KULTer.hu - Folklór és gettó
39809
post-template-default,single,single-post,postid-39809,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Folklór és gettó

Palkó Tibor: Olyan legyen, ha ránézel, ne jusson eszedbe semmi

Nézem az önportrékat, egy-egy önelbeszélést látok, kitárulkozást és elrejtőzést, azonosulást és tagadást, sorsközösséget és elkülönülést. Palkó Tibor megválaszolja a fel nem tett kérdést: Mi a magyar? Én vagyok. Most én, és holnap is, csakhogy ki tudja, mit hoz ez a holnap. Most meg nem én vagyok, hanem egy másik ember arca, aki a szomszédom, mellette lakom, de már elköltözött.

Botond vagyok, a kalandozó vitéz és lovas, idegenben falakat és kapukat ostromló harcos, aki egyszeriben olyan magányos lesz, hogy senki sincs már mögötte, mellette és előtte. Légüres térbe kerül. Egy gettóban találja magát és kitűzhetné mellére a sárga csillagot. Koppány és István küzdelmét is megidézi Palkó, nehéz választani, amikor még semmi sem dőlt el, de idővel eldőlni látszik, a garast le kell tenni valahová. Az eldőlt szobor címe mást mond: Nesze SEMMI – fogd meg jól.

Palkó képeiről Bruno Schulz neve ugrik be, mítosza és valósága. Felismerhető ugyanis bennük a fantasztikum, a folklór, a gettó, az álomszerűség, a groteszk, a magyar és zsidó toposz. Palkó színei és formái súlyosak, olyan karaktert ábrázolnak, aki érti a világot és a világ is érti őt, ennek ellenére a disszonáns hangok uralkodnak bennük. Le is csupaszít, mintha a Tisza árterében feltárt sírból vették volna ki az emberi agyat, férfiét és nőét. Örök ellentét, a férfi agya nagyobb, nem tudjuk, hogy miért. Van magyarázat, de nem akarjuk elfogadni. Az örökséggel viszont szembe kell nézni, ha akarjuk, ha nem. Palkó, akárcsak Schulz, a valóságot mitizálja, önmitológiát teremt, maga lesz a központi alak ebben, ikonná válik. Nem állítja, hogy ő lenne a tökéletes alany, akihez igazodnia kell a többieknek. De szemaforrá válik, irányítani és nem elszenvedni akarja az eseményeket. Magáról vall, és hitet tesz valami mellett, hogy szereti bőrét és bőre alatt sem találunk mást, mint amit azon kívül. Kívül és belül azonos. A Nagyon fáj érzése, komorsága köszön vissza a képeken. „Zúg a fejem, / gondom s fájdalmam kicifrázva” (József Attila: Nagyon fáj).


Palkó a semmit keresi és veszi célba, benne akarja megtalálni azt, amit elvesztettünk a paradicsomból való kiűzetéskor. SEMERRE – nincs egy lélek sem. Nem kesereg, csak enyhén gúnyos gesztussal reagál a hagyományra, a múltra, olyan formákat jelöl és választ ki, amelyek igazolják, ismeri a történteket, azokat, amelyek vállalhatók, és azokat is, amelyek viszont nem. A portrék, akár a faragott szobrok, tömörek és markánsak. Az arc barázdált, vájatos és férfiasan szigorú. A rendre vágyik, Jobb a SEMMINÉL, a szívét nyújtja nekünk, de nem hagyja, hogy ez a gesztus mindent eluraljon. Jósol inkább, madárbél nélkül, megidézi az öreg sámánt, aki vénen is meghatározta, mit gondoljanak a hívők és a nem hívők. Hitelesen szól bele a világba: itt vagyok, ki tudja, hány éve. De már megváltoztam, hasonlítani kezdek valakire, aki nem én vagyok. Ez a rokonság, a felmenőkkel való kapcsolat, vér szerinti leszármazás. És ő az utolsó képviselője. Társa, barátja nincs. Estét betöltő fény nem árad szeméből, csillagot csillag taszíthat le az égről, árulja el.  SEMMIBE – foszlik.

A visszanyúlás egyben előrenyúlást is jelent, kijelöl egy utat, amelyen járva a művészet szabadsága és az ember alkotói szabadsága értelmezhető, összevethető saját magával és másokéval. Palkó művészete önmegsemmisítő szerkezet is: képes felszámolni saját magát, nem vesztve el a hitet, hogy élni érdemes és kell is. Az égi és a világi hatalom nem kápráztatja el Palkót, ő mindvégig a földi valósághoz akar viszonyulni, hogy az emberi lét groteszk voltát felmutassa, hiábavalóságát kikezdje, megszabaduljon annak gyötrelmétől, hogy egyszer képtelen lesz megújulni. Eltűnik a sztyeppe, a végtelen róna, a halakban bővelkedő folyó, Palkó nomáddá válik mind kinézetben, mind lélekben. Belsőleg azonosul azzal a világgal, amelyről keveset vagy semmit sem tudunk. Így válik állandóvá, bár arca száz. A portrék határozott vonalai lefokoznak, az ábrázolt személyt a földhöz közelítik, a sárhoz, a ködhöz, a tűzön keresztül a hamuhoz.

Nem tudom, hogy miért van olyan érzésem, hogy itt nem csak az a kérdés, hogy Mi a magyar?, hanem az is, hogy felvállaljuk-e a nem magyarokat is. Fölismerünk-e egy karaktert, aki csak hasonlít arra a karakterre, amit saját magunkban őrzünk? „[A] senki(?) földjén van a Könyvek Könyve?” (Fried István: Valóság, mítosz, Bruno Schulz) Lehetséges. Palkó filozofikusan megfogalmazott címei távolságtartást sugallnak. SEMMIT – sem változott a helyzet, állítja, rajtunk a stigmák, a bélyegek. Ha nem is bővelkedünk anyagi jólétben, és földi életünk nehéz, szkeptikusan is nézhetünk a jövőbe, saját magunkra, és nem feltétlenül lelki békénk miatt. Magyarságunk fontos és kikezdhetetlen attribútum. Palkó szimbólummá nőtt jelvényt fest portréira, amely alapján felismerhetővé válik identitásunk és annak sokfélesége (vagy sokszínűsége?). Így kérdez rá a teremtőre és saját énjére. Mert én nélkül a semmi sem létezik. De a valóság sem. „A valóság lényege az értelem. Aminek nincs értelme, az számunkra nem valóságos.” (Bruno Schulz: A valóság mitizálása, in Fahajas boltok, 361–364.) De nézzük csak Palkó Tibor képeit, amelyek nagyon is valóságosak.

Palkó Tibor Olyan legyen, ha ránézel, ne jusson eszedbe semmi című kiállítása 2013. április 13-ig tekinthető meg Budapesten, a Godot Galériában.

Kölüs Lajos

szerző: Kölüs Lajos
honlap e-mail
Kölüs Lajos közgazdász (1975), szociológus (1980). 2008-ban elvégezte a Magyar Író Akadémia szépíró mesterkurzusát. Verset (Magyar Napló, Parnasszus, Ring Magazin, Kalligram, Irodalmi Centrifuga) és prózát (Új dimenziók antológia) ír, tagja az Erlin Páholynak (mentor: Kukorelly Endre) és a FILTER csoportnak (mentor: Turczi István). Önálló verskötete Mustármag és levendula címmel 2011-ben jelent meg a Parnasszus Kiadónál. Képzőművészeti írásai az Irodalmi Jelen és az Irodalmi Centrifuga online felületén olvashatók.