KULTer.hu - Szabó Imola Julianna: Útfélék (prózaversek)
38606
post-template-default,single,single-post,postid-38606,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Szabó Imola Julianna: Útfélék (prózaversek)

égbe

Gombostűk szomorú és erős teste a varrás mentén. Szorítás. Anya fogja a kilincset. Bezárták. Nem nyílik. A bánat hűvös. Sétál a hátán. A csontok lassan csuklanak egymásba. Elkapom a tekintetem. Ősszel a táj. Meztelen lesz az idő. Anya alig sír. Sárgás arcán meghajlik a fény. Kicsi vagyok. Nem látok ki az ablakon. Nyújtózom. Nem enged az anyag, a bőr. Ekkora vagyok éppen. Alig növök, nem változom. Anya keres. Bomlik a szájfonala. Ezerfelé fut, összeakad. Van valahol egy kulcs. Fiókok, ágy mögött, szekrény alatt. Nincs meg. Csak a ruha. Csak a szakadás. Csak a lapockája, ahogy befelé hajlik a húshoz. Vékony. Girhes. Már nem nő tovább. Hiába nyúl fel, ami ott van rettentő magas. Sötétkék, már esteféle. A csillagok, mint elhajlott gombostűk. Alig látszanak.

messze

A házak kéménye az autó üvegén. Nem követik a tájat, csak állnak, mint az elfújt gyufavég. Hiába vagy itt, máshol már fogva tartanak. Halkul benned. Se szó, se mozdulat. Mindig félsz, ha mögénk bújik a Nap. Errefelé így megy. Távolodunk. A város kiborul a zsebünkből, kapkodunk. Halkul bennem. Keni az arcom, ezerfelé és össze. Ha idenézel, mosolygok. Valaminek vége. Nem veled kelek, nélküled alszom. Fogynak a képek. Számolod a sarkokat, a házak tetejét. Összeérnek. Ahogy régen. Amikor foltokat rajzoltunk az árnyak hasára. Amikor elbújtunk egymás elől egy ismeretlen hiányba. Most megvagy. Megtaláltalak. Ebben az álomban barna a szemed. Apa, te el-eltűnő árny, már a nélküled sem veled.

közel

Párkás. Lomha domb. Lábak a boltozaton. Erre jártak rég és nem találnak vissza. Fogy az alkony. Fut velem, eltört álmom lába. Lebegünk, karunk fölé nő. Ő eltűnik előlem. Semmit, semmire. Egymagam. A domb lassan nyúlik vékonnyá. Akár egy sál, rám tekeredik a vágy. Fulladok. Fogni a szoknyájuk, markolni a lábuk. Múlik. Kinyílik a mellkas, átfut a levegő. Ragaszt a föld. Vaskos. Kövér vagyok és suta. Emberi. Gyűlölni őket. Halkan és titokban. Kaparni a nyomuk, letagadni az arcuk. Hátha elfelejtem. Hátha a köd magába falja a selymük, a könnyű tetemük. De ők csak hullnak. Sorra libbennek alá, a fáknak, a dombnak. Porlanak. Hamu és füst, folyik az ég szeme. Menekülnék. De ők szökkennek, mint nyári felhők. Nem félnek. A szemük zárva. Kecsesen feszülnek neki a fénynek. Elfogadták, hogy nincs tovább. Hogy már nincs hova. Se az ég, se a föld. Eltörtek.

Szabó Imola Julianna

szerző: Szabó Imola Julianna
honlap e-mail
Szabó Imola Julianna 1984-ben született Budapesten, író, táncos. Táncelméleti szakíróként végzett a Táncművészetin és a Bárka Hajónapló Műhely tagja volt. 2001-ben jelent meg Sáska-tánc című kötete, egyik alapító tagja a Willany Leó Improvizációs Műhelynek. A Hímzőkör összművészeti csoport, a Verstörténés, a PEN Club és a József Attila Kör tagja.

KULTprogramok

<< 2017. okt. >>
hkscpsv
25 26 27 28 29 30 1
2 3 4 5 6 7 8
9 10 11 12 13 14 15
16 17 18 19 20 21 22
23 24 25 26 27 28 29
30 31 1 2 3 4 5

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum