KULTer.hu - Váradi Nagy Pál kisprózája
41461
post-template-default,single,single-post,postid-41461,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Váradi Nagy Pál kisprózája

Járatok

Szuszogott – erre a hangra tért magához. Fájt mindene, és nagyon köhöghetnékje volt, de egyelőre mozdulatlan maradt. Hallgatott és figyelt. Valami halkan kattogott közvetlenül mögötte, ezen kívül teljes volt a csend. Nagyjából a hasán feküdt, a jobb kézfejét a gyomrában érezte. Egyre nehezebben uralkodott a szuszogásán. Táguló orrcimpákkal kinyitotta a szemeit, előbb résnyire, aztán teljesen, de nem sokat látott a barnás derengésben. Nyirkos betont látott mindenütt, amit pedig a bal kezében szorongatott olyan görcsösen, az egy rozsdás vasrúd volt. Nyelvével lassan kitolta a véres nyálat a szájából. Hallgatta a kattogást. Végül elszánta magát, megfordult és a falnak vetette a hátát. Végre köhögött.

Rácsozott, vízálló ipari burából hunyorgott egy izzó. Fölötte egy akna emelkedett a magasba. Onnan zuhanhatott le, amikor a szilánkosra rozsdásodott létra összerogyott alatta. De ezt csak kiokoskodta, mert különben a leghalványabb fogalma sem volt arról, hogy hol van és hogyan került ide.

Biztatónak semmiképp sem, de aránylag biztonságosnak ítélte a helyet, ahol ült, maradt, és megnézte, hová vezet fél vállán a pánt. A táskában egy Geiger-számláló kattogott. Forgatta, ütögette, de az eséskor megsérülhetett a kijelző, mert értelmes adatot semmit, hanem csak ákombákomokat írt ki. Félretette. Az egyik oldalzsebből kihalászta egy telefon darabjait, meg egy bicskát. Utóbbinak nagyon megörült. Talált még egy zseblámpát, ami rövid unszolás után meg is gyulladt, mellette egy üres noteszt és egy ceruzát. Volt még a táskában ivóvíz, szigetelőszalag, meg egy közönséges fecskendő egy adag valamivel előkészítve, az egész külön fémtokban. Nézegette, szagolta, de aztán jobbnak látta nem piszkálni.

A szalaggal a gyűrűs ujjához rögzítette a törött kisujját, és rövid pihenőt engedélyezett magának. Ráncolt homlokkal bámulta a kattogó készüléket. Aztán eszébe jutott, hogy átnézze a zsebeit is. Észrevette magán, hogy didereg. Teljesen át volt rajta nedvesedve a ruha, ahogy feküdt a nyirkos betonon. Akárhogy ügyeskedett, a törött ujjával, csak darabokban tudta kivakarni a pépet a zsebéből. Közömbösen nyugtázta, hogy egyben és szárazon a hely térképe vagy legalábbis vázlata lehetett.

Felfelé nem volt már létra, de azért kíváncsi volt, hogy onnan jött-e, vagy arra tartott. Összepakolt, kezébe fogta a bicskát és kicsit sántítva elindult a szűk folyosón az egyik irányba.

Szabályos közönként lámpák voltak, némelyik hunyorgott is. Ahogy haladt, lassan bokáig érő rozsdaszagú lében gázolt, és valamivel sűrűbben kattogott a hátán a számláló. Karbantartó járat lehet, gondolta, de hozzá is tette magában, hogy emberemlékezet óta valószínűleg senki sem járt idelenn. A falakon futó csövekre és bizonytalan kábelekre nézett – bokáig vízben semmi pénzért sem nyúlna hozzájuk. Kezdte piszkálni a hol besűrűsödő, hol megritkuló kattogás. Kijárat kellene, csak tudná, hogy honnan hová.

A falak itt-ott kormosak voltak, és a barnás csíkok jelezték, hogy jó néhányszor víz alá is került az egész alagúthálózat. Úgy öt-tíz percenként egymásba torkollott néhány járat, és a csomópontokban mindig úgy érezte egy pillanatra, hogy kevésbé állott a levegő, de beismerte, hogy csak ábrándozik. Épphogy beszívható volt a levegő. Egy-egy ilyen csomópontból volt, hogy durva lépcső vezetett fel egy bezárt vagy egyenesen befalazott ajtóhoz, vagy volt olyan is, hogy a lépcső a homályos víz alá bukott valahová. De a legtöbb elágazásból csak újabb egyenjáratok nyíltak. Megfigyelte, hogy jelölve van minden ilyen járat, viszont a feliratot felismerhetetlenné tette a tűz, a víz vagy a penész. Hát nem volt mit jegyzetelnie. Ment tovább, találomra.

Ahogy haladt, végigment felülről vagy oldalról ázó, omladozó járatokon, amelyekben zümmögtek a kábelek és a levegő érdes volt az ózontól. Vagy nem volt egyáltalán áram, és akkor a sötétben kellett botorkálnia egy jó darabon. Más folyosók fala repedezett volt, gyökerek türemkedtek be a repedéseken. A beomlott járatok lehangolták, mert vissza kellett fordulnia, és mindig az volt az érzése, hogy nem ugyanabba a csomópontba ér vissza, ahonnan elindult. Úgyhogy egy idő után nem próbálkozott azokkal a járatokkal, amiknek nem látott a végéig. Időnként megriadt a köhögésétől.

A meglévő gyér világítás csak tartalék lehetett, mert az itt-ott felbukkanó kapcsolószekrényekből, ha módjában állt biztonságosan kinyitnia azokat, csak rozsdás pép folyt ki. Néhány oldalajtót ki tudott nyitni. Ezek valamifajta vezérlőtermeknek tűntek, de talán jóval az első víz vagy tűz előtt felszámolták őket, mert a legtöbb kábel sehová sem csatlakozott. Más ajtóktól messze eltántorította a Geiger berregése.

Órák óta lehetett lenn, vagy legalábbis eszméleténél, amikor felfigyelt rá, hogy mintha régebbi építésű járatokba érkezett volna. Kicsit több volt a rozsda, a szegecs, és a beton is porlékonyabbnak tűnt. Gyakoribbak voltak a repedések, a vastag gyökereket kerülgetnie kellett. A számlálót meg kikapcsolta, hogy ne idegesítse magát az összevissza kattogással. Itt is vízben gázolt, de kétoldalt húzódott egy-egy arasznyi széles padka. Ezeken a padkákon itt-ott mintha téglapor is lett volna. Ugyanakkor alacsonyabbnak is tűntek ezek a járatok valamelyest, úgyhogy itt már nemcsak a lámpáknál kellett figyelnie a fejére.

A falhoz lapult, amikor egy csomóponthoz közeledett. Hozzászokott a szuszogásához, a vízben tapicskoláshoz, a kattogáshoz és a ruhája koszolásához. De a fordulón túlról idegen neszt hallott. Kinyitotta a bicskáját és várt. Egyre közeledett a nesz, és ő tágabbra vette az orrcimpáját. Várt.

Néhány pillanat múlva sünöket pillantott meg, szorosan egymás mögött, hármat vagy négyet, ahogy az egyik padkán sorjáztak. Rá ügyet sem vetettek.

Kiemelt kép: PDP

Váradi Nagy Pál

szerző: Váradi Nagy Pál
honlap e-mail
Váradi Nagy Pál 1985-ben született Nagyváradon, író. 2008-ban diplomázott a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem magyar-finn szakán, 2009 óta dolgozik a Kolozsvári Rádióban mint szerkesztő-bemondó, illetve honlap-karbantartó, 2008-2009-ben a Communitas Alapítvány alkotói ösztöndíjasa volt. Prózáit és verseit sok folyóirat, köztük a Látó, a Korunk és a Helikon közölte. 2012-ben jelent meg Urbia című első kötete.

KULTprogramok

<< 2018. okt. >>
hkscpsv
1 2 3 4 5 6 7
8 9 10 11 12 13 14
15 16 17 18 19 20 21
22 23 24 25 26 27 28
29 30 31 1 2 3 4

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum