KULTer.hu - „Írország egy átverés, egy szép nagy átverés”
39544
post-template-default,single,single-post,postid-39544,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

„Írország egy átverés, egy szép nagy átverés”

Mark Collins: Hazátlanok

Közhely, hogy a magyar és az ír nép szokásaiban, mentalitásában, történelmének alakulásában van „valami” közös, és ezt az elképzelt közösséget elsősorban a hasonló történelmi múlt és tapasztalatok erősítik. A félig ír, félig magyar szülőktől származó, 1972-ben, Dublinban született újságíró, Mark Collins első regénye, a Hazátlanok ennek a kapcsolatnak tárja fel egy eddig kevésbé ismert részletét, az 1956-os forradalom után a magyar menekültek egy részének írországi befogadását.

A gondos levéltári és más irányú anyaggyűjtő munkán alapuló, szép kivitelezésű kötet éppen 2006 októberében, a magyar forradalom 50. évfordulóján jelent meg, és ami manapság ritkaság, a regényt a kiadó az ír irodalom és kultúra kiváló ismerője, Kurdi Mária tanulmánynak is beillő zárszavával egészítette ki. Mark Collins regénye illeszkedik abba a manapság kitapintható tendenciába, amely a történelem nagy narratíváit hasonló, elfeledettnek vélt mikrotörténetekkel egészíti ki (illetve sok esetben: ássa alá) – jó példa erre a KULTer.hu-n korábban recenzeált, szintén kivándorlók gyermekeként született Ann Beaglehole által írt A múlt partjai című regény, amely történetesen az 1956-ban Új-Zélandra kivándorolt magyarok egy csoportjának útkeresési és beilleszkedési gondjait taglalja. A Hazátlanok (amelynek angol címe – Stateless – érdekesen rímel Kertész Imre Sorstalanságának angol címére is: Fateless) Lovas Sándor, egy budapesti fiatal gépészmérnök és további körülbelül tíz szereplő sorsán keresztül mutatja be a forradalom, a menekülés és az ausztriai internálótábor által nyújtott tapasztalatokat, majd a magyarok egy csoportjának Írországba emigrálását.

 

Manapság, több mint ötven év elteltével hajlamosan vagyunk elfeledkezni arról, hogy a második világháborút követő legnagyobb népmozgás, a magyarok tízezreinek nyugati emigrációja milyen gyötrelmekkel, nehézségekkel járhatott, hiszen gyakran túlságosan is a kommunizmusból a gazdag „Nyugat”-ra távozó és később sokszor sikeres karriert befutó menekültek nagy narratívája kerül az előtérbe. Szükségtelen hangsúlyozni, hogy maga a határon való átkelés, az ausztriai internálás, onnan más országokba való továbbmenekülés milyen sebeket ejtett vagy szakított fel, családokat tett tönkre, honvágyat ébresztett a rendszer üldözötteiben, és sokszor helyrehozhatatlanul kizökkentette a menekültek életét. Az 1956-os magyar exodus ugyanakkor a nyugati államokat is váratlanul érte. Collins regénye éppen arra hívja fel a figyelmet, hogy Írország, bár nagylelkűen kinyilvánította segítő szándékát, és egyszerű emberek, valamint cégek, civil szervezetek adományaiból az ír Vöröskereszt segítségével több ezer magyar menekültet fogadott be, sajnos velük csaknem egy évig nem tudott mit kezdeni. (Az író egyébként felveti azt a lehetőséget is, hogy az írek, „természetükből” adódóan meg akarták mutatni a világnak, hogy erre is képesek, hencegtek, jó pontot akartak szerezni, de nem gondolták át kellően a menekültek fogadását.) Az 1990-es évek „kelta tigrise” ekkor még messze járt a prosperitástól. Az ötvenes években az írek – folytatva az évtizedek óta tartó folyamatot – munkalehetőség híján inkább emigráltak, főleg a volt brit tengerentúli gyarmatok területére. Ebbe az Írországba érkezik meg az ÁVO által megkínzott, utána politikai apátiába süllyedt Lovas Sándor, valamint ikertestvére, Éva és a nő tizenegy éves lánya, Krisztina.

Lassan feltárul a magyar menekültek számára létrehozott, Limerick városától körülbelül öt kilométerre, csaknem a semmi közepén létrehozott knockalisheeni tábor élete. A menekültek egy része le szeretne telepedni, munkát akar találni, csakhogy az ötvenes években még az írek is nehezen boldogulnak, nemhogy az újonnan érkezettek. Mások minél hamarabb Kanadába vagy az Egyesült Államokba szeretnének továbbmenni, és a tábor huzatos barakkjait csak átmeneti szállásnak tekintik. Azonban a magyarok − férfiak, családok, kisgyermekes anyukák − fennakadnak a bürokrácia útvesztőjén. Úgy tűnik, hosszú hónapokon keresztül semmi nem történik, átvészelnek egy nedves, kellemetlen ír telet, dolgozni alig-alig tudnak, és bár napi háromszori étkezést és némi költőpénzt kapnak, minden életerős befogadottat elkezd emészteni a táborba zárt menekültek közös sorsa: „a pénzhiány és az unalom” (95.).

Különböző stratégiák alakulnak ki: egyesek képzettségük folytán, mint például Páder doktor, könnyen munkát találnak és beilleszkednek. A doktor még lányának is angol nevet ad (Dawn, azaz „hajnal”), és arra hívja fel Lovas Sándor figyelmét, hogy „kétfajta bevándorló van: az, aki beilleszkedik, és az, aki nem. Én az előbbi szeretnék lenni” (93.). A többieknek nehezebb a sorsuk: meg kell küzdeniük a nyelvismeret hiányával, ebből következőleg a munkalehetőségek korlátozott számával, valamint az írek viselkedésével, amely a kedves vendégszeretetből egyre inkább gyanakvásba, sőt idegengyűlöletbe fordul át. A menekültek hiába bizonygatják, hogy hálásak azért, amiért befogadták őket, de csalódottak a tábor állapota, a kilátástalanság és a kiábrándulás miatt. Varga Péter például ezt mondja a feleségéről: „Azt gondolta, hogy a pozitívumok azonnal érezhetők lesznek (…) de azt nem hittük volna, hogy egy olyan országban kötünk ki, amely még Magyarországnál is rosszabb. Ezért Anna most úgy beszél Magyarországról, mint a világ legjobb helyéről, és azt ismételgeti, hogy őrültség volt egyáltalán eljönni” (129.). Vargáék csalódottsága olyannyira mély, hogy eldöntik: visszautaznak Magyarországra. Mások kilátástalanságukban egyre merészebb akciókhoz folyamodnak: kárt tesznek a tábor épületeiben, majd a lakók éhségsztrájkot szerveznek, amely végre kivívja az illetékesek figyelmét (és persze rosszallását) is. Ezért a húszas évek polgárháborúját és az IRA terrorakcióit megélő írek a magyarokat is terroristának, felforgatónak, provokátoroknak, barbároknak titulálják (191.).

Collins regényének érdeme, hogy nem kendőzi el az ír kormány felelősségét sem, valamint feltárja a menekültek próbálkozásait hátráltató akadályokat, machinációkat is. Kiderül például, hogy a szakképzett Sándor felvételét egy közeli üzembe a szakszervezet akadályozza meg; valamint hogy Pintér Júlia, egy régebben az országban élő magyar emigráns gyáralapítási terveihez a kormánynak annyi hozzáfűznivalója van, hogy „egyszerűen nem működne” (179.), de a gyár létrehozását minden bizonnyal a Sándort hétvégenként foglalkoztató gyártulajdonos, Garry Buckley fúrja meg, tartva a konkurenciától. Elkerülhetetlenek az írek ellenérzéseinek markáns kifejeződései is – alighanem ezek a regény legintenzívebb részei. Az Évával egy időben flörtölő Thomas testvére Sándor szemére veti, hogy „megkapják a kibaszott juttatást minden héten, pedig nem csinálnak semmit (…) egész nap ülnek a seggükön” (144.), Évát az őt bejárónőként foglalkoztató ír családfő nem fizeti ki, sőt lopással vádolja (172.), ezért Sándor bosszút áll, így alaposan megverik (238.). Végül Lovas Sándor számára bebizonyosodik, hogy Írország nem váltotta be a hozzá fűzött reményeit, és újdonsült feleségével, a szintén menekült Novák Máriával, a lány szüleinek heves ellenkezését figyelmen kívül hagyva Pintér Júlia új gyárának székhelyére, szó szerint a világ másik végére, Argentínába távozik.

Mark Collins regénye tehát rendkívül izgalmas történelmi aspektusokat tár fel, és az ír-magyar kapcsolatok eddig nem ismert részleteire irányítja az érdeklődő olvasó figyelmét. Regényt írtam, de helyesebb lett volna dokumentumregénynek vagy regénynek álcázott történelmi tanulmánynak hívni a művet. Ugyanis a Hazátlanok mint regény – mint erre számos kritika már rámutatott – nem igazán működik. „Sokkal jobban járt volna a szerző, ha nem »mesélni«, hanem mondani akar valamit” – írja Markó Anita a Magyar Narancs 2013/3. számában megjelent kritikájában, és egyet kell értenünk. Az első száz oldal kifejezetten iskolás, túlírt, de talán azért érezzük így, mert Collins a művet nem(csak) a magyar olvasóközönségnek szánta. Így aztán az 56-os események részletes leírása, az okok és következmények feltárása a magyar olvasónak feleslegesnek tűnik (de talán ez igaz egy iskolázott ír vagy más olvasó esetében is). A 273 oldalas mű legalább egyharmadát ki kellett volna húznia a szerkesztőnek, ugyanis sok epizód és leírás egyáltalán nem segíti az előrehaladást. A szereplők – amint arra az utószó is felhívja a figyelmet – nem kellően egyénítettek. Elég ránézni a nevekre: Lovas Sándor, Horváth József, Varga Péter, Novák Mária, Tóth Ferenc, Polgár János, Pintér Júlia és – hogy az egyik leggyakoribb vezetéknév se maradjon ki – Szabó Károly. Az írek sem járnak jobban: John Murphy, James Fox, David Butler, Tommy Gallagher. Nem tudni, mi állhatott azon megfontolás mögött, hogy a szerző a legtipikusabb ír és magyar neveket válogatta össze, talán azt szerette volna hangsúlyozni, hogy ezek „átlagemberek”, de az olvasót ez a monotónia egyrészt zavarba hozza, elmosva a szereplők közti határokat, másrészt mintha egy középkori allegorikus színielőadást látnánk a történelem színpadán, ahol az egyes szereplők csak bizonyos eszméket jelenítenek meg.

Másrészt Collins – talán érezve, hogy nehezen tudja feloldani a levéltári kutatásokon alapuló tényanyag és a regényforma közti feszültséget – időről-időre művészieskedő megoldásokkal él, amelyek legalábbis kételkedő szemöldökfelhúzást, egyes esetekben mosolyt csalnak az olvasó arcára. A szerző amolyan Thomas Hardy-s módon állandóan lírainak vélt, valójában rendkívül groteszk és funkció nélküli hasonlatokat csempész a narratívába. Tucatnyi ilyet írtam ki, ezek közül néhány ízelítőül: „a kisgyerekek is elbújtak anyjuk karjaiba, amelyek hatalmas, húsos nyakláncokként ölelték a kis testeket” (16.), „nyakán pedig úgy gyűrődött a bőre, mint egy kis lábra húzott laza zokni” (25.), „egy idősebb nő héjában sült krumplit kínált körbe fémtányéron, keze léghajóként lebegett a teste mellett” (42.), „a kályha cigarettázó törpének látszott” (45.), „ahogy kövérkés ujjait ökölbe szorította, keze egy tányéron hagyott, félig megevett gombócra hasonlított” (66.), „a Duna a város után hatalmas szürke bálnaként hullámzott tovább” (89.), „az eget patkányszőrre emlékeztető szürke felhő borította” (199.), és így tovább.

Egyértelműen Thomas Hardy-t vagy a hasonlóan direkt allúziókkal operáló D. H. Lawrence-t idézi a következő rész: „(Sándor) a fák és bokrok közötti szeretkezést egy magasabb erő, az Ószövetség által megszentelt cselekedetnek fogta fel, amelyből Isten teremtményei iránti hála és dicséret hangzik fel, élettel telve és termékenyen” (222.). Érdemesebb lett volna kibontani néhány fontos motívumot, a szereplőket jobban körvonalazni, valamit a múltjukból is felvázolni, hogy megértsük, adott esetben Tóth Ferencnek vagy Horváth Józsefnek miért kellett elmenekülnie. Különösen erős a regény indítása az ÁVO-s kínzójelenettel, valamint az egy hordó vér története (19. fejezet), amely allegorikusan foglalja össze a könyv problematikáját. A mű végén függőben hagyott dilemma az ÁVO-s tisztről (Szabó, illetve Horváth identitása) és Sándor azt illető gyanúja, hogy az őt megkínzó tiszt is itt van a táborban, sajnos túl későn jelenik meg, pedig a regényen végigvezetve akár egy nyomozás történetét is eredményezhette volna. Arról nem is beszélve, hogy Sándor hobbija, a fényképezés és az emiatt munkáló bűntudat (64., 255.) is megérdemelt volna egy motívumszálat, főleg ha a szerző a Sándor által készített képeket is beleszerkesztette volna a regénybe, persze ez esetben nehezen mentesülne a Sebald-imitáció vádja alól.

Összefoglalva: fontos, érdekes könyvről van szó, amely jelentősen árnyalja a forradalom és következményeinek, valamint a „rossz kelet”–„jó nyugat” oppozíciónak a nagy narratíváját, azonban mint regény alaposabb átgondolásra szorult volna. Mindezzel együtt jó szívvel ajánlom a Hazátlanok című kötetet mindazoknak, akiket érdekel a magyar-ír kapcsolatok ezen eddig fel nem tárt epizódja.

Mark Collins: Hazátlanok, fordította Virágh Szabolcs, L’Harmattan Kiadó (JAK Világirodalmi Sorozat 64.), Budapest, 2012.

Tukacs Tamás

szerző: Tukacs Tamás
honlap e-mail
Tukacs Tamás 1979-ben született Nyíregyházán. A Nyíregyházi Egyetem Angol Nyelv és Kultúra Tanszékén dolgozik docensként. A Debreceni Egyetem angol szakán végzett 2002-ben, majd ugyanitt szerzett doktori fokozatot 2010-ben irodalomtudományból. Fő kutatási területe a modernista angol regény, különösen a késő modern korszakban. Megjelent kötetének a címe: A megrekedt idő - Az emlékezet válsága a késő modern angol regényben (2014).

KULTprogramok

<< 2018. máj. >>
hkscpsv
30 1 2 3 4 5 6
7 8 9 10 11 12 13
14 15 16 17 18 19 20
21 22 23 24 25 26 27
28 29 30 31 1 2 3

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum