KULTer.hu - Elmebaj
42941
post-template-default,single,single-post,postid-42941,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Elmebaj

Transz (Trance)

A műfajokat nem egyszerű úgy idomítani, hogy megálljanak a betonbiztos alapokon nyugvó formai követelmények sortüzében, mialatt a szerzőiség leheletnyi, feszes kötelén egyensúlyoznak. Danny Boyle eddig bármihez is nyúlt – páratlan stílusérzéke és a klipesztétikán nevelt, sodró vizualitása révén –, mindig sikerült annyira egyedinek maradnia, amennyire az adott zsáner lerágott csontja miatt senki nem várta volna. Idei attrakciójával, a Transszal ezúttal a pszichothiller pállott szájába dugja a fejét. Nyakig.

A sztori egy festmény elrablása körül bonyolódik. A James McAvoy által megformált Simon elrejti a műtárgyat, ám amnéziája miatt – ami a bandavezér Vincent Casseltől kapott nyaklevesnek köszönhető – nem emlékszik rá, hova. Így jön a képbe Rosario Dawson, mint hipnoterapeuta.

Boyle már a felütéskor sem fogja vissza magát. Épphogy meglebbenti a heist-filmek precizitását és feszült rohamtempóját, hogy aztán – a legkevésbé sem ellaposodva – belökje a nézőt a tudatalatti sötét vermébe. Innentől jól kivehetően tónust vált a film és az addig kizárólag külső fenyegetés egyre markánsabban kezdi átitatni főhősünk elméjét, elmosva a határt fikció és valóság között. A Transz egyik legnagyobb erénye, hogy a trailerek által ellőtt számtalan poén ellenére maradt annyi puskapor a dramaturgiában, hogy szépen megvezessen minket. Mindezt a formanyelvi eszközök bevetésével, tehát elsősorban a kép, a látvány síkján éri el Boyle. Ebben a tekintetben pedig különbözik a mentális labirintusok filmes szaktekintélyétől, Christopher Nolentől. A Memento vagy az Eredet elsősorban narratív szinten ragadta meg az identitáskeresés, a tudattalan problémáját. Boyle ellenben (többek közt) a vágással éri el azt, hogy a mozi egésze a delírium logikátlanságát tükrözze.


A rendező magabiztosan dobálózik a tér- és idősíkokkal, a szüzsét ugyanaz a töredezettség szervezi, ami számtalan képi utalás formájában is jelen van. Elég, ha a(z egyébként halálosan irritáló) döntött kameraállások által is jelzetten instabillá vált világra gondolunk. Boyle montázstechnikája szemmel láthatóan rímel Pudovkinnak az emberi elme működését leképező formalista felfogására, de az orosszal ellentétben ő nem építi, hanem lebontja a valóság tiszta érzetét.


Mindezek mellett rettentően erős, a szürreális határát súroló színekkel emeli ki a többnyire szűkre szabott környezet idegenségét. A gond csak az, hogy túl jól sikerül neki. A különféle képi hatások keltette steril atmoszféra már-már bántóan rátelepszik a filmre. A mozi megfontoltan kaotikus építkezése eljut egy pontra, ahol Boyle a rá jellemző érzelemtelített zenei aláfestéssel két kézzel kezdi szórni az újabb és újabb katarzisokat, amelyek a nézőt ugyan végül helyrebillentik, de a főhőst csak egyre mélyebbre nyomják. Minden, még az őrült színek is a pozitív megoldás, a rehabilitáció egyre növekvő elhomályosítását szolgálják. Egyértelmű az e mögött húzódó tudatos komponálás, ezáltal a végeredmény fülledt kényelmetlenség érzetét kelti, következésképp borzalmas nehéz azonosulni bárkivel és bármivel. Az egyetlen pontra fókuszált feszültség Boyle specialitása, s egyúttal a Transz legerősebb mozzanata is. Amit a 127 óra korlátozott terében vitt véghez, fordított analógiája lehet annak a tobzódásnak, vibrálásnak, ami Simon belső keretek közé zárt kiútkeresését jellemzi.


A megvalósítás tehát dicséretre méltó, azonban a film sokkal inkább korrekt stílusgyakorlattá válik, mint hosszú emésztésre igényt tartó mély történetté. Hiába az olyan izgalmas témák, mint a megszállottság, a hatalom vagy a kapzsiság. Ezen még a komplex karakterek és kiváló színészek sem tudnak változtatni. Pedig viszonyrendszerük tele van fordulatokkal, olyannyira, hogy szinte öt percenként kérdőjeleződik meg státuszuk, és vesztik el irányító szerepüket vagy válnak épp dominánssá. A cselekmény rántja őket magával, az idő előrehaladtával egymáshoz való helyzetük is rohamosan kezd túlkomplikálódni. Talán Cassel és Dawson viszonya lóg kissé a levegőben. A kettejük boncolgatásánál, úgy félidőtájt némiképp le is ül a film. Előbbi „csak” az állóvizet felkavaró antagonista, legalábbis látszólag, utóbbi motivációi pedig épp olyan elmosódottak, mint hősünk tekintete. Azonban, ha Simon elméjének komponenseiként tekintünk rájuk, érthető a személyük körüli zavarodottság. Jól illusztrálja ezt a narráció igen virtuóz variálása. A film Simon rablást részletező homodiegetikus narrációjával indul. Hidegvérrel kézben tartja a dolgokat. Mindez a leütéséig, tehát az amnéziáig tart, onnantól fogva mind a külső, mind a belső világban passzív figurává válik és (időlegesen) átveszik tőle az irányítást. Az egyik fontos jelenet során egy képzelt csomagot bont ki az elméjében, miközben a terapeuta és a műkincstolvajok állják körbe, tehát McAvoy karakterét mások perspektívája határozza meg, de legalábbis felügyeli. A terápia során megelevenedő tudattalanjában őt látjuk ugyan, azonban a narrátor szerepét Dawson veszi át. Aki, mintegy szó szerint mindenható elbeszélővé lép elő, képes komplett világokat, jelen esetben páciense elméjét teljes egészében áthatni, formálni. Az identitás ezúton torzul. Így a nő ahelyett, hogy fokozatos felismeréshez vezetné el Simont, és vele együtt a nézőt, kontraproduktív módszerességgel, femme fatale-ként szedi fel az utat jelző morzsákat.


Boyle példamutató odafigyeléssel varr el minden maradék szálat, mégis valahogy rosszul súlypontozza a filmet, hiányzik a konkrét tetőpont. Abba a hibába esik, hogy egyszerűen túl sok fordulatot halmoz fel a végére, amelyek, ha nem lenne ez a felüllicitálási kényszer, apránként sokkal hatékonyabban működnének. A Transz nem vérzik el az érthetetlenség oltárán, szimplán túl sok. Boyle-hoz híven konzekvens, okos dolgozat, ám idegesítően profi mű a szó olyan értelmében, hogy inkább tűnik kritikán felüli iparos munkának, mint egy szívvel-lélekkel összerakott filmnek, amilyen a 127 óra is volt. A cselekmény és a történet ugyanis egyre sűrűbb szövésűvé válik, mind mélyebben és mélyebben hatol a tudatba, de akárcsak a csomagbontós jelenetben, a filmnek sincs igazán központi lényege, nem mond semmi újat. Roppant intenzív formajáték, de (Boyle-tól is) láttunk már jobbat.

Transz (Trance), 2013. Rendezte: Danny Boyle. Forgatókönyv: Joe Aheame, John Hodge. Szereplők: James McAvoy, Rosario Dawson, Vincent Cassel. Forgalmazza: InterCom.

Berényi Csaba

szerző: Berényi Csaba
honlap e-mail
Berényi Csaba 1990-ben Makón született, szabadúszó újságíró, a SzegedMa szerkesztőségben dolgozott gyakornokként, a gonzó műfaj ködös képzeletű igehirdetője, valamint költő. Cikkeit ez idáig az Alternatíva, a KULTer.hu, a GonzoPress, a SzegedMa és a Prae.hu közölte, ezen kívül szépirodalmi szövegei nyomtatásban a Szkholion, az Apokrif és a FÉL lapjain jelentek meg.

5 archív hozzászólás
  • Dabrowsky Ádám

    Dabrowsky Ádám - június 23, 2013

    Szerintem is.

  • Áfra János

    Áfra János - június 24, 2013

    Két napja egy ‘pszichológia kontra pszichiátria’ kérdéseit feszegető beszélgetésben került elő a film címe, nagyon pozitív kontextusban, úgyhogy mindenképp megnézem…

  • AntiKekec - június 28, 2013

    Nekem inkább a 127 óra tűnt elképesztően laposnak, semmitmondónak, szürkének (minden tekintetben). Őszintén megbántam, hogy megnéztem. Erre a filmre viszont kíváncsi lettem.

  • Berényi Csaba

    csaba - június 28, 2013

    szvsz a 127 óra vállaltan nyílegyenes vonalvezetése és dramaturgiája miatt tűnhet semmitmondónak (laposnak és szürkének egyáltalán nem mondanám), viszont pont ezért jóval összeszedettebb, pontosabb is, több teret hagy a rendezőnek, mint a ronggyá csavart Transz – de veszteni nem vesztesz vele, ha megnézed

  • Herczeg Ákos

    - június 28, 2013

    Már hogy a 127 óra semmitmondó volna? Ez azért elég meglepő…

KULTprogramok

<< 2018. Sze. >>
hkscpsv
27 28 29 30 31 1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum