KULTer.hu - Horgony a homályban
42986
post-template-default,single,single-post,postid-42986,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Horgony a homályban

Krasznahorkai László: Megy a világ

Krasznahorkai Lászó a tavalyi Prima Primissima-díj átvételekor köszönetnyilvánítás helyett egy kis történetet osztott meg a közönséggel. Egyik barátjáról beszélt, aki minden évben megnézi a Titanic című filmet, és minden egyes alkalommal abban reménykedik, hogy a hajó az utolsó pillanatban mégiscsak kikerüli a jéghegyet, majd hozzátette, ő maga abban bízik, hogy egyszer olyan könyvet fog írni, amelyben a mi Titanicunk is megmenekül végül.

Megy a világ című, legutóbbi kötetét olvasva akár fel is tehetnénk a kérdést: ezúttal sikerült-e az eddig megvalósíthatatlannak bizonyuló manőver? „Itt már a kikötőt jelző bóják közt hajózunk, kissé vakon, mert manőverünket a világítótorony alvó személyzete nem képes segíteni – hogy aztán odabent horgonyunkat abba a homályba vessük, mely kérdésünket, hogy akkor e nagyobb egész eme törvény magasabb értelmét tükrözi-e, azonnal elnyeli.” (26.)

A válogatott és új szövegeket körülbelül fele-fele arányban tartalmazó könyv (át)írásai most sem adnak végleges választ, inkább a felvetett kérdés(eke)t próbálják minél több oldalról – és egyre távolabbról – megközelíteni. Van-e menekvés az emberiség mindenkori, láthatatlan háborújából, kilépés a megalázottak és megszomorítottak világrendjéből? Létezik-e olyan tények mögötti valóság, amelynek rejtekében meglelhetjük belső békénket, vagy továbbra is arra vagyunk kárhoztatva, hogy eszmélet nélkül, szédülten forogjunk saját ördögi köreinkben? Krasznahorkai labirintusszerű szövegtereiben könnyű eltévedni, vagyis elveszteni a végeláthatatlannak tűnő, választ ígérő mondatok vezérfonalát, melynek felgombolyítását maga az író sem kísérli meg minden esetben. Inkább csak szelíden befelé tessékeli az olvasót. A Megy a világ elbeszélésfüzérében való (mozdulatlan) bolyongás során sem mindig kapunk fogódzót, a labirintus mélyén pedig végképp magunkra maradunk. A különböző történetek ugyanis éppen azon a ponton szakadnak meg, ahonnan beláthatóvá válna az addig megtett út(vesztő), ahol végre értelmet nyerhetne a szereplők látszólag céltalan kóborlása.

De van-e egyáltalán főszereplője, kiemelkedő alakja az elbeszéléseknek? A ciklusok (Beszél, Elbeszél, Elköszön) által megidézett Ő lenne az, aki a szövegek szereplőit életre kelti, és aki megszállottan merül alá az általuk előhívott rejtélyes téridőben? Gagarin, Palma Vecchio, Nietzsche, a berlini hajléktalan, a Shanghaiba utazó tolmács vagy a délnek induló estremozoi rakodómunkás mintha egyetlen lélek megannyi alakváltozatát mutatnák fel. Történeteiket is mindvégig ugyanazon a hangon halljuk megszólalni, egyfajta belső monológ részeként, melyben az elbeszélő kimondva-kimondatlanul önmagára reflektál: akár értekezik, akár kutatást végez, munkanaplót ír vagy elméletet gyárt, esetleg előadást tart, magáról beszél. Ezzel mintegy leltárba veszi kimeríthetetlennek tetsző, mégis kiüresedő létének szépségeit, miközben fejezetről fejezetre szabadul meg (az általa teremtett) varázslatos messzeségek és örökkévalóságok kábulatától, búcsúképpen pedig kijelenti, hogy neki „nem kell innen semmi”.

