KULTer.hu - A sokszínűség dicsérete
43289
post-template-default,single,single-post,postid-43289,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

A sokszínűség dicsérete

Borbély Szilárd: Hungarikum-e a líra?

Borbély Szilárd könyvének olvashatóságát egy paradoxon alapozza meg, szervezi s egyben avatja egyedülállóvá a kortárs irodalomértésben – hogy rögtön meg is nevezzük: e kritikai attitűd mélyén két vehemensen egymásnak feszülő aktivitás rejlik, az affirmáció és a szkepszis.

A feladatunk tehát az affirmáció és a szkepszis paradox formába rendeződésének mint a kritikusi ítéletalkotás szervező erejének a súlyát felmérni és megérteni, végül javaslatot fogalmazni meg arra vonatkozóan, hogy ezt a ránk, olvasókra, kortárs befogadókra nehezedő nyomást, terhet, felszabadító erőt – kire hogyan hat a paradoxon – hordozni tudjuk magunkban. Azaz fontolóra vegyük, vitatkozzunk vele, elfogadjuk, elutasítsuk stb. Ahhoz, hogy Borbély Szilárd – főképp az utóbbi tíz évben íródott esszéiből és kritikáiból kibontakozó – líraértelmezését pontosan körvonalazhassuk, rá kell hangolódnunk erre a könyve szívében igen markánsan szituálódó paradoxonra. Ez már csak azért sem könnyű feladat, mert a paradoxonok általában cselesek, a bolondját járatják velünk, befogadókkal, valamiféle lehetetlenségbe torkolló folyamatot végül mégiscsak lehetségesnek állítanak be, vagy fordítva, lerántva a leplet a lehetségesről bebizonyítják, hogy az lehetetlen. Borbély Szilárd lírafelfogásának paradoxona ráadásul még, mondhatni, különösen is fondorlatos (vagy kedvenc korszaka, a XVIII. és XIX. század fordulójának szóhasználatával élve, boszor módon szerveződő), legelsősorban azért, mert miközben felkavarja, sok tekintetben reveláló kérdésekkel bomlasztja a magyar irodalomnak (s azon belül a kortárs, élő, történő eseményeknek) hagyományosan a lírát affirmáló diszpozícióját, mindezt hihetetlenül finom s körültekintő módon, a kortársaira páratlan figyelemmel tekintve végzi el.

S ez utóbbi jellegzetesség, tehát a karakterisztikusan előzékeny, affirmatív kritikai magatartás mellett nem mehetünk el szó (sőt külön bekezdés) nélkül. Borbély e tekintetben a magyar irodalomnak egy immáron feledésbe merült, sőt majdhogynem teljesen eltűnt, megszakadt tradícióját eleveníti föl. A kortárs szemtanú kíváncsiságának, alkalmi érdeklődésének, mi több, vállaltan elfogult ízlésítéletének eleven gesztusáról van szó, a megkerülhetetlen vagy épp megkerülni nem akart/tudott szituáció kínálta – netán csak úgy adódó – lehetőség formába rendezéséről. Amit olyan címek jeleznek a nem is olyan távoli irodalmi múltból, mint a Megközelítések (Vas István), Érintések, Noteszlapok (Mészöly Miklós), Az ádáz szemtanú (Orbán Ottó), hogy csak találomra említsek néhányat. Személyes szenvedély, a tévedések felvállalása s fenn-tartása, valamint a felfedezés öröme és revelációja adja ilyenkor a versértés kereteit. Ez a természetes kritikai diszpozíció felülírja mind a tudományos diskurzus mesterkélt-művi, mind a költőieskedő kritika fennkölten dagályoskodó szövegkezelését. E vállaltan esetleges, a múlandóságot önnön formálódása szerves alkotóelemének tudott kritikai magatartás részint szimptómákat tudatosít a kortársi befogadókban, tendenciákat jelez s vetít előre, részint szinte egyenesen bízik saját elévülésében. Természetesen nem az a szándéka, hogy ne legyen igaza, de mert hangsúlyosan s vállaltan javaslatot fogalmaz meg egy adott alkotó teljesítményéről vagy egy korszak folyamatairól, egyrészt a megvitathatóság plauzibilitásában érdekelt, másrészt az előforduló, esedékes problémák megoldhatóságának reménye táplálja véleményét. Ez az alkalmiság és már-már transzcendentális elévülés nemhogy akadályozná a véleményformálást, de éppen az esztétikai tapasztalatok élesedését és a gondolat létrehozásának koncentrációját eredményezi, azaz a kritikai ítélethez szükséges elmélyülésnek kedvez. Sőt állíthatjuk, hogy Borbély nem csupán verseiben nagyszerű, hanem versértésében is, hiszen egyáltalán nem törekszik tolakodóan a költőiségre kritikáiban, pont, hogy – amiként Vas István mondaná – „szemérmes szárazsággal” és az interpretandum iránti megértő igyekezettel olvas.

A Hungarikum-e a líra? című könyvben ráadásul páratlanul sok költő és író kötete, alkotási módszere, ars poeticája, szövegkezelési technikája, világlátása kerül górcső alá. Megelevenedik a könyvben a múlt század második felének kurrens és az ezredforduló széles spektrumú magyar költészete, tulajdonképpen a nemzedéki, szekértábori, stílustörekvési, hagyománykövetési szempontokra való tekintet nélkül. Olvashatunk itt esszéisztikus gondolatfutamot egy elrontott, sőt legyilkolt daktilus kapcsán Radnóti költészetének centenáriumi újraolvasásakor az anyanyelvbe vetett remény és a cselekvő erő összekapcsolódásának szükségességéről, a nemrég, főleg a recepcióesztétikai értés felől újra felfedezett Szabó Lőrinc önfélreértő magatartásáról az avantgárdhoz való viszonyát illetően (konkrétan, hogy megtagadta azt). Teológiai megfontolásokat is mozgásba hozó, az eszkatológiai kérdezést líraelméleti okfejtésekbe oltó értekezést arról, hogy Pilinszky versbeszédében hogyan formálódik a térvesztés figurális megszerveződése, a képviseleti költői beszédmód kudarcát tárgyazó kísérletet az Illyés-költészet hatástörténeti bezárulásáról, rekanonizálhatatlanságáról, recenziókat Somlyó György szonett-könyvéről, a Hajas Tibor művészeti tevékenységének dokumentációját közreadó kötetről, ennek kapcsán pedig a hazai neoavantgárd kritikai recepciójának méltatlan elmaradásáról. És szerzőnk ugyanúgy figyelemmel kíséri a közvetlenül előtte vagy tőle távolabb járó generációk tevékenységét (Bertók László, Takács Zsuzsa, Balla Zsófia, Rakovszky Zsuzsa, Keszthelyi Rezső, Tandori Dezső, Petri György), mint a saját vonulatához tartozókét (Szijj Ferenc, Schein Gábor, Térey János, Jász Attila), mi több, a legfiatalabb költők sem kerülik el értő pillantását (K. Kabai Lóránt, Krusovszky Dénes, Győrffy Ákos, Deres Kornélia stb.).

Borbély Szilárd kritikai tekintetének látóterében újra élővé válik a már megtörtént irodalom. A költőiként is megedződött, cizellált látása történővé teszi az egyszer már megtörténtet. Ebben a vonatkozásban persze mindegy, hogy a kétszáz évvel ezelőtt élt s alkotott Csokonainak a modern magyar irodalmat egyáltalán lehetővé tevő bordalairól beszél vagy a köztünk élő s alkotó Parti Nagy nyelvi leleményességen alapuló verstanát boncolgatja. Az, hogy elevenné válhat s meg is elevenedik Borbély Szilárd költői látású kritikusi olvasása nyomán a magyar irodalom, azon belül is főképp a líra, leginkább annak köszönhető, hogy értelmezői attitűdje révén a textuális előfeltételezettség antropológiai dimenzióban teljesedik ki. (Bár, hogy mit is jelent itt pontosan a költői látás és a kritikai olvasás megkülönböztetése, azt nehéz lenne röviden tisztázni, mindazonáltal megjegyzendő, hogy Borbély Szilárdban mégiscsak a kortárs líra egyik legújítóbb szellemű, ugyanakkor a tradíciót folyton újrateremtő alkotóját tisztelhetjük, ami nyilván reprezentálódik kritikusi magatartásában. Természetesen nem arról van szó, hogy saját költői eszményeit kérné számon mások művein s törekvésein, arról sem, hogy mintegy omnipotensen, költői és kritikusi mércét egyaránt érvényesítve ítélkező gyakorlatában formálná meg véleményét. Nagyon nem erről van szó. Hanem elsősorban olyasmiről, amit ő maga könyvének egyik lábjegyzetében a nyelvet használó, a nyelvben élő neurotikus diszpozíciójához hasonlít: „mivel neurotikus vagyok, gyanakszom magamra, és az önmegfigyelés érdekében is kötelességszerűen olvasok” [44.]. Igen, gyanakvás és kötelesség együtt, az önmegfigyelés és az olvasás során, ez leginkább persze azt a hasadást hivatott reflektálni, amely az irodalmi emberben legjobb esetben a termékenység forrása. Egészen pontosan, freudi és deleuze-i szóhasználattal egyszerre élve, a lélek hasadási síkja szökésvonalak lehetőségterepeként engedi formához jutni az ötletet. Ha ez már így szóba került, akkor utalnék Németh Andornak egy 1937-es cikkére, aki éppen a kritikus és a költő irodalmiságban elfoglalt helyéről morfondírozva szintén pszichoanalitikus képiséggel élt: az irodalmiság „életforma, az üdvözülések és elborulások hétköznapi sorozatával, feladat, feladó nélkül, szorongás egy ismeretlennel szemben, ki többnyire a szorongó felettes énjének bizonyul az analízisben”. [Németh Andor: A kritikus és a költő. In: Uő.: A szélén behajtva. Magvető, Bp., 1973, 276.])

De visszatérve az értelmezői attitűd textuális előfeltételezettségének antropológiai dimenzióban történő kibontakozásához: „Tudta, hogy az élet megértése bizonyos szövegek megértésével válik teljessé” (21.) – jegyzi meg Csokonai kapcsán, majd Pilinszkyről írva kijelenti: „A szöveg jelentése […] nem a szövegben, hanem a megváltozott jeleket újra értelmező emberben van.” (64.) A textualitásnak és a szemiózisnak ez a reflektált rávonatkoztatása a szöveget olvasó, jeleket használó ember világára, nyelviség és referencialitás finom szövésű hálójának-hálózatának ily módon történő szövése-szövődése a Borbély-kritika egyedülálló, másokkal összetéveszthetetlen dikcióját hozza létre. Erre rengeteg példát hozhatnék a könyvből, de ha már a Csokonai-, Pilinszky- és a Parti Nagy-írásokat emlegettem az előbb, maradnék ezeknél a szövegeknél. A Csokonai korától számítható irodalmi fordulatnak, ami nagyjából a nyelvi kifejezés, az individuális identitás és az intézményi háttér egymásra találásában, helyesebben az egymás nélküli működésképtelenség felismerésében és tudatosításában állt, nos ennek a fordulatnak máig ható és konfigurálódó következménye a nyelvhasználat és az emberi mivolt kiasztikus reflexiója: annak észrevételezése, hogy „az egyes és esendő ember létének finom lenyomatát hagyja rajta a nyelv végtelen és közönyösen tovatűnő, sodró és minden múlékonyt magával sodró felszínén”. (21.)

IMG_2300

Pilinszky versnyelvének térpoétikai szempontból történő vizsgálata elsősorban azért nagy ötlet, mert általa több olyan kérdés fogalmazható meg újra termékenyen, amelyek sok esetben puszta mantraként vagy áhítatunk terméketlen jeleként fakadnak a befogadóból. Ilyen minden bizonnyal a szóközök vagy a szavak jelentésmódosulásának problémája e (metafizikai, akusztikai eredetű?!) csend kontextusában. Az eszkatológiai világvesztés lehetetlen vagy képtelen kompenzációja visszhangzik Pilinszky verstereiben? Vagy még élesebben szcenírozva: az istenétől elárvult ember kétségbeesett vagy rezignált gesztusait olvashatjuk ezekben a felkavaró Pilinszky-szövegekben? Borbély válaszkísérlete megint csak a nyelv és az őt használó ember viszonyában gyökerezik: „Az árvaság új nyelvének részeként a kiűzetés, a világvesztés elbeszélésévé [lesz] a Paradicsom ismeretlen, többé megismerhetetlen korszaka, amelynek leírásához már nem áll rendelkezésre nyelv, ezért az elbeszélhetetlen emlékezet jelévé válik.” (65.) Míg Pilinszkynél a nyelv(i) mozgás, áthasonítás, áthelyeződés az elbeszélhetetlen (vers)elbeszélés enigmatikus oximoronjává sűrűsödik, szálkásodik (sic!), addig Parti Nagy Lajos költészetében a figurális aktivitás megannyi amplifikatív alakzatának táptalajává válik. Mintha itt pontosan fordítva működne a dolog: amíg tehát a Pilinszky-líra (és más nagy, az elnémulás felé metaforizálódó költészet) esetében az elbeszélhetetlenségbe, vagy éppen az elmondás, egyáltalán a mondás hiányába fordul át a szöveg, elbeszélhetetlenné válik-jelölődik az emlékezet, addig a Parti Nagy-versben (és más nagy, a szövegelés irányába metaforizálódó líra esetében) éppen a nyelvi emlékezetünkben őrződő klisék, beidegződések, közhelyek, állandósult szókapcsolatok stb. kifigurázása, retorizált felerősítése képezi a nyelv (logikai) önmozgását. „Mert az emlékezetünket, és mi magunkat is, mindenféle esendő, lim-lom szövegek tartanak össze.” (93.)

Nos, ezek után, a kritikai gyakorlatnak ilyen affirmatívan felerősödő versolvasói aktivitása után joggal merül fel a kérdés, miben áll, miért s honnan ered a mélységes szkepszis Borbély líraértelmezésében. Mindenekelőtt néhány pregnáns mondatot idéznék e szkepszis alátámasztására – noha kontextusukból kiragadom őket, ily módon uralhatatlan s nem várt jelentésmódosulásokat szenvedhetnek el, azt gondolom, így is jelzésértékűek lesznek e líraértelmezést illetően: „ha dönteni kellene, hogy a hungarikumaink közül melyeket választják többségükben a magyarok maguk is, aligha kétséges, hogy poézisünk a sor végén helyezkedne el.” (9.) „Meglehet, saját értékrendjét ez a régóta várt, ám mégis a terület szereplőit felkészületlenül ért, esetleges történés [Kertész Imre Nobel-díja – V. T.] nem fogja feldúlni. Meglehet, hogy az utóbbi időben oly sokat emlegetett kánon ki fogja heverni ezt az újabb csapást is. De a líra, azt hiszem, nem.” (18.) „A Parti Nagy-vers ennek a hagyománynak mond búcsút [tudniillik a József Attila-inak – V. T.], feltárva a mögötte lévő (magyar) lírai hagyományt, és átvezetve a költészet jövőjébe. Ha van neki.” (97.) E két legutóbbi idézet az adott kritikát záró, tehát nyomatékosító, az olvasóban óhatatlanul erősebben visszhangzó mondatok. S végül még egy idézet: „A függetlenség illúziója 1947 után ismét elveszett, és ezáltal a szimbolikus nyelv újra életre kelt. Mára azonban a líra már nem része a hatalmi konstrukciók működésének. Vagyis nem képvisel értéket a magyarok számára sem.” (217.) A sort tulajdonképpen folytathatnám, de nem szaporítanám a szót, mert részint az eddigiekből is világossá válhat a szkepszis mélységélessége, részint a (lírai) nyelv iránti bizalom és affirmáció alakzatai azért mégiscsak túlsúlyban vannak a könyvben. Ez utóbbit azért gondolom hangsúlyozandónak, mert természetesen nem arról van szó, hogy Borbély Szilárd a lírát, a lírai beszédmódot általában kérdőjelezné meg (mondjuk, a prózai, kritikai vagy éppen filozófiai beszédmódokkal szemben vagy azokhoz képest). Azt viszont erősen szeretném állítani, hogy Borbély affirmációjának eleven alakzatai mélységes esztétikai szkepszise nélkül elhalványulnának vagy éppen elhalnának. Szóval mi is a helyzet ezzel a szkepszissel, s hogyan kellene értenünk affirmáció és szkepszis paradox elrendeződését?

A Hungarikum-e a líra? írásaiban formálódó szkepszis mélyén ugyanúgy kitapintható a kétségbevonás filozófiai attitűdje, mint a kétségbeesés egzisztenciális eseménye. Egyrészt tehát arról van szó, hogy Borbély mint kritikus versértő józanul s kíméletlenül opponálja a mindenkori fennálló poétikai (alkotók és korszakok oldaláról egyaránt releváns) helyzet általa érzékelt anomáliáit. (Mindez a mostani, mediális korszak nyomtatott versus digitális reprezentáció kérdésében a szokottnál is élesebben vetődik fel, de ezt nem kell se túl-, se alulértékelnünk.) Másrészt viszont ez az oppozíció, tagadás, azaz a negatívba átfordított, tehát mindenképpen valamiféle elvesz(t)ettet, veszendőt fenntartó állítás kontextuálisan-nyomatékosan az esendő lét felől van mozgásba hozva s útjára indítva. Kosztolányi kapcsán már rögtön az első tanulmányban a következőt olvashatjuk: „Úgy hiszem, Kosztolányi az irodalmat a lét teljességére figyelő írásbeli formaként kezelte, amelyről leginkább csak az tudható, hogy nyelvként jelenik meg a szemünk előtt. Az egyes, ezen a nyelven nyomot hagyó ember elmosódik és feloldódik ebben a nagy óceánban. De az írásokban ottmaradt nyelv által mégiscsak az ő valamikori esendő létével szembesülünk.” (6.) A nyelvnek és a létnek eme kételyen alapuló konstellációba-rendezése és figurális felszabadítása aztán végig megmarad a kötet írásaiban. A kétely nem feltétlen s kizárólag a lét teljességének visszahozását, illetve a nyelv tökéletességének a megteremtését illeti, hiszen a töredékes nyelv és az esetleges létezés szituatív egymásba-érése, lírai formába-rendeződése is bármikor szétszakadhat, beomolhat, roncsolódhat. A kétely a bármiféle szintézis képtelenségének ironikus diszpozíciója Borbély Szilárdnál, helyesebben annak magas fokú és művészien megformált tudomásulvétele, hogy a tagadásban-lét, az oppozicionális kritikai hang, az antitetikus ízlésítélet nem kizárólag a hiány üressége, hanem egyszersmind a forma lehetőségtere. Ezt egy finom szókratészi reminiszcenciával maga a szerző teszi explicitté a politikai költészet nemrégiben lezajló vitájára utalva: „A magyar kultúra továbbra is a primer jelentéseket várja el a lírától is, amint ez a politikai költészet kapcsán zajló vita során felszínre került. Ez az elvárás nem tud a lírára mediális keretként, formateremtő erőként, a jelentések bábájaként tekinteni. Az anyanyelv továbbra is szülő anya helyett a teremtő atya metaforája körül tartja a líra fogalmát.” (215.) A maieutikus módszer e helyt történő esztétikai-kritikai metamorfózisa jól példázza Borbély Szilárd líraolvasásának perspektíváját. Mert igenis van neki perspektívája.

Ám e perspektíva számbavételéhez vissza kell térnünk a paradoxon fogalmához. Hogyan képes az affirmáció és a szkepszis egymáshoz viszonyulni? Ha mi most az olvasó figyelmét a paradoxonra mint viszonyfogalomra, mint olyan lehetőségtérre irányítjuk, amelyben az affirmáció és a szkepszis egymásba kanalizálódik, akkor ezt mindenekelőtt azért tesszