KULTer.hu - Sziréndalok szaxofonra
41738
post-template-default,single,single-post,postid-41738,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Sziréndalok szaxofonra

Chris Potter: The Sirens

Számos felejthető alkotás után végre egy igazi gyöngyszem. Habár még csak az év felénél járunk, bizton állíthatom, hogy Chris Potter legújabb, The Sirens című albuma 2013 egyik (ha nem a) legjobb jazzlemeze, hozzátéve, hogy az elmúlt két-három év zenei felhozatalában – Hiromi Uehara Voice és Move című albumait leszámítva – sem találkoztam ennyire erős zenei anyaggal.

Nem kérdés, Chris Potter a kortárs jazz legnagyobb hatású ikonjainak egyike. Ezt bizonyítja az is, hogy az elmúlt húsz év során több mint száz lemezen szerepelt, ráadásul olyan legendás előadókkal játszott együtt, mint Pat Metheny, Herbie Hancock, John Scofield, Dave Holland, Jim Hall vagy éppen Paul Motian – csak, hogy néhányat említsek. Neve a hazai jazzkedvelők számára már csak emiatt sem lehet ismeretlen, arról nem is beszélve, hogy az utóbbi években többször megfordult Magyarországon, többek között a Dresch Quartet, a Szabó Dániel Trió és a Budapest Jazz Orchestra vendégeként. Ez utóbbi megmozdulást magam is láthattam 2011-ben, a 40. Debreceni Jazz Napok keretében, ahol Potter frissen megjelent Transatlantic című albumáról is elhangzott jó néhány – nagyzenekari köntösbe öltöztetett – szerzemény. Az évek során visszatérő néző voltam a Jazz Orchestra koncertjein, így – a magyar vendégszólisták mellett – olyan világsztárokkal hallottam a zenekart muzsikálni, mint Johnny Griffin, Bob Mintzer vagy éppen George Duke. Ezek a koprodukciók kivétel nélkül maradandó élményt jelentettek, de számomra a legemlékezetesebb mind közül a Potterrel való közös fellépésük. Ha anyagi megfontolások alapján szeretném megragadni a lényeget, azt is mondhatnám, hogy már ezért az egy estéért megérte kicsengetni a fesztiválbérlet árát. Aki lemaradt, az bizony sajnálhatja.

Potter karrierje a 80-as évek végén indult New Yorkban, és azóta megállíthatatlanul ível felfelé. Ez idő alatt tizenöt saját albumot készített, megmutatva, hogy nem csak briliáns hangszeres, de kivételes tehetségű zeneszerző is. Alkotásaiban és előadói stílusában a jazz elmúlt fél évszázadának szinte teljes műfaji eszköztára felfedezhető. A kezdeti – Sonny Rollins hatását magukon viselő – post-bop darabokat fokozatosan felváltották a modernebb, kísérletezős témák. Legújabb, The Sirens című lemeze pedig a líraiság és a virtuóz futamok finom ötvözete, utazás a zene parttalan tengerén, ahol a lüktető kíséretet átszövő szaxofonszólók fátyolos sziréndalokként bűvölik a hallgatót. Nem véletlen a hasonlat, hiszen az alkotási folyamat kezdőlökését az Odüsszeia újraolvasása jelentette. Homérosz műve olyan elemi módon hatott a művészre, hogy a fontosabb dallamokat mindössze két hét alatt fejben megírta, hangok révén keresve válaszokat a létezés és az emberi természet örök kérdéseire. A mitológiai ihletettség, valamint a zárt zenei és hangulati ív konceptalbum jelleget kölcsönöznek a lemeznek, a dalok viszont külön-külön is önálló egységet alkotnak.

Az új album – részben filozofikus töltete és melankolikus hangvétele miatt – műfajában és megszólalásában is eltér a szerző olyan korábbi kiadványaitól, mint a kifejezetten derűs, funkys elemekből építkező 2006-os Underground, vagy a fúziós alapokon nyugvó 2009-es Ultrahang, ennek ellenére szervesen illeszkedik munkáinak sorába, annál is inkább, mert szaxofonjátéka összetéveszthetetlen. Chris Potter zsenialitása – elsőrangú szólista voltán túl – elsősorban abból fakad, hogy korunk meglehetősen széles zenei forrásanyagát pimasz magabiztossággal használja. A műfaji határok összemosása révén pedig olyan drámaisággal itatja át zenéjét, amire csak nagyon kevesen képesek.

A jazz – és általában a jó hangszeres zene – szépségét az adja, hogy nincs szükség szövegre. Szavak helyett átölel a dallam, lágyan simogatva, elringatva – vagy éppen sodró lendülettel – sosem látott magasságokba emeli a gyanútlan hallgatót. E mű ereje is ebben rejlik: nem hagy időt rákészülni, ugyanis már a nyitódarab első taktusával magatehetetlen, hipnotikus állapotba taszít és az utolsó zongorabillentyű leütéséig nem is lazít a láncokon. Ezalatt viszont egy varázslatos világba kalauzol bennünket, ahol az érzelmek teljes dinamikai skáláját átélve kicsit önmagunkhoz is visszatalálhatunk.

Chris Potter: The Sirens, ECM Records, 2013.

László Áron

szerző: László Áron
honlap e-mail
László Áron 1985-ben született Marosvásárhelyen. A Bolyai Farkas Elméleti Líceumban érettségizett. Zenei tanulmányokat folyatatott a budapesti Egressy Béni Jazz Konzervatórium jazz-dob szakán. Jelenleg a Debreceni Egyetem kommunikáció és médiatudomány szakán tanul. Érdeklődési körébe tartozik a zene, a fotózás, a képzőművészet, valamint a rádiózás és az írott sajtó.