KULTer.hu - „Az írással bizonytalanságot vállal az ember”
41058
post-template-default,single,single-post,postid-41058,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

„Az írással bizonytalanságot vállal az ember”

Interjú Horváth László Imrével

A Pázmány Péter Katolikus Egyetemen az elmúlt években Kreatív Írásra járt, azóta kötettel rendelkező költőkkel készített interjúkból, valamint a szerzők – Babiczky Tibor, Ijjas Tamás, Ughy Szabina, Pion István, Simon Márton, Toroczkay András és Ayhan Gökhan – verseiből fog megjelenni antológia a közeljövőben. Közülük ezúttal Horváth László Imre beszélt alkotásról, költészethez fűződő viszonyáról.

KULTer.hu: Miért kezdtél el írni? Mi váltotta ki belőled, hogy verset írj?

Tizenhat évesen beleszerettem egy lányba, és neki írtam verseket először. Adta magát a dolog, persze katasztrofális eredménye lett, mind a sztorit, mind a versek esztétikai színvonalát tekintve. Ma már talán mindkettő hatása javult valamennyire; a legendával ellentétben a csajozáshoz nagyon-nagyon hasznos a versírás.

KULTer.hu: Nyomon követed a kortársaid munkáit? Befolyásolnak a többi szerző írásai, a jelenleg futó költői trendek, divatos témák?

Természetesen igyekszem figyelni a mai irodalmat, számos kortársam teljesítménye lenyűgöz, különböző generációkból. Viszont mellette nagyon fontos számomra a háromezer éves irodalmi tradíció, leginkább talán Borges tanait vallom az ízlés és a trendek terén, tehát legfőbb példaképeim a kortársak közül is azok, akik mondjuk az Ószövetségből vagy az eposzokból táplálkoznak, nem pedig egymásból, vagy pár évtizedes visszatérő irodalmi zsákutcákból. Azon kívül szeretek olyasmit olvasni, amit én biztosan nem írnék meg, annyira idegen a stílusomtól, esztétikai elképzeléseimtől, éppen ez az idegenség teszi számomra egzotikussá, könnyeddé ezeket az irányokat, költői világokat, ahol azért sok meglepetés ér. Az a legnagyobb tanulság, hogyha olyan módon találunk tétet egy-egy műben, ahogy álmunkban sem ötlött volna fel, más képzelet, más szabályok szerint játszik, ez mindig elgondolkodtató és termékeny tapasztalat. Amúgy nem kell aggódni az irodalmi divatok miatt, az irodalom önmagában nem divatos, sose volt az, az ember nem törődik vele, hogyha vihar van egy kiskanálnyi vízben, ez úgysem érinti a valódi eredményeket. Az irodalom végül mindenkinek egyszemélyes kaland: „én vagyok saját magam egyetlen konkurenciája”, ahogy Bukowski írta.

KULTer.hu: Nem akarlak provokálni, csak kérdezném: megélhetési irodalom. Mit gondolsz erről? Írnál olcsó lektűröket, szappanopera dialógusokat pénzért?

Írnék lektűröket pénzért, és akkor színvonalas lektűrök lennének. Nem kell aránytalanul lenézni ezt a, hogy is mondjam, társművészetet. Főleg, hogy talán a legnagyobb veszély a mai irodalomban épp az, hogy az úgynevezett magas művészet oltárán feláldozták azt az elvárást, hogy az egyben szórakoztató is legyen, pedig Homérosz, Shakespeare vagy sorolhatnánk, részben szórakoztatásra is termelte az emberiség legnagyobb írott műveit. Szappanopera-dialógusok írását azért nem szólnám le, mert nyílt titok: egy olyan kortársunk is ezzel foglalkozott évtizedekig, hogy eltartsa a családját, aki közben egy Ady Endréhez mérhető költői életművet tett le az asztalra. Nyilván szenvedett, miközben olyat volt kénytelen végezni, amiben a szavakhoz való viszonyát kellett kissé bemocskolnia. Végül a mű számít, az viszont már az utókor felelőssége, hogy tiszteli-e annyira a szerzőt, hogy a művei felől közelíti meg, vagy bedől az irodalomtörténet olykori bulvárjellegének.

KULTer.hu: Az ember azt gondolná, hogy jó, van a papír fölé görnyedő költő, aki azért boltba jár, tejet vesz, számlát fizet. És akkor ő a hentespult előtt micsoda? Hogyan definiálnád magad mint költőt? A költői lét meghatározza a hétköznapjaidat?

Azon vagyok, hogy a költői lét, vagy mi, egyáltalán ne befolyásolja a hétköznapjaimat. Az ember igyekszik kinőni az ehhez kapcsolatos hülye mitológiát, amire gyerekkorában esetleg még hajlamos. Eleve törekszik arra, hogy szimpla, normális legyen. Egyébként nem kell ahhoz költői tehetség, hogy valaki istenkomplexusos, narcisztikus idiótaként tegye tönkre a környezetét. Ami talán megmarad, mint hiúság, hogy az ember a tulajdonának érzi a nyelvi kifejezést, és környezete is így tekint rá, tehát ha mondani kell valamit, akkor mindig a költőnek kell − de tábortűznél meg a zenész gitározik, akkor is, ha emiatt húzza a száját. Én mondjuk szeretek káromkodni is, élvezem a szabadságot, hiszen a papíron ezt már nem lehet megtenni (vagy csak nagyon pontosan), és előző mondataimmal ellentétben nem nyelvművelő vagyok, hanem költő. De az is közhelyes kép, hogy a költő papír fölé görnyed, és fogja a fejét, mer’ ott az ihlet, mint a villámcsapás vagy a stroke. A vers egy ötlet, aminek a végső kidolgozása zajlik a papíron, legalábbis az én „munkamódszerem” szerint, amúgy folyamatosan lehet görgetni magamban, nyilván a boltban és mindenhol, ami foglalkoztat, már ha véletlen akad egy ötlet.

KULTer.hu: Egy darabig tanítottál. Voltak emlékezetes élményeid a gyerekekkel kapcsolatban? Egy magyartanár örvendhet megbecsülésnek? Tudták a gyerekek, hogy írsz? Gondolom, korábban csak halott, falon lógó, tekintélyes magasságokból lenéző költőket láttak. Hogyan fogadtak egy élő költőt?

Megvoltak a sztereotípiáik természetesen, de ezeket le lehetett bontani, valós képekkel kicserélni, annyira nem is volt bonyolult. Végül is rengeteg időt kellett velük tölteni, az irodalomóra pedig jó esetben, lényegileg kötetlen, minden szerző minden művében tulajdonképpen a mindenkori embert leginkább érdeklő problémák szerepelnek. A kamaszok közhelyes hülyeségei (pl. minek tanulni, ott van a google, a költők lúzerek stb.) csak eleinte hangoznak el, hogyha kialakul egy munkakapcsolat, aminek alapja a jó személyes viszony, onnantól nagyon is könnyű megérinteni a lelküket a klasszikus irodalommal is, hiszen kamaszok, erre van a legnagyobb igényük. Az persze külön poén, ha a tanár úr is ír, rögtön megnézik az interneten, megveszik a könyveit, aztán jöhetnek a beszólások, de valójában ez is megkönnyíti és meggyorsítja a folyamatot, azon kívül költőként megvan az az előnye a magyartanárnak, hogy sok költőt-írót-művészt ismer személyesen, nem távoli, amit tanít, hanem olyasmi, amit átél, pozitív és negatív aspektusával együtt. Sok türelem és humor kell ehhez, és egyáltalán nem maradnak el a totálisan elkeserítő tapasztalatok sem. Mégis nagyon szerettem tanítani, remélem, még fogok is a jövőben.

KULTer.hu: A megélt eseményeken, impulzusokon kívül honnan szerzel anyagot? Figyeled az utcai beszélgetéseket, jeleneteket, hangos szerelmi szakításokat, boldog találkozásokat? Gyűjtöd a világban leejtett nyelvanyagokat, verstöredékeket?

Nem gyűjtöm tudatosan, de nyilván magamtól szívom magamba, hiszen nem lennék író, ha nem nyűgöznének le a különleges vagy eredeti nyelvi kifejezésformák, melyekkel lépten-nyomon találkozik az ember, és főleg a történetek. Amit direktben szeretek, de a kommunikációt is segíti, két alapvető téma, és megfigyelésem szerint nincs olyan ember, aki ebben a kettőben ne volna eredeti jelenség, teljesen mindegy kiről van szó. Ha nem tudunk miről beszélgetni valakivel, kérdezzük meg az álmairól vagy a családi legendáriumáról. Egyébként nem kapunk használható történeteket, ez nem ilyen egyszerű, hogy valaki mesél valamit, én meg megírom. Viszont lubickolhatunk történetekben, benyomásokban, félelmekben, hangulatokban, szimbólumokban. Ezek beépülnek, és aztán öntudatlanul felszínre kerülnek, ha eljön az idejük – tudom, kissé misztikusan hangzik, de ebben mint munka közbeni jelenségben, véletlenül hiszek. Amúgy nem kell írónak lenni, hogy érdeklődjön az ember az ilyesmi iránt, hiszen minden nyelvi kifejezés és történet, maga a másik ember, normális esetben is le kéne, hogy nyűgözzön bennünket.

KULTer.hu: Akad olyan versed, amiért nagyon meg kellett küzdened? Rengeteg húzás, átírás, pihentetés…

Azt mondanám, néha van olyan, hogy könnyen kijön egy vers, ezek főleg rövid, de működő szösszenetek. Ünnep az ilyen, megúszós kegyelmi állapot, de ez a versnek kábé öt százaléka, inkább három. A többi, ahogy mondod a kérdésben, rengeteg húzás, átírás, pihentetés. Még az is munka, hogy valamit elengedsz, és elengedve tartod, nem állsz neki megint javítani, szétírni, hanem próbálod méltóságteljesen elfelejteni, és másba kezdeni. Nem tudom, kinek a fejében van az a közhely, hogy a költőnek jön az ihlet, leül és ír, megír. Költőnek lenni, már amit te tehetsz érte, és persze ez a legkockázatosabb is, húzás, átírás és pihentetés. Az ötlethez és a nyelvi fantáziához még a stabil ízlés, műveltség is alappillér kell, hogy legyen, ami nélkül orosz rulett volna az írás, ám az ember így sem feltétlen poeta doctus, viszont enélkül nagyon könnyen csúszhat át dilettánsba a dolog.

KULTer.hu: Talán az ünnepeket kivéve majd minden napra esik egy költői felolvasás, kötetbemutató, néha-néha a tévében is megnézheti magának mindenki a költőt. Balassi Bálint, Nyéki Vörös Mátyás idejében ez másképp nézett ki. Szükséges a költőnek megmutatnia magát? Nem elegek csak a művek? Akkor már nem árt, ha valahogy ki is néz a költő. Tényleg, hogy néz ki egy költő? Miről ismerheti fel az utcai járókelő a költőt?

Semmiről, remélhetőleg. Ha igen, azzal a többi költőt járatja le. Erősíti az amúgy is meglévő ostoba sztereotípiát. Aminek persze maga a költő is bedől gyerekkorában, az meg ugye ízlés szerint akár nyolcvanéves korig is tarthat. Ha nekem van költőképem vagy ideálom, azt úgy írnám le, hogy akiket nagyra tartok mint művészt, azokat nagyon ritka kivétellel rendkívül intelligens, de normális, kellemes embernek ismertem meg. Ha valaki nem ilyen, az már nagyon gyanús, főleg akkor, ha idősebb.

Amúgy szerintem nem szükséges látni a költőt, persze nem árt, ha a szépirodalomnak van médiavisszhangja, ez egy ilyen kor, nem kell nyavalyogni rajta. Hogy a dilettánsnak is csinálnak reklámot a tévében, és a félművelt nagyközönség nem tud különbséget tenni, ebben nem a valódi költők a hibásak. Egyébként rendkívül unalmas mindig erről „a helyzet”-ről beszélgetni, számos felolvasóesten éreztem költő ismerőseimen, mennyire felcsillant a szemük, ha valami érdemi művészeti kérdésről lehetett beszélni, nem a szokásos kesergés folyt, hogy milyen a kultúra, mivel ez valójában nem érdekli a költőket, legalábbis az irodalomhoz magához képest igen csekély mértékben. Egyébként Balassi Bálint idejében már száz éve totális háborút vívtunk a túlélésért szinte mindenki ellen, ő meg mint katonatiszt egy tömeggyilkos volt, és ha most sétálna az utcán, az irodalomkönyvi kis bajszos fotója alapján mindenki felismerné, aki érettségizett. Tehát összességében szerintem egyértelmű, hogy elegek a művek. Minél inkább képes ezt az ember magáévá tenni minden egyéb inger ellenére, annál szabadabb, következésképp potensebb író.

KULTer.hu: Olvasnak ma az emberek kortárs költőket? A legkönnyebben hogyan népszerűsíthetnék a kortárs irodalmat?

Mondhatnánk, hogy több figyelem kellene, főműsoridő, miegymás, de valóban? Nem lenne blődli? Miután a kortárs líra zömmel annyira eltávolodott a nagyközönségtől, hogy valószínűleg összességében csak a sztereotípia erősödne: a kortárs költészet értelmetlen, a költők elmebetegek. A költő merengésre hajlamos lény, nem egy médiasztár, sok zseniális író természetszerűen egy-egy kedves szociopata. Ha lehet felelősséget keresni, egyébként az írott sajtó környékén kéne szétnézni – nincs olyan napilap, ahol volna költészet rovat. Pedig már az újságírás is anakronisztikus jelenség, egy úri hóbort, így működhetne a „ha lúd, legyen kövér”-elv, és lehetne tenni verseket a nyomtatott sajtóba, mindenhova. Egy gyakorlatias, több síkon működő, színes frissítő kezdeményezés kellene, de ilyenek egyébként vannak is, fesztiválok, műsorok, hangoskönyvek, miegymás.

Az irodalmat háromezer éve temetik, de egy olyan elemi igényt, mint amilyen a költészet, nem lehet pikkpakk kiirtani az emberi lélekből, bármennyire is a tömeg az úr, és műanyag a kultúra. Amit a költők és írók tehetnek, s ami részben az ő saruk is ebben a szituációban, hogy szórakoztatóbb, befogadhatóbb műveket alkotnak. Ez kifejezetten esztétikai döntés. Nem hinném, hogy Cormac McCarthy regényeit vagy Varró Dani verseit bárki lektűrnek titulálná. A belterjesség és a gőg tett az átlagember számára értelmezhetetlenné sok életművet, márpedig ha egy átlagos (ami akár jelentheti azt is, hogy olvasni tudó) műveltségi szinten lévő embert nem ragad meg a művünk (még ha nem is fogja fel az összes rétegét), akkor az alapvetően hibás mű.

KULTer.hu: Apollinaire A költő halála című elbeszélésében az összes költőt brutálisan meggyilkoltatja a népharag segítségével. Hihetetlenül groteszk és ijesztő, de miért ne következhetne be, hogy az emberek ráunnak a sok, szerintük ingyenélő költőre, és örökre elvetik a költőt és termékeit, a verseket. Nem tartasz ettől?

Apollinaire-nek azért juthatott eszébe ez a történet, mert az ő korában nem kellett költőnek lenni ahhoz, hogy lemészárolják az embert, ott volt a háború. Hogyhogy rájuk unnak, mikor azt se tudják, hogy a világon vannak? Meg ki él költészetből, vagy ki ingyenélő? Az írással bizonytalanságot vállal az ember, hogy építkezéseken, meg mindenféle egyéb abszurd helyen fog dolgozni, társadalmi perifériát, nem pedig azt, hogy a társadalom eltartja őt.

KULTer.hu: A Kreatív Íráson tanultak hoztak változást a költő-életedben? Versírás közben tudatosan működik a versről való tudás?

Persze, hogy változást hoztak, addig én nagyjából dilettánsnak voltam mondható. Gyengébb középiskolából jöttem, egyetem első három évében a hiányokat pótoltam, ekkor jött a Kreatív Írás. Nem azt mondom, hogy sorsdöntő, vagy ilyesmi, nem hinném, hogy ez így működik, de mindenképp az indulás, nekem és sokaknak ebben a formában jött el a fejlődés kezdete, leginkább a gyerekbetegségek kinövésének kezdete, mert főleg megbízható ízlést, széles látókört kaptunk, fontos volt a formai alapokkal való foglalkozás is, de inkább a kísérletezés lehetőségei és a szövegek működésének, technikai szintjének feltárása volt lényeges.

A szövegeknek az a szintje, hogy hogyan lehet ezt megcsinálni – ami persze utólag rekonstruálható, és csak részben, mint egy felderíthetetlen bűnténynél. Tehát a saját egyértelmű hibáink gyomlálása, és a nagyok új szemszögből olvasása, a nagy merényletek (ahogy Pilinszky mondaná) elemzése. Mindezt pedig direktben, egyetemi közegben, kellemes tanáregyéniségektől − összességében elég szerencsések voltunk. Olcsó gőg lett volna, ha kihagyjuk, az ember néha hosszú éveket spórolhat meg magának néhány óra odafigyeléssel – persze jönnek más hosszú évek, amit nem lehet megspórolni.

A versírás többfázisú, összetett dolog. Költői értelemben szerintem például az a legfontosabb, ami még akkor megtörténik, míg az ember egy szót sem írt le, a kérdés, hogy vers-e ez az ötlet. Mert azon kívül még sok minden lehet. Például leginkább semmi. Automata, révült szövegszörnyekből a legritkábban lesz vers, az ember nem ír ilyet bizonyos szint után, legalábbis nekem ez a véleményem. Tegyük fel tehát, hogy van egy ötlet. Akkor érlelni kell. Mivelhogy az ötlethez tapadnak majd egyéb ötletek, úgy lesz egész vers, erre jó ráhagyni minél több időt, heteket, néha hónapokat, az ötletlehetőség nagysága szerint. Elsősorban további időt hagyni annak, hogy kiderüljön, ez az ötlet mégsem vers, hanem valami más, vagy semmi. Ha vers, úgyis erősödik magától. Egy idő után azért meg kell írni, de ha nem megfelelő a közeg, bárhogy is feszít a dolog, el kell napolni (sok mindennel van így az ember, ugyebár). Mert az első megírás, a nyers szövegteremtés mégiscsak kulcsfontosságú, valamint az a legnehezebb, egyben a leginkább kinyitott állapot. Ha leírtuk, kidolgoztuk, akkor meg javítani, pihentetni, javítani, pihentetni. Például az esetemben: megírás, pihentetés, javítás, kiteszem a blogomra, ami még nem publikáció, de már megfelelő szégyenérzetszűrő és hatás, mégiscsak egy felület, aztán pihentetem, majd javítom, mielőtt elküldöm egy folyóiratnak, aztán ugye pihen, aztán javítom, mikor küldik a korrektúrát, aztán pihentetem, majd javítom, ha kötetbe próbálom illeszteni. Vagy ha közben rájövök egy-egy hibára, akkor minden nélkül is. Akkor is javítom, hogyha végigolvasom és nem igazítok rajta semmit, csak konstatálom, hogy nem tudok mit kezdeni vele. Mi az, hogy a versről való tudás? Szerintem mindez a folyamat minden ízében a versről alkotott tudás próbája, lényege. Nem volt nagy lutri a kérdés, mivel verset írni – úgy értem, valódi verset – versről alkotott tudás nélkül szerintem lehetetlen. Lehet, hogy a bölcsészfrazeológia nincs meg minden alkotónál, de az írástudatlan juhászember alkotói folyamatát, aki autentikus népdalokat farag, azt is csak nagyon hasonlóan tudom elképzelni. Egyedül talán az első kiírás alkalmával van olyan nyitottság, amikor viszont el kell felejteni, hogy ez most versírás, a születő szövegnek a saját szabályait kell követnie, a tudatosság kikapcsol. Aztán majd lehet tovább igazgatni, immár végig tudatosan, az olvasó tehát teljesen tudatos művet kap.

Azért hasznos a Kreatív Írás kurzus is, mert a versről mégiscsak azok tudnak a legtöbbet, akik írták, már ha végre elfelejtjük a romantikus költő-giccs sztereotípiát. Ha némileg belelátunk az írás mikéntjébe, közelebb visz ahhoz az olvasathoz, hogy ezt vagy azt a nagy verset vajon hogyan írhatták meg, meglehetősen gyönyörködtető perspektíva, és így is arra jutunk egy-egy igazi mesterműnél, hogy ezt nem lehet megírni, nem értem, hogy csinálhatta, vagyis ez a vers annyira él, hogy mindig is a világon volt. Nem biztos, hogy ötszáz éve írták, lehet hogy harminc éve vagy három éve. Utóbbi esetben érzi az ember, hogy mik történhetnek a saját korában is.

KULTer.hu: Annak idején Janus Pannonius, sőt Csokonai Vitéz Mihály is úgymond kreatív írás órákon tanulta a verselést. Manapság a versírás oktatása hasznos szerinted? Van értelme? Legyen mindenkiből költő?

Legyen mindenkiből olvasó! Ez egy teljesen korrekt és jogos követelés is. Aki nem olvas, alapvető emberi jogától fosztja meg magát. Ami mindenképp hasznos bárkinek a Kreatív Íráson, hogy a szöveg megcsinálásának mikéntjébe kissé belemélyedve jobban megérti a később elé kerülő szövegeket, megtanulja jobban élvezni, ahogy például egy cipész is biztos jobban szereti a cipőket, mint bárki más, vagy elég, ha valaki azt is tudja, nagyjából hogy készül a cipő, máris jobb érzéssel hordja, jobb ízléssel választja ki magának a sajátját (mert ugye minden írás a sajátunk, amit elolvastunk, magunkévá tettük). Megfordítva a kérdést: nem kell aggódni: attól, hogy valaki kreatív írásra jár, még nem lesz költő. Valaki vagy annak születik, vagy nem, szerintem ez teljesen evidens, mégiscsak művészetről beszélünk, a tehetség isteni adomány, mint mondjuk egy vízilabdás játékintelligenciája és fizikuma. Nem értem a szakma aggodalmát amiatt, hogy léteznek uszodák.

KULTer.hu: Egy egyelőre kevéssé ismert kiadó, a Fapadoskönyv.hu jelentette meg a Nézd, havasak a fák, tél van című regényedet. Mi az oka annak, hogy nem egy nagyobb kiadót választottál?

Kisregénnyel nem szívesen foglalkoznak a kiadók, valamint a Fapadoskönyv.hu választott engem, ugyanis a szerkesztő, Horváth Annamária régi ismerősöm volt, ő kért meg, hogy adjak neki szöveget, így jött ki a könyv, mivel tudtam, nagy kiadónál hiába kopogtatnék vele. Szép kis kötet lett, minimális visszhanggal. Karrierszempontból nem volt jó döntés, de az ilyen hibák beleférnek, egyébként sem szeretem az írók felé támasztott követelményt, hogy legyenek professzionálisak karrierjük tekintetében. Amúgy remélhetőleg nem olyan szörnyű a helyzet a „nagy” kiadók esetében, tehát egy épkézláb nagyregényt már szívesen fogadnak majd. Egyelőre úgyis az ismerőseim olvassák a könyveimet, nekik tetszett a fapados változat is.

KULTer.hu: Várható még tőled regény? Épp miken dolgozol?

Egy nagyregényen dolgozom, valamint második kötetem készül kiadásra.

Ayhan Gökhan

szerző: Ayhan Gökhan
honlap e-mail
Ayhan Gökhan 1986-ban született Budapesten. Költő, az Átjáró újságíró-blog és az Üveghegy című gyerekirodalmi portál szerkesztője.