KULTer.hu - Az ellenállás figurái
41241
post-template-default,single,single-post,postid-41241,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Az ellenállás figurái

Váradi Nagy Pál: Urbia

Aki nekikezd az Urbia című kötet olvasásának, vélhetően – még ha csak gimnáziumi olvasmányélményekkel van is felvértezve – könnyen ráismer klasszikus témákra, mondjuk a negatív utópiákra, ifjúsági regényekre, az abszurdra vagy épp a közönséges mesékre. E sablonok sikeresen működtetett elegyéből az elsőkönyves Váradi Nagy Pál viszont olyan novellafüzért írt, mely ugyanakkor egy „képzett” olvasónak is bőven ad találgatnivalót.

Bár a disztópia vagy antiutópia műfaja az irodalomban és a filmművészetben mindig is nagy érdeklődésre tarthat számot, mert egy baljós, félresikerült, nyomasztó jövőbeli világ konfigurációja rengeteg lehetőséget és izgalmat ígér, ezzel együtt egyre nehezebb feladat is olyan disztópikus hangulatú művet írni, mely nem pusztán a téma újabb, a jellegzetes elemek újrarendezésével élő átirata.

Váradi Nagy Pál Urbia című kötetének novellái egy ilyen világban játszódnak, melyek többségükben tisztes távolról figyelik a környezetet, társadalmat, vagy épp a politikát. Az antiutópia témája a legtöbb esetben háttérbe szorul, inkább hangulatként vagy a szereplők tetteit motiváló erőként van jelen, egyes szövegekben viszont az elnyomó hatalom testet-lelket meggyötrő mechanizmusainak egészen brutális képeiben mutatkozik meg.

Egyes szövegek az allegorikusság és szimbolikusság kétes és sokszor eldönthetetlen határán mozognak, így az elromlott jövő- vagy jelenkép ezekben nem jelenik meg egyértelműen. Zavarba ejtő rögtön az első írás, a Linna keresése, mely klasszikus csattanós novella, egy kihajózás precíz, sajátos tárgyi valóságot és szókincset bemutató leírása. A kalandorok egy rég elvesztett és homályba borult ősvárost keresnek. Tudjuk, hogy Urbia a kiindulópont, s volt valamikor egy hatalomátvétel, és van egy város, Linna, valamikor a birodalom előttről. Hőseink azonban nem érik el Linnát, hiszen csak gyerekek, az egész csak játék (útjuk során például a nudisták népével találkoznak), este pizsamaosztás van, mindenki rohan haza vacsorázni. Nagyjából azonban érezni, hogy nem minden kitaláció, és hogy vannak támpontjaink: a városok, a gyerekek beszédes álküldetése (eljutni Linnába) valami komoly dolgot rejt, talán a felnőttek világát. A felütés egyből megadja azt az alaphangot, amely az egész köteten végigvonul.

Tovább olvasva ugyanis egyre erősödik a szimbolikusság, a köztesség, az átmenetiség érzete a történeteken, ugyanakkor a disztópiára, a csendes, de biztos elnyomásra, a „birodalom korára” tett utalások miatt több szöveg inkább allegóriaként lesz érthető. Az elmozdulás, az utazás vágya, egy szimbolikus jelentőségű út vagy egy elveszett hely követése és megtalálása több szövegben előkerül. A bársony egy Linnába tartó vonatút leírása, a betonút vége egy ködbe vesző utat kereső fiú és apja rövid jelenete, az amo de sorto és a vissza a forráshoz a gyógyulás, illetve a tisztázás szakrális útjait mesélik el, de átkelést mesél el az át a vashídon című novella is, mely csak amiatt nem banális, mert gyerekekről szól – amint a veszélyes vasúti hídon áttolják a bringát, s mert érezzük, kell, hogy legyen valami jelentősége ennek az átkelésnek. Ezek a nagyon konkrét cselekvések és események a disztópikus aláfestés miatt lehetnek allegorikusak, a folytonos elmozdulás-kísérletek jelenthetik a rossz jelenből való kitörési szándékot.

Több novellában gyerekeké a hang és a főszerep, s a legtöbb esetében a történetek is túlmutatnak önmagukon. A keresés és utazás toposzai, a gyerekháború, melyben részt vesznek, nem csupán az ifjúsági irodalom újraírásaiként foghatók fel, mert a háttérben mindig ott rejlik Urbia nyugtalansága és Linna elvesztett szabadsága egy-egy rövid utalásban. A Vas című novella egy A Pál utcai fiúkat, A fehér királyt vagy épp a Gombháborút is megidéző bandaháborús mese. A vérdíj a sapka, a lőszer a hó és a jég, a nyelv a gyerekek világába ültetett vérkomoly politikum: „Nem lesz könnyű, de meglesz. Nem ígérhetek mást, csak havat, jeget, könnyeket és verejtéket. A játszótér is meglett, meglesz a vár is” (59.) – mondja beszédét a vasakaratú főkolompos; a középső mondat pedig Churchill-parafrázis. Hidegháború, diktatúrák, az elszólás súlyos jelentést hordoz.

A szimbólum irányába mutat még a kötet elején a Kopernika története, melyben varjak pusztítják el egy egyetem épületét, az egész érthetetlen és szürreális, s ezen a szövegen belül valóban inkább szimbólumként érthető a fekete madarak jelenléte, ám az Öregtorony című novella valamennyire kibontja a rejtélyt. A nevezett toronyban egy bagolycsalád él, s az öreg bagoly a varjak, e kegyetlen népség eljövetelét jósolja. „Fiaim, a varjak hosszú ideje folydogáltak közénk. Most viszont tömegesen jönnek. Vagy hirtelen pusztítanak el, vagy a nyakunkra költöznek. Mert így még most is erősek vagyunk, és ezt nem tűrhetik.” (28.) Olyan ez, mint a szalámitaktika. Az öreg bagoly óva inti családját, ő maga azonban marad a toronyban, aztán egy „délután kikiáltották Impériát”. „Fekete volt az ég alja, és szárnysuhogás hallatszott. Cédák combjain súrolják így egymást a lükraszálak. Onnan már Urbiát suttogták.” (29.) (A lükra, pontosabban lycra anyagból készülnek a ma divatos cicanadrágok, melyeket ezek szerint cédák hordanak.) Akárha Tolkien regényeiben, a fenyegetettség mintegy természeti jelenségként, a közeledő homály képében érkezik meg: „A város szélére már megérkezett az Impériát és Urbiát hozó fekete suttogás” (30.). A kérdések, hogy a madarak a borzalom hírnökei volnának, vagy inkább valami más szimbólumai, hogy a fekete szárnysereg érkezése egy gonosz hatalom eljövetelének allegóriája-e, még itt sem nyernek egyértelmű választ, mert a történet ismét egy mesés keretben hangzik el, egy szűzlány szájából a rádióban.

A birodalom eljövetelét a Kopernika és az Öregtorony mellett még a gdr című novella tematizálja. A szereplők egyfajta temetéshez készülődnek, majd a történetet mesélő gyermek szeme láttára hajtanak végre vélhetően öncsonkítást és hajítanak valamely húsos anyagot a szoba közepén lévő csámcsogó gödörbe, ami a szakrális, pálinkázással és rokoni beszélgetésekkel egybekötött közösségi tett után már csak egy néma gdr. A nagypapa rászól az unokára, hogy az általa rajzolt térkép nem helyes, „vagyis, hogy azt mondja, most még éppen jó, de napokon belül fordulni fog a világ.” (22.) A szavak és a jelek sem lesznek már jók, azokat is lecserélik.

A Mégegyszer című szövegben egy férfi arra készül, hogy feladja magát a varjaknak, mert a békés, „meseszép idők” már elmúltak, panaszkodik, hogy régen „a dolgoknak még más volt a nevük” is, „meg egyáltalán, más világ volt még akkor” (34.). A varjak persze nem jönnek el érte, mikor kiáll az utcára, esetét csak „varjas sztoriként” ismerik (36.), valóságalapja eldöntetlen, vagy talán csak elmondhatatlan. A gdr című szöveg rituáléja is e felé, a nyelv, a szavak, az elmondhatóság és szavahihetőség elvesztése felé mutathat. Az elbeszélő gyermek így tudósít a valószínűsíthető, ugyanakkor konkrétan el nem hangzó nyelvmetszésről: „Nagymama elővett egy rozsdás metszőollót, a magasba emelte és megáldotta, én pedig elfordultam. Mikor visszafordultam, vérben kígyózó húsos izét láttam nagymama kezében, amint épp a gdrbe dobta, összeszorított szája sarkából pedig sűrű málnaszörp szivárgott.” (24.) Aztán eljön a csend, a dolgok ki-nem-ejthetőségének (gödör helyett gdr) ideje. „Késő este jött be nagyapa, és meséskönyv nélkül. Hallgatott. Hallgattam. Töltött. Ittunk.” (25.) Úgy tűnhet, a wittgensteini intés lép át gyakorlatba („amiről nem tudunk beszélni, arról hallgatni kell”). A felnőttek hallgatnak a borzalmas új időkről, a szerző titkolja a diktatúrát, s legtöbbször csak sejtet. Talán a 21. században már valóban hallgatni kell róla – nem is jöhet szóba. Ha diktatúra van, arról csak a mesebeszéd tudósíthat, gyerektörténetek vagy a trópusok nyelve.

Egyes novellák azonban konkrétan kibontják a disztópikus jövőképet. A daráló leleménye például működteti és bemutatja a diktatúrák propagandanyelvét. A szövegben a birodalmár, akinek elnevezése az „irodalmár” analógiájára talán túlzottan kézenfekvő, pontosabban akkora „poén”, hogy nem illik lelőni, előadja a 20. századi diktátorok végeláthatatlan szónoklataira utaló beszédét, melyben az Impéria legújabb leleményét, a két ember összefogásával működtethető nyilvános darálót mutatja be, mely összeköti a „hasznosat” a „kellemessel”. A nyilvános tett egy „konfirmálás”, mely során két személy szertartásosan ledarál egy elítéltet. Mindezt a diktátori beszédek demagóg, lelkesítő nyelvén szólaltatja meg: „nem szívesen teszi a birodalom, hanem szükségből”; „mert hát Impéria leleményességében épeszű ember nem kételkedik”; „az apró dolgok iránti érzékenység, a hihetetlenül kifinomult leleményesség az, amitől birodalom a birodalom” (81.). Az Impéria technikai eljárásaihoz tartozik még, hogy a birodalom előtti időkből származóakat „maradéknak” nevezi – ez több novellában előkerül –, ugyanakkor az is csak egy „elromlott világban” történhet meg, hogy az állami spórolás miatt a krematórium dolgozói nem elégetik, hanem elrejtik a halottak végtagjait (kallódó tagok), vagy hogy a trolibusz elé szamarat kell fogni, mert nem használhatnak áramot (a pénzlépő kislány).

A Teknő című novellában pedig, amely már a sci-fi határát súrolja, a használatra bocsátott birodalmi találmányt, a Teknőt is kisajátítja a hatalom, mellyel az ember „feltámaszthatta kedvenc halottját” „vagy saját magát” (51.), mondván, hogy az megzavarja a birodalom demográfiáját. „A Teknőt akkor gondolták először betiltani, amikor a derék linnaiak saját magukat kezdték el többszörözni, így téve gyalázatos kísérletet a birodalom etnikai összetételének erőszakos megváltoztatására.” (53.) Érdekes a novella zárlata, melyben arról értesülünk, hogy az egyház végül pontot tesz a vita végére: „akiről egyszer elhangzott, hogy bűnei megbocsáttattak”, „az nem vétkezhetett többet egy életnyinél, nem támadhatott fel a végítéletig” (53.). Majd ugyanitt elhangzik súlyos jelentésekkel terhelt kifejezés: „Nem. Nem. Soha.” A szétszabdalt Magyarország ellen tiltakozó 1930-as, 40-es évekbeli propagandakiadványok (gyufásdobozok, röplapok) ezzel azonos frázisa egy szétdarabolt ország testét siratta, akár az azonos című József Attila-vers. A tiltakozás jelmondata, legyen az valós vagy a novellában olvasható egyházi feddés, a fel nem támadás szimbóluma – s a novella ennyiben pedig egy már fel nem támadó ország, a birodalom előtti kor elvesztésének allegóriája is lehet. A hatalom szabályozó tevékenységének legsúlyosabb momentuma azonban a pénzlépő kislányban olvasható, melyben a hatalom ügynökei még a csodát, a mesét is kiiktatják, mert veszélyes. Egy kislány, akinek lábnyomában valuta terem, kockázatos számukra. Végül ez is csak mendemonda marad, a hatalom átírja a hagyományt is.

A legtöbb novella az emberek tárgyakhoz, történethez, helyekhez vagy egymáshoz fűződő viszonyának megváltozásával jelzi a birodalom idejét, a legjobb példa talán mégis a zárószöveg, a vissza forráshoz, mely egy szakrális zarándoklat keretében egy vasútvonal történetét és útját követve jelöli meg újra az Impéria beköszöntét. A transzimpéria tervezett vasútvonalán a vonatra omlott hegy képe egészen döbbenetes, talán épp a kikiáltás pillanatát jelenti – a környék nem engedte magába a birodalmat. Az elbeszélő sztalkeri útja pedig az életre kelt tájba, egy forráshoz vezet, ahonnan évekkel ezelőtt elhozott egy csajkát (itt: fémedényt), melyet most vissza kell vinnie. A csajka nyugtalanul mozgolódik a zsákban, ahogy közeledik eredetéhez. Valami a helyére kerül, egy út befejeződik, egyvalaki Urbia hősei közül az útja végére érhet, elmozdíthat valamit, beteljesíthet egy küldetést. Ez is, mint a többi játék és kitörési kísérlet, egy szertartásos, önmagáért való cselekedet, melynek lényege talán az, hogy ebbe esetleg nem szól majd bele a birodalom. Az ellenállás újabb kísérletét látjuk, de a történet ismét csak lezáratlan és eldöntetlen: „Holnap inni fogok a forrásból. És izzik a csajka a zsákban” – olvashatjuk az utolsó sorokban (97.).

A lezáratlanságok, a helyenként szimbolikusként érthető képek vagy a disztópia ifjúsági történeteken, gyereknyelven és legendákon bemutatott allegóriái egy olyan Urbiáról tudósítanak, melynek leglényegesebb vonása, hogy mindent, testet, élettörténetet, helyeket és eseményeket is bizonytalanságban tart. Ugyanakkor a kötet szövegei is valamelyest ellenállnak annak, hogy egyértelműen disztópiaként azonosíthassuk őket. Ez az Urbiát mindenképp figyelemre méltóvá teszi, mert a nyelviségben történő értelmezés lezáratlanságának kérdéskörébe a novellák a történet és a referencia sajátos, folyton változó viszonyai révén vonják be az olvasót, így élvezettel vehetünk részt egy elgondolkodtató kísérletben.

Váradi Nagy Pál: Urbia, JAK–PRAE.HU–Korunk, Budapest–Kolozsvár, 2012.

Makai Máté

szerző: Makai Máté
honlap e-mail
Makai Máté 1986-ban született Veszprémben, jelenleg Budapesten él. Az Eötvös Loránd Tudományegyetemen végzett magyar alapszakon, illetve irodalom- és kultúratudomány mesterszakon. Eddigi írásait az Alföld, valamint az ÚjNautilus portál közölte. Leginkább a kortárs magyar próza és az irodalomelmélet érdekli.

1 archív hozzászólás

KULTprogramok

<< 2017. nov. >>
hkscpsv
30 31 1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 1 2 3

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum