KULTer.hu - Muszáj beszélni az elmúlásról
40687
post-template-default,single,single-post,postid-40687,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Muszáj beszélni az elmúlásról

Interjú Michel Houellebecq-kel

Megyek a Gresham Palotába. Interjút készítek Michel Houellebecq-kel. Lesz tizenöt percem. Egész héten azon gondolkodtam, vajon mit lehet kérdezni, miről lehet beszélgetni ilyen rövid idő alatt, hogy ne legyen lapos, ne csak arról szóljunk, ami már közhelynek számít. Nem beszélve a félelemről: mi van, ha a fő francia provokátor meg sem fog szólalni, csak ül és néz.

Kellene valami teljesen oda nem illő kérdés. Talán az, hogy hol vett utoljára cipőfűzőt, vagy valami hasonló. Lassan megérkezem. Nem lehet a cipőfűzővel kezdeni. Izgulok, no. Olyan lesz, mint egy első randi. Elképzeled lépésről lépésre, aztán úgyis minden másképp alakul.

Három lila fotel áll a Kossuthról elnevezett kis teremben, ahol majd beszélgetni fogunk. Ott várom, hogy megérkezzen. Amikor bejöttem, láttam, épp szünetet tart, dohányzik. Jó lenne nekem is rágyújtani, de most már mindegy, érkezik. Bonjour! Bonjour – köszönünk egymásnak, nem nyújt kezet, nem is mutatkozik be, minek, úgyis tudom, ki ő. Hova üljek? – kérdezem. Tökmindegy – feleli, majd lehuppan az egyik lila csodába. Milyen kicsi, félszeg, szinte törékeny. Fáradtnak látszik. Nem gondoltam, hogy kettesben hagynak, leülök én is, csak néz rám, nagyokat pislog. Muszáj megszólalnom…

KULTer.hu: Fáradt?

Igen, egy kicsit már fáradt vagyok, de mindegy, vágjunk bele.

KULTer.hu: (Egy pillanatig tétovázok, aztán mindent egy lapra teszek fel, legjobb az őszinteség.) Nézze, az az igazság, hogy egész héten azon gondolkodtam, hogy mit kérdezzek Öntől. Azt hiszem, kíváncsi lennék a véleményére néhány nagyon elemi és talán banális jelenséggel kapcsolatban, amelyek engem akár napi szinten foglalkoztatnak. A költészettel kezdeném. Mindig nagyon szerettem a költészetet, tudom, hogy Ön is sokáig csak verseket írt, és hallom, Franciaországban a napokban jelent meg egy verseskötete Configuration du dernier rivage (Az utolsó part mintázata) címmel. Beszéljen nekem a versírásról.

Sokan írnak verseket, a versírás sokkal elterjedtebb, mint gondolnánk. Persze a legtöbben abbahagyják az írást a kamaszkor után, de akkor is elterjedtebb. Amúgy a versírás nem egy bonyolult tevékenység, nem tart sokáig megírni egy verset. Jön magától. (Előveszi az elektromos cigarettát, hosszan beleszív, rám néz, azt hiszem, kicsit unatkozik.)

KULTer.hu: Amikor megír egy verset, utána már sosem változtat a szövegen?

Nem. Megírom, és legtöbbször már nem változtatok rajta semmit. A versek ösztönből születnek, olyan zónákból jönnek, amiket kevéssé vagy egyáltalán nem ural a tudat. Rejtélyesen törnek a felszínre. Egyszerre csak ott vannak, és kész.

KULTer.hu: Mindig van a verseiben rím. Fontos a zeneiség?

Lehet, hogy fontos, nem tudom. De az biztos, hogy ez is magától jön, és sokkal könnyebb verset írni, ha van rím. Egyik szó előhívja a másikat. Folyik előre, mint egy kis patak. (Szinte észrevétlenül elmosolyodik.) Amúgy ma még csak regényekről beszéltem. (Furcsa ez az egész szituáció, nem tudom eldönteni, melyikünk van nagyobb zavarban, de folytatni kell, mert letelik a kiszabott idő. Utaljunk akkor a tegnapi pódiumbeszélgetésre…)

KULTer.hu: A versek tehát ösztönből születnek, a regény nyilván más (bólogat), és a regényekkel kapcsolatban sokszor – legutóbb épp a tegnapi Forgách Andrással folytatott beszélgetésen említette, hogy – komolyan foglalkoztatja az elmúlás.

Igen, nagyon foglalkoztat a visszafordíthatatlanság, az elmúlás. Nem lehet ellene tenni, ezért félünk. Nekem erről muszáj beszélni.

KULTer.hu: A szeretet segíthet ezen felülemelkedni?

Mindenképp. A szeretet úgy általában. Nemcsak a szerelem férfi és nő között, hanem mindenféle szeretet. Egyébként az élet – a legtöbb ember élete – nem túl izgalmas, semmi érdekes nem történik velünk, leszámítva a szeretetet. Ez a legérdekesebb dolog az életben. Tudja, szerintem sokféle szeretet létezik. Hiszek abban, még ha én magam nem is tapasztaltam soha, hogy létezik az Isten iránti szeretet, nem kételkedem a misztikusok tanúságtételében, akik számára az Istent szeretni a legfontosabb dolog az életben, és létezik a homoszexuálisok közti szerelem is, akárcsak a családi közeg iránti szeretet, erre is láttam sok példát, igen (megint előkerül az elektromos cigaretta), többféleképpen szerethetünk.

KULTer.hu: És amikor szeretünk, mi történik? Keresünk valamit? Viszonzást talán? Vagy csak igyekszünk elfelejtkezni az elmúlásról?

Amikor szeretünk, akkor félünk. Elkezdünk félni. Törékenyebbek leszünk. Másfelől viszont, megerősíthet bennünket, legalábbis pont ezt mondtuk az előbb. Ez is fontos, nem?

KULTer.hu: De, és azt hiszem, engem is, meg mindenkit nagyon foglalkoztat a szeretet.

(Elteszi az elektromos cigikütyüt és úgy kérdezi…) Magát miért foglalkoztatja? (Nocsak, szerepet cseréltünk, valamit nem jól csinálok… De ez van, válaszolni kell.)

KULTer.hu: Mert annyira bonyolult. Egyfelől borzasztóan szükségünk van rá, megnyugtató érzés, másrészt, ahogy Ön is mondta, törékenyek és kiszolgáltatottak leszünk tőle. Valami állandóan mozgásban lévő, nagyon intenzív dolog a szeretet.

És szép. Tulajdonképpen ez az én fő témám is a regényekben. A szeretet. Ezt hangsúlyozom mindig.

KULTer.hu: A szereplői annyira igyekeznek szeretni és szeretve lenni, aztán végül valahogy mégsem sikerül nekik.

Pont, mint az életben. De azért néha sikerül nekik, gondoljon csak Valérie-re. Ő igenis tud szeretni. (Mi tagadás, igaza van, ezt be is vallom, erre ő lecsap.) Ki a kedvenc szereplője a regényeimből? (Te jó ég! Tényleg szerepet cseréltünk, mindenre fel voltam készülve, csak erre nem.)

KULTer.hu: Nehéz kérdés, mert igazából nincs kedvencem, talán a leghatásosabb szereplő az író, a Térkép és a tájból.

Mi? Hogy én?

KULTer.hu: Miért, az maga?

Többé-kevésbé én vagyok. Ez olyan meglepő?

KULTer.hu: Igen, az. Én olvasás közben sosem foglalkozom az íróval.

Olvasás közben én sem (nevet), meg aztán a regényeim nem a tulajdonaim, önálló életük van. Amikor a végéhez közeledik a regényírás, már nem igazán azt tesszük, amit akarunk, azt tesszük, amit a regény parancsol. De visszatérve az írókhoz, azért engem érdekelnek. Nem az életük, hanem a szövegből kiolvasható személyiség, ami persze nem azonos az író személyiségével, de nem is hamis kép. Maga a szöveg hozza létre és bontja ki a szerzőképet.

KULTer.hu: Gyakran olvas?

Igen. Főleg regényeket, mindenfélét. Általában valami összefüggés alapján választok. Amikor szeretek egy írót, és hallom, hogy ő szeret egy másikat, vagy hallok valakiről, aki hasonlóan ír, akkor az ő műveit is elolvasom. Így haladok. Mintha valami nagy fa ágain másznék fel-le, jobbra-balra.

KULTer.hu: És mi van azokkal az írókkal, akik az ön szövegeit szeretik, netán azokból merítenek?

Tudom, hogy vannak ilyenek, igen, sőt volt, aki meg is mondta nekem, hogy hatással voltam a műveire. Ez baromi hízelgő. (Mosolyog.)

KULTer.hu: Gondolom. Nem haragszik meg, ha azt mondom, hogy számomra nagyon lehangolóak a szövegei? Mindig elgondolkodom, hogy az élet valóban ennyire deprimáló-e? Pedig Ön szeret élni, nem?

Attól függ. Néhanapján igen. De amikor nem szeretek élni, az nem azt jelenti, hogy inkább meg akarok halni. Például lefeküdni és olvasni, az egy nagyon jó programnak tűnik. Általában az ágyban olvasok, esténként.

KULTer.hu: Verseket is olvas?

Kevesebbet. És még kevesebb kortárs szöveget. Azt szinte egyáltalán nem. Hanem 19. századi klasszikusokat, persze franciákat. Vannak kedvenc költőim is. Baudelaire mindenképpen. Ő tényleg megváltoztatta az egész költészetet. Mallarmét is szeretem, bár kevésbé. De azt el kell ismerni, hogy Baudelaire után már máshogy szólal meg a költészet. Ott volt egy hatalmas váltás. (Azt hiszem lassan lejár az időnk, már többször is benéztek a kiadó emberei, mindjárt be kell fejezni. Ez így olyan suta és közhelyes, pont Baudelaire-rel zárni. Jöjjön hát mégis a cipőfűző.)

KULTer.hu: Kérdeznék valami hülyeséget. (Elkerekedik a szeme, de azért mosolyog.) Hol vásárolt legutóbb cipőfűzőt?

Micsodát?

KULTer.hu: Cipőfűzőt.

Mindig fűző nélküli cipőt veszek. Semmi értelme nincs a fűzőnek, hiszen vannak bebújós cipők is, amik ugyanolyan jók, és ezeket sokkal könnyebb felvenni. Persze hordhatnék magas sarkú cipőt is, azokban sincs fűző, de nem erre lettem kiképezve. (Ránéz a piros-fekete tűsarkúmra.) A magáé nagyon magas? Hú, eléggé. (Nevetünk. Megint benéznek. Most már tényleg be kell fejezni.)

KULTer.hu: Nézze, nem akarom tovább fárasztani, meg tudom, várnak még Önre… (Közbevág.)

Hát szörnyű az élet…

KULTer.hu: Ha jól belegondolunk, tényleg az. Csak még egy utolsó kérdés: Hogyan tudja elviselni ezeket a szituációkat? Idejönnek idegen emberek és mindenféle kérdéseket tesznek fel. Vagy ez már része az életének?

Nem, ahhoz túl ritkán történik ilyesmi, hogy hozzászokjak. Feltételezem, ha minden héten interjút adnék egész életemben, akkor megszoknám, a szokásommá válna. De ez nem így van, ráadásul szeretem a magányt… Szóval nem, ezt nem lehet megszokni.

KULTer.hu: Viszont el kell viselni. Például engem. Idejön egy nő piros ruhában, és a cipőfűzőről kérdezi.

Igen, én meg elviselem és válaszolok. (Elneveti magát.) De a ruha rendben van, azzal semmi gond. (Vele nevetek. De most már tényleg menni kell. Rövidre kell fognom. Lezárni, ez a legnehezebb.)

KULTer.hu: Nagyon köszönöm, hogy rendelkezésre állt, és kitartást a továbbiakhoz.

Köszönöm, megpróbálom.

KULTer.hu: Muszáj lesz.

Tudja, amikor az ember dedikál, még több ember jön, akiket egyáltalán nem ismerek.

KULTer.hu: Mi sem ismerjük egymást.

De most már egy kicsit igen.

KULTer.hu: Igaza van, így is felfoghatjuk. És köszönöm. De azért nekem nyilván nagyobb élmény volt, mint Önnek.

Ugyan, mit tud maga erről? (Nevetünk. Nem hittem volna, hogy nevetgélni fogunk.)

KULTer.hu: Ne haragudjon, csak próbáltam provokálni. Magáról gyakran mondják, hogy provokátor. De én nem így gondolom.

Akkor ebben egyetértünk, mert én sem. (Megint nevetünk.)

KULTer.hu: Merci, Michel.

Ugyan, nincs mit. (Felállok, ő is, egy pár lépés erejéig elkísér. Kérdezem, rágyújtana-e. Marha jó lenne, feleli, de most még nem lehet, erre van ez, és mutatja az elektromos cigarettát. Veszem a blézert, a táskát.) Most látom, hogy magán minden piros meg fekete. Cipő, ruha, táskák. Viszlát.

Erre ugyan mit mondhatnék? Viszlát, Michel, és köszönöm. Köszönöm ezt a tizenötből lett huszonöt percet, meg a könyveket, meg a verseket. Az egyiket megtanultam, ezt mondogatom most magamban: „Par la mort du plus dur / Toute joie est invalidée / La poitrine est comme évidée, / Et l’oeil en tout connaît l’obscur. / / Il faut quelques secondes / Pour effacer un monde.” („A legkeményebb halál / megbénít minden örömöt, / A mellkas, mintha kiürült volna, / És a szem mindenben megismeri a homályt. / / Csak néhány pillanat kell, / Hogy eltörlődjön egy egész világ.” [Freytag Orsolya fordítása]).

A fotókat Bach Máté készítette.

Freytag Orsolya

szerző: Freytag Orsolya
honlap e-mail
Freytag Orsolya 2005-ben végzett a Debreceni Egyetem magyar-francia szakán, majd ugyanitt folytatta doktori tanulmányait. Kutatási területe a XX. századi francia költészet. Tanulmányai során Franciaország számos pontján megfordult, hosszabb időt töltött a Poitiers-i Egyetemen, illetve ugyanitt részt vett a Centre d’Études Supérieures de la Civilisation Médiévale DEA képzésén. Írásai jelentek meg többek közt az Alföld és a Debreceni Disputa folyóiratokban. Jelenleg kulturális menedzser a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem nemzetközi osztályán.

2 archív hozzászólás
  • Kovacs Rita - április 30, 2013

    Csak gratulalni lehet Orsolyanak. Nem baj, hogy neha az interjualanybol kerdezot “varazsolt”.

  • Berta Erzsébet - május 6, 2013

    Az utóbbi olvasmányaim között komoly varázslat Houellebecq – most komoly varázslat Orsi interjúja!