Ez az egyszerre elégikus és letaglózó hangnem uralkodik a kötetben, még akkor is, ha egy-egy ironikus felhang oldja a felkavaró kitételek feszültségét. A Milyen szép című írásban például a búcsúzkodó világ végidőkre tervezett össznépi Tájelméleti előadássorozatáról esik szó, melynek keretében „egy fizikus, aztán egy művészettörténész, egy költő, egy geográfus, egy biológus, egy zenetudós, egy építész, egy filozófus, egy anarchista, egy matematikus, egy csillagász és így tovább elmesélné, hogy a maga szempontjából mit tart a tájról” (22.). Nevezetesen az emberlakta tájról folyna a vita, amelyet nemsokára mindenkinek el kell hagynia, és ahonnan egyesek már idő előtt elmenekülnének. Krasznahorkai alteregói is mind az utóbbi irányba indulnak, de hiába fáradoznak, hiszen csak úgy törnek előre, mint Kafka haldokló császárának hírnöke, aki üzenetével sosem képes kijutni az üledékekkel teli város falai közül. Elvágyódásuk a hajdani metafizikai utas sóvárgása, akkor is, ha földhözragadt öntudatlansággal keresik a kiutat, ami persze rendszerint visszavezeti őket a kiindulóponthoz.

Pedro, az Estremozo-beli márványkitermelő telep rabszolgaként robotoló munkása egy nap otthagyja talicskáját, és elindul a 381-es úton (Egyszer a 381-esen); ismeretlen ösvényre téved, ami egy magányos, freskókkal teli márványpalotához vezeti. „És hiába állt az egész romokban, az épület a maga szótlan elhagyatottságában is éreztette, hogy még ha odahagyták is, még mindig tartozik valakihez, egy távoli világhoz, talán magához a mennyhez, vagy a még annál is távolibb Úrhoz, a végestelen messzeségben, örökre. Semmi keresnivalója itt […] Lemászott a teraszról, kiment a kerteken át az ösvényre, onnan a 381-esre, és elindult Estremoz felé.” (138.) Hasonló utat jár be az Indiában játszódó Csepp víz ténfergő turistája is, aki a mindennapos káosz utcaforgatagától kétségbeesve kezdi összepakolni poggyászát, „s amikor már minden bent volt, és behúzta az utolsó cippzárat is, hirtelen felnézett a mennyezetre, a lapokban leváló vakolatra, amely alól kikandikált még búcsúzóul egy réges-rég odafestett Vishnu-torzó, és azt gondolta, kifelé?!, hogy Varanasiból ki?!, de hát, a lófaszt!, hisz Varanasi, az a világ. […] kilépett az utcára, és rögtön elkanyarodott, amint lehetett, és aztán rögtön újra – csak ne négyszer, és ne mindig balra, vagy jobbra, ez szirénázott az agyában, nehogy négyszer, gondolta, nehogy négyszer ugyanarra, mert akkor nincs menekvés, mert akkor visszajutok.” (204.)

A Sátántangóból már jól ismert körkörösséggel, a magukba záruló történetek kilátástalanságával való szembesülés újra meg újra az örök visszatérés rémálmát idézi elő, miközben folyamatosan egy végidőbeli állapot van az események gyújtópontjában, amely egyszerre jár alaktalan félelemérzettel, ismeretlen fenyegetéssel és megrendítő érintettséggel. Ez a végállapot nyilvánvalóan nem csak külső pusztulásként (Megy a világ előre) mutatkozik meg, hanem a felejtés benső pusztításaként is, amely a könyvben éppen a kollektív emlékezet (Száz ember összesen), valamint a személyes emlékezés (Nem a hérakleitoszi úton) fájdalmas, egyszerre gyönyörkeltő és önkiüresítő folyamataiban teljesedik be (Felejteni akar). Mindefölött pedig a melankólia pusztító gyöngédsége lebeg, amely mégsem teszi súlytalanná a kötet súlyos mondanivalóját. Ahogy azt a Theseus-általános első előadásában olvashatjuk: „a szomorúság, az a legsejtelmesebb vonzalom a dolgok megközelíthetetlen középpontja felé” (40.) – vagyis a Krasznahorkai-féle depresszív életérzés és szorongó világérzékelés mögött az egzisztencia elemi megismerésvágya, illetve az öntudat metafizikai fogékonysága húzódik.

„Még nem akarok meghalni, csak elhagyni a Földet, ez a vágy, bármilyen nevetséges, olyan erős, hogy csak ez jár bennem, mint egy végzetes fertőzés, ez rohasztja a lelkem, ez vágott be hirtelen, ez támadott meg, azaz egy általános tegnapban ez ragadta meg ezt a lelket, és hát, ez a lélek nem tud szabadulni tőle, hogy hát, igen, az volna jó, elhagyni a Földet, de úgy értem, hogy tényleg, elhagyni, elemelkedni róla, és fel és fel és egyre fel az iszonyú magasba, és megnézni, amit ő látott először, az első ember, akinek módjában volt ez az emelkedés” (218.) – kezdődik az Az a Gagarin című elbeszélés, melyben az űrutazás után az első asztronauta egyfajta földi súlytalanságba kerül, majd lassan elveszti a talajt a lába alól, amikor pedig kiderül, hogy nem repülhet többé, az alkohol és saját „rögeszméje” rabjává válik: „madár a röpte nélkül” – hogy egy másik írásból idézzek (Théseus-általános / Harmadik beszéd IV.). Krasznahorkai karakterei – ahogy azt már korábban kiemeltük – mind a menekülés és az elemelkedés lehetetlenségét tanúsítják. A Bankárok Fortrinbas nevű figurája Kijevbe utazik rég nem látott barátjához, aki városnézésre invitálja, őt azonban nem érdeklik a nevezetességek, a település sugárfertőzött Zónájába akar eljutni: „itt, Paul kocsijában végképp nem akarta megmagyarázni, miért ragaszkodott hozzá, hogy eljusson a fenyegetésig, nem akarta, mert már meg tudta volna, hogy ugyanis vágyik rá, s hiába undorodik ettől a vágytól, kívánja, hogy ott legyen, hisz volt valami, ami erősebb volt benne, mint természetes, vagy talán túlzó félelme mindentől, ami ijesztő, és ez a vágy volt, a kívánság, hogy a közelébe kerüljön valahogy annak az erőnek, aminél nincs és nem is lesz soha semmi félelmetesebb, mert ez az első, amit ember indított el, és amit ember nem tud leállítani” (173.).

Az elbeszélések terei között szintén találhatunk efféle megközelíthetetlen területeket (lásd a Zoologischer Garten pályaudvar elkerített peronrészletét a második Théseus-beszédben), ahová valaki mégis bemerészkedik, vagy megmagyarázhatatlan okból vágyakozik. Krasznahorkai könyvének szöveglabirintusa is ilyen kiismerhetetlen lélekvesztőnek tűnhet. „Én nem vagyok egykorú semmi lénnyel, / csupán örökkel és örökké állok. / „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!” – citálhatnánk a Pokol kapujának dantei feliratát, de ezekben az írásokban éppen annyi remény van, mint amennyiről le kell mondanunk olvasás közben. Hiszen nem áldás nélküli térben jár, aki elindul a szerteágazó, mégis egy pontba tartó történetek csapásirányain: Az isztambuli hattyú 79 bekezdésnyi fehér lapjain (a 267−283. oldalig tartó „hallgatás” közben) – amíg az elbeszélŐ egy hosszú lélegzetvételnyi szünetet tart a végső búcsú előtt – számba veheti saját menekülési útvonalait, és felhúzhatja a veszteglő hajó homályba vetett horgonyát is, hogy újra elindulhasson a jéghegy felé…

Krasznahorkai László: Megy a világ, Magvető, Budapest, 2013.

Papp Máté

szerző: Papp Máté
honlap e-mail
Papp Máté 1987-ben született Kecskeméten, jelenleg Budapesten él. A Szegedi Tudományegyetemen, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen és a Pannon Egyetemen tanult magyar irodalmat, illetve esztétikát. 2010-től 2013-ig a Kultúra és Kritika portál zene rovatának szerkesztője, 2013-tól Az Új forrás folyóirat állandó munkatársa.

KULTprogramok

<< 2018. Júl. >>
hkscpsv
25 26 27 28 29 30 1
2 3 4 5 6 7 8
9 10 11 12 13 14 15
16 17 18 19 20 21 22
23 24 25 26 27 28 29
30 31 1 2 3 4 5

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum