi ismerőset. A folyosón megállok, visszanézek rá, hátha találok valamit az arcában, amihez viszonyítani tudom magam. Később pedig lelassítom a lépteimet, a tempónk most azonos, de a külső szemlélő látja, hogy az én lépéseim feszültek, a lábaim készek arra, hogy elrohanjanak. Nagynéném nem is tudna rohanni. Az első lépcsőfokhoz érve megkapaszkodik a korlátban, én a lépcső felénél eszmélek – segítenem kellett volna neki –, úgyhogy bénán, csak úgy mutatva, hogy itt vagyok, belekarolok.  A lépcsőn felérve, az első kép, ami a szemembe ütközik: az ablak a folyosó végén. Nagy, fakeretes ablak, a közepén egy tenyérnyom. Azt képzelem, nagyapám keze nyoma, gondolatban ráillesztem a saját ujjaim.

Bemegyünk a kórterem ajtaján, épp hogy befordulunk, nagynéném már sír. Papa az ágyon fekszik, az ablak felé fordulva, az ápoló épp vénát keres rajta. Az ápoló kedves, fekete srác, a haja félhosszú, tejcsokoládé színű tincsekben meredezik a feje tetején. Mókás, ahogy apám nővére nem akarja kimondani a néger szót. Mikor meséli apámnak, mi volt benn a kórházban, nyelve megakad az ’n’ után, és csak annyit mond: „a kedves kis doktor”. Nagyapám cigány, hát ezt pedig mindig kimondjuk. Akkor én is az vagyok részben. De olyan részben, hogy magam sem fedeztem fel, miért is fontos ez. Nem tudom, mit másított meg bennem, vagy tett-e egyáltalán valamit, hogy ettől máshogy keringenek-e a vörösvértestek, máshogyan alvad-e a vér. Láttam egyszer anyámat cigánytáncot járni. Szőke hajával, és mosolygós barna szemével kitűnt a táncolók közül. Szerettem őt nézni, még mindig gyönyörű nő. Az én arcom élesebb az övénél. A szem, az orr… minden nagyobb. Arcom sajátos keveréke anyámnak és apámnak. Sokszor érzem úgy, mikor tükörbe nézek, hogy anyám arcát látom viszont, amire rámontírozták apámét. És ez az arc nem áll össze, a kontúrok elcsúsznak, hol vagyok én a két arc között, talán maga az elcsúszás vagyok.

Papán vénát keresnek, nem megy gyorsan. A teste fehér, egészen kifakult. Valaki kimosta a nagyapámat. Eszembe jut a szennyes ruha, összegyűjtöm egy zacskóba a koszos pólókat. Meglátok egy véres inget, a mellénél véres. Ez a papáé? Hát már vérzik is? Az egyik szobatársa észreveszi kezemben a ruhát, és azt mondja, dobjam ki, a vért nem lehet kimosni. De én nem dobom ki, a zacskó mélyére tuszkolom. Mindent ki lehet mosni, a nagyapát is kimosták.

Körbenézek, az ágyon mind öregek, ők meg fognak halni? Nagyapa meghal? A tű betalált, az infúzió csöpög, papa felmordul. Lassan beszél, a szavak összecsúsznak. Most már én is törölgetem a könnyeimet. Még sosem láttam ilyen rosszul. Még sosem láttam ilyen öregnek. Fehér haja a koponya két oldalán összekócolódott, hosszúra nőtt. Vágja le valaki – ezt kívánom. Az ágya mellett a kisszekrény le van öntve valamivel, talán a reggeli kakaó lehetett.  Bevizesítem a zsebkendőt, és letörlöm a foltot, csak törlöm, papa azt mondja, hagyjam, de tudom, hogy nem lehet. Ha itt hagyom, azt hiszik, nem törődünk vele. Az almákat elrendezem sorba, a kanalakat megmosom, a tányért kiöblítem. Körülsandítok, végigmérem a többiek szekrényét, és megállapítom, hogy itt több az élelmiszer. Jól van – gondolom, akkor jól van. Egyiküknél gyümölcslevet látok. Azt is kellene hoznunk.

Nagyapa nem tud enni a levesből, hiszen most felülni sem tud. Apám nővére azt mondja, hoz be neki halászlevet. Azt se fogja enni? – kérdezi tőle. Az öreg elmosolyodik, én nagyon szeretem, ha mosolyog. Arcán két kerek göbbe fut össze a bőr és a hús, két piros alma a fehér arcon. Az én arcom is ilyen, ha mosolygok. De, abból kérek – dörmögi. Még talán kuncog is egy kicsit hozzá. Szeretem, ha kuncog. Most megint megindul egy könnycsepp a szememből, csendesen, oldalt, mint egy körbefutó kis folyó, mázolom az ujjammal.

A látogatások egyre ritkulnak. Szótlanul ülök mellette, hangosnak kellene lennem, már nem hall szinte semmit. De nem tudok, a torkom összeszorul, nem megy a kiabálás. Nincs kedvem, most nincs kedvem ezt a bajt, a nagyapám baját is felhúzni magamra, mint egy ruhát. Rám néz, megsimogatja az arcom, még sosem csinált ilyet. Elmosolyodom, azt hiszem, ez a mosoly sokat jelent neki. Ő se tud mit mondani. Innentől fogva szavak helyett csak érinteni fogom. Ezután a kezem a hátán nyugszik, néha megszorítom a kis vállát – milyen kicsi – meglepődöm.

A nagybátyám felsegíti az ágyból nagyapámat – milyen gyenge – annyira gyenge, hogy nem tud egyedül felállni. Nagybátyám azt mondja, hogy jó, hogy végre lassan áll fel a nagyapa, mert eddig úgy ugrott fel, mint a golyó. Elképzelem, ahogy nagyapa felugrik, mint a golyó és összenevetek apukámmal, talán az ő fejében is ez jár: egyáltalán hogy ugrik fel a golyó? Nem inkább kilövik?

Kiindulunk a kórteremből a folyosóra, nagyapa már legalább bottal tud járni. Legalább már tud járni – ismételgetjük, mint egy mantrát. Egyébként senki se beszél, csak a szobatársa. Ő is biceg, talán most mindenki biceg a világon. Nézem nagybátyám járását, nézem apámét, és nézem a nagyapám gyönge, botra támaszkodó testét, miközben mozog. Lengenek mind erre- és arra, ingaórák ők, vajon én is ingaóra leszek? Egyszer azt mondták, nagyon hasonlít a járásom a testvéreméhez, azóta szinte mániákusan figyelem őt, és figyelem magamat is. Próbálok lazítani a lépéseken, olyan hosszúnak érzem a lábaim, hogy nem tudom őket kontrollálni, egyszerűen mindig óriássá tágulnak, az ínak szinte szétszakadnak, olyan hosszúakat lépek.

A papát nézem, a szeme nagyon tompa, vajon hallja, hogy beszélnek körülötte? Vizet kér: „Hozd ki!” Kihozom az üveget. Rám kiált: „Poharat is hozzál!” És megrázza a fejét. Akkor hozz magadnak – gondolom, utálom, mikor így rám mordul. De azért bemegyek a vízért a kórterembe.

Mire kijövök, nagyapám az ablaknál áll, mellette apám. Az üveg tükrében hirtelen meglátom magunkat. Az elmosódott vonalakból halványan kirajzolódunk, nagyapa, apám és én. Most mindhárman ugyanakkorák vagyunk, nagyapa fehér, apám ezüstös és az én fekete hajam szinte egyszínűvé válnak az üveg semlegességében. Közelebb lépek, kezem önkéntelenül kezüket keresi. Szinte érzem, ahogy a vér nagyapám öreg, petyhüdt ujjain át, apám erős ujjain keresztül az enyémbe ér.

Követem a tekintetüket, az ablakon lévő maszatos tenyérnyomon keresztül látom magasodni a budai hegyeket. A hó lassan visszavonul, a világos, szikkadt barna föld kezdi visszanyerni a köveket.  Ahogy nagyapám mellettem áll, látom, amint a fehérség átkúszik a hajába, a barna, száraz föld a teste lesz. Heggyé növekszik, a gerince kiegyenesedik. Arca ráncai a hegy repedései, mély, feketés árkok, az idő ül oda be, csendet keresve magának.

Murzsa Tímea

szerző: Murzsa Tímea
honlap e-mail
Murzsa Tímea 1992-ben született Budapesten, jelenleg is itt él. Az ELTE irodalom- és kultúratudomány mesterszakos hallgatója, az Apokrif Online szerkesztője, a Kortárs Online állandó szerzője. Kritikái eddig többek között az Apokrifban, a Napútban és a Tiszatáj Online-on jelentek meg.

KULTprogramok

<< 2018. nov. >>
hkscpsv
29 30 31 1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30 1 2

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum