KULTer.hu - „Ha az ésszel végre összevesznék…”
41667
post-template-default,single,single-post,postid-41667,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

„Ha az ésszel végre összevesznék…”

Óriás: Tűz, víz, repülő

De nem vész össze az ésszel az Óriás zenekar. Ez persze nagy erény, elvégre is ez az amúgy igen rokonszenves, egyre népszerűbb, ismertebb, s egyben elismertebb zenekar hallhatóan megtanult zenét csinálni, és egyre feljebb lépdel a sikerek lépcsőjén – akkor viszont tulajdonképp mi bajom velük? Az alábbiakban kifejtem.

Érdemes előre megjegyezni, hogy az embernek csak relatíve lehet baja a zenekar teljesítményével. Az Óriás az egyik legszerethetőbb, legüdébb színfoltja az egyébként évről évre kommerszebbé váló magyar (kvázi)alternatív zenei közegnek, melyben már sem a Kispál és a Borz, sem a Hiperkarma nincs jelen (utóbbi kapcsán csak egy egyre haloványabb ígéretről beszélhetünk), a Kiscsillag és a Quimby pedig egy ideje már csupán árnyéka önmagának. Alig maradt tehát szerethető produkció, talán csak a 30y és a Kistehén zenekar teljesítménye említésre méltó ebben a zenei stílusban.

Ebbe a nem túl felemelő közegbe született bele egy másik nagyon is szerethető zenekar, az Isten Háta Mögött amolyan kistesójaként – a  zseniálisra sikerült ötszámos demójával – az Óriás. Nem lehet elégszer és eléggé megdicsérni ezt a bizonyos első próbálkozást. Ezt azért is lényeges hangsúlyozni, mivel maga a zenekar sem becsüli eléggé, legalábbis erről tanúskodik pályájuk azóta megfigyelhető alakulása. Az első hangzóanyag a maga meglehetősen szegényes rögzítési körülményeinek hála, kellően karcos, vad és izgalmas lett, öt nagyszerű dallal, melyek egyszerre számítanak megalkuvás nélküli, becsületes alternatív/indie rockzenének amellett, hogy kellően slágergyanúsak és fülbemászóak is.

Itt jön a törés. Egyre inkább úgy tűnik számomra, hogy az Óriás épp fordított arányban gazdálkodik a lehetőségeivel, azaz minél több alternatíva áll rendelkezésükre, annál gyengébb anyag születik. Ennek ékes bizonyítéka volt a Jön című első nagylemez, amely esetén érezhetően nőtt a zenekar játéktere, valódi stúdióban vehettek föl olyan dalokat, amelyeken több idejük volt tökölni, a zenekar pedig a szintetizátor bevonásával új hangszeres szólamot is integrálhatott eddigi működésébe. Bár tiszteletreméltón profi lemez lett, a kreativitás terén már jókora csalódást okozott a selftitled demóhoz képest.

A Példák hullámokra címen kijött második nagylemez is pontosan azt bizonyította (valamivel azért magasabb színvonalon), mint amit a mostani, nevezetesen: az Óriás tagjai egyre felszabadultabban, könnyedebben, magabiztosabban zenélnek, egyre több könnyűzenei panelt használnak, egyre fesztelenebbül és – ettől sajnos, úgy tűnik, elválaszthatatlanul – egyre jellegtelenebb zenét is írnak. Vérzik az ember szíve, hiszen már csak Egyedi Péter egyszerre fátyolos-rekedtes hangszíne miatt is minden egyes középszerű zenélésre elpazarolt lemez egyre komolyabb, bosszantóbb mértékű pazarlásnak minősül. Pedig ez a helyzet, csak annyival is szomorúbban, mint korábban. Míg az első két lemez legalább albumonként két-három egészen jó és másik két-három közepesnél valamivel jobb trackkel ajándékozta meg az egyszeri zenehallgatót, a Tűz, víz, repülő zenei anyaga lényegében teljesen egységes zenei masszaként hömpölyög egyik fülből a másikba, majd azokon ki. Azért is mellőztem már ezidáig is az egyes számcímek vagy szövegrészletek kiemelését, a példálózó jellegű felemlegetését, mert ez tulajdonképpen értelmetlen is. Hiába a szünetek, a hangnem- és ritmusváltások, a különálló dalcímek, itt voltaképpen végig egyazon zeneszám szól.

Egy roppant igényes, s egyben roppant unalmas popzenei terméket hallunk, amely – még mindig érezhető módon – eredendően nem a pop felől érkezik, viszont annak teljes játéktárát felhasználta, s rockzenéhez, valahai alternatívsághoz, indie-s, punkos, numetálos (bármit is jelöljön ez utóbbi kellemetlen fogalom), grunge-os manírokhoz immáron semmi köze. Egyetlen komoly hátránya azonban akad az echte popzenéhez képest. Az Óriás anno az eredetiség, az egyediség okán volt slágeres, mióta keresztülmentek az „egyenmagyar” unalmasság tisztítótüzén, ezen utolsó valódi erényüket is elvesztették. A Tűz, víz, repülőn ugyanis már nincs emlékezetes momentum – negatív irányba sem: míg az előző két albumon becsúszott még egy-egy mellényúlás is, ezúttal ilyesmiről szó nincs. Ennyiben tehát valóban amolyan zsírszegény/cukormentes popzenéről beszélhetünk az Óriás esetében, amennyiben nem unalomig ismételt sémák újracsomagolásával igyekszik egyszerű, könnyen megjegyezhető (zenei) képleteket alkotva minél egyszerűbben és nagyobb hatással rögzülni a tudatunkban (ez volna a popzene) — itt már csak az unalomig ismételtség marad. Mintha csak a Bon Bon zenekart hallgatnám, mínusz a dudorászhatóság.

Persze mivel a magyar könnyűzenei piac már csak így működik, s talán máshol sincs ez egészen másképp, nem kis sikert jósolok e lemeznek. S pusztán azért, mert az én szubjektív ízlésem legalább az egyediség leghalványabb látszatát megkívánná, ez nem jelenti azt, hogy nem regisztrálnám az Óriás (nemcsak zenetechnikai) fejlődését: amennyiben úgy vesszük, hogy zenei fejlődésük tudatos és programszerű, valóban fejlődésről van szó. Arra már nincs sok esély, hogy a zenekar valaha is képes lesz elfelejteni mindazt a tagokra ragadt tudásmennyiséget, ami meglehetősen rövid idő leforgása alatt maradéktalanul kiherélte a zenéjüket, de hátha egyszer maguk is ráunnak erre az egynél többször (egyszer is csak nehezen) végighallgatható dologra, és nekiállnak újra „az ésszel összeveszve” is zenélni. Addig a magam részéről a problémám most fanyalogtam el utoljára, legközelebb már csak macskakörmözök egyet, ha cikket kellene írnom róluk, épp mint a zenekar teszi, amikor lemezírásról van szó.

Óriás: Tűz, víz, repülő, Megadó Kiadó, 2013.

A friss nagylemez itt hallgatható meg!

Nyerges Gábor Ádám

szerző: Nyerges Gábor Ádám
honlap e-mail
Nyerges Gábor Ádám 1989-ben született Budapesten, költő, író. Az Apokrif főszerkesztője, az art7.hu szerkesztője. Művei jelentek meg többek közt az Élet és Irodalom, az Alföld, a Kalligram, a Beszélő és a 2000 lapjain. Verseskötetei: Helyi érzéstelenítés (2010), Számvetésforgó (2012), Az elfelejtett ünnep (2015), Berendezkedés (2018). Kisregénye: Sziránó (2013).