KULTer.hu - Egy színész élete(i)
39553
post-template-default,single,single-post,postid-39553,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Egy színész élete(i)

Holy Motors

Oscar úr és egykori kedvese, Jean húsz percet kapnak arra, hogy tisztázzák mindazt, ami húsz esztendővel korábban történt köztük. A Holy Motors nézőjének közel hatszor ennyi idő jut, hogy egy fantasztikus utazás segítségével átgondolja, mit jelent a létezés a 21. században. A tizenhárom év szünet után visszatérő Leos Carax ugyanis valami ilyesmit igyekezett feltárni művében, amely számára is rejtélyes egy kissé.

A magyar újságírók legutóbb 2000-ben találkozhattak a félénk francia művésszel, aki azért hagyott fel a rejtőzködéssel, hogy Pola X című rendezéséről minél több fórumon beszélhessen. A sajtótájékoztatókat azóta sem kedvelte meg, viszont egészen idáig nem is sűrűn „szorult rájuk”, hiszen a Guillaume Depardieu főszereplésével készült alkotás óta csupán rövidfilmeket forgatott (köztük a 2008-as Tokyo! középső darabját). Legújabbi munkáját a 2012-es Cannes-i filmfesztiválon állva ünnepelték, így megint gyakoribbá váltak ezek az alkalmak, melyek közül egy volt a budapesti Cirko-Gejzír moziban tartott összejövetel március 13-án.


A Holy Motors science fiction-szerű világában többeknek is az a foglalkozása, hogy külsejüket folyamatosan változtatva ugrálnak egyik életből a másikba. Közülük való Oscar úr (Denis Lavant) is, aki egy limuzinban utazza át a napot, miközben egyszer kolduló öregasszonyként, máskor bérgyilkosként vagy zavart elméjű csatornalakóként hagyja el a járművet. Ahogy ő mondja, „megbízásokat” teljesít, és amilyen gyorsan beléjük csöppen, olyan gyorsan ki is sétál az egyes epizódokból. Úgy is nézhetjük, hogy Carax ezúttal is rövidfilmeket rendezett, melyekben egykori romantikus hőse, Denis Lavant megmutathatja, milyen sokoldalú színésszé érett.

A beszélgetés során a rendező nem is tagadta, hogy Lavant-ra írta a szerepe(ke)t. Első három filmjének sztárját fiatalon is izgalmas tehetségnek tartotta, de a Tokyo! készítése alatt rájött, hogy most már bármit rábízhat. Nem tévedett, hiszen Lavant tökéletesen belesimul karaktereibe, ami különösen csodálatra méltó annak fényében, hogy átlagosan negyed óra alatt kell a figurák általunk nem ismert múltját és érzelmeit maradandóan átadnia. Az egyetlen kivétel a vörös szakállú, őrült tekintetű és viselkedésű Merde (nevének jelentése franciául: szar), akit sokan már ismerhetnek a Tokyo!-ból.


A csatornából előmászó, virágokkal és bankjegyekkel táplálkozó, fura nyelven „beszélő”, embergyűlölő rém ezúttal nem olt ki életeket, viszont Quasimodo módjára felkapja és rejtekhelyére viszi a gyönyörű modellt (Eva Mendes), akit egy fotózáson pillant meg. Mendes remek partner ebben, arckifejezése hűvös és semmitmondó, élettelen babaként tűri, hogy a szörnyeteg játsszon vele. Ő csak egy kellék, amit áthelyeztek egyik díszletből a másikba, a körülötte lévő világot csak homályosan érzékeli. Sajátos tudatállapotáról nem nehéz egyes manökenek gyakori droghasználatára asszociálni.

A szerepek közül Merde az egyetlen, akinek van előélete (ha úgy vesszük, hogy az epizód a Tokióban történtek után játszódik), a többiekről csupán információmorzsákat hintenek elénk. Carax ezzel kapcsolatban elmondta: ő ilyennek látja a filmeket általában, hiszen a néző mindig olyan történetekbe csöppen, amelyekről korábban – jó esetben – nem tudott semmit, és másfél órája van, hogy felfedezze őket. Egyébként nem gondolja, hogy a Holy Motors a moziról szólna, sőt abban sem biztos, hogy feltétlenül szólnia kell valamiről. Később azért annyit elárult, hogy leginkább magáról az életről szeretett volna képet adni, hiszen számtalan formája van ma a létezésnek. Valószínűleg ezért került be a karakterek közé a virtuális valóságban gyakorlatozó alak is, akiből talán többet mutattak a kelleténél. Különösen igaz ez a női párjával előadott bizarr szex(?)jelenetre, amit véleményem szerint kellemetlenül hosszúra nyújtottak, akárcsak azt a képet, amelyen Merde meztelenül, merev hímtaggal fekszik a muszlim viseletbe öltöztetett modell ölében. Ezeken a pontokon Carax kissé túlzottan belefeledkezett saját művészetébe, fárasztóvá téve az egyébként szellemes epizódokat.


A jól sikerült pillanatok közé tartozik – a kivételesen önmagaként megjelenő − Oscar találkozása régi szerelmével (Kylie Minogue), akivel egy elhagyatott bevásárlóközpontban emlékeznek vissza kapcsolatukra. A Minogue által előadott melankolikus dalbetét (melynek szövegét Carax írta) megrendítő atmoszférát teremt, amelyben nincs is szükség túl sok szóra. Beszélnek a tekintetek és a szimbólumnak is beillő kihalt helyszín. A rendező eredetileg Juliette Binoche-nak szánta Jean szerepét, akivel még szembetűnőbb lett volna a korábbi, A Pont-Neuf szerelmeseire utaló jelenet, amikor a páros a La Samaritaine tetejéről nézi az említett hidat. Carax egyébként nem tulajdonít különösebb jelentőséget az efféle – saját és mások műveire vonatkozó − allúzióknak, úgy véli, mivel filmezés az élete, ilyenek szükségképpen előfordulnak az alkotásaiban. Szerinte a Holy Motors ezek beható ismerete nélkül is érthető.

Munkáját afféle farce-nak tekinti, ami érdekes elgondolás, hiszen a humor mérsékelten van csak jelen a filmben. Bár akadnak kacagtató ötletek, összességében inkább a bizarr, mintsem a vicces jelző juthat a néző eszébe. A drámai pillanatok azonban – a Jean-jelenet kivételével – a folyton változó szituációk és szereplők elidegenítő hatása miatt nem érintenek meg mélyen. A beavatatlanság érzése különösen erős az apa-lánya dialógus és a haldokló öregemberről szóló epizód esetében, amelyek a hibátlan alakítások ellenére sem tudják magukkal ragadni a nézőt. Hiszen itt semmi sem igazi, a halál után új élet jön, a show folytatódik.

Amikor főnöke (Michel Piccoli) felteszi a kérdést Oscarnak, hogy miért csinálja tovább, mi mozgatja, a férfi azt válaszolja: a színészet szépsége. Talán ez a lényege a filmnek is, hogy bemutassa, hogyan képes egy ember ezer életet élni, miközben a valós érzelmeit sokszor el kell rejtenie. Partnerek jönnek-mennek, lehet, hogy sosem találkozik velük újra, de arra a rövid időre, amíg felépítenek egy karaktert, összhangban kell lenniük. Utóbbira példa a haldoklási jelenet vége, amikor a felocsúdni képtelen kollégával Oscar civilként próbál néhány szót váltani. A lét sokszínűsége talán éppen egy színész életén keresztül érzékeltethető a legjobban.

A nyomasztó és a könnyed hangulat, a hatásos zene, a dinamikus és lassú részek érdekes elegyet alkotnak a Holy Motorsban, melynek címe egyaránt vonatkozhat a szereplőket szállító limuzinokra, illetve a kamerákra, mint ahogy a filmet „teremtő” gépekre. Carax szerint miképp e szerkezetek a technika fejlődésével egyre kisebbek lesznek, úgy veszítik el korábbi „isteni” mivoltukat, megváltoztatva ezzel a művészeti ágat. A változás azonban nem feltétlenül rossz, része a valóságnak, amelyben élünk. Ehhez alkalmazkodva, akárcsak Oscar, mindenki folytatja napi tevékenységét, jó esetben azért, mert lát benne valami értékeset. Valószínűleg így van ezzel Leos Carax is, aki szívesen forgatna ezután egy „nem amerikai szuperhősfilmet”. Akármi is valósul meg jelenlegi terveiből, biztosan hallunk még róla.

Holy Motors, 2012. Rendezte: Leos Carax. Írta: Leos Carax. Szereplők: Denis Lavant, Edith Scob, Eva Mendes, Kylie Minogue, Michel Piccoli. Forgalmazza: Szuez Film Kft.

Frei Gabriella

szerző: Frei Gabriella
honlap e-mail
Frei Gabriella 1984-ben született Miskolcon. Elvégezte a Bálint György Újságíró Akadémiát, jelenleg az ELTE ÁJK végzős hallgatója, emellett az ELTE BTK magyar szakán is tanul. Filmkritikáit és tudósításait a Napvilág.Net kulturális portál közli rendszeresen.

KULTprogramok

<< 2017. máj. >>
hkscpsv
1 2 3 4 5 6 7
8 9 10 11 12 13 14
15 16 17 18 19 20 21
22 23 24 25 26 27 28
29 30 31 1 2 3 4

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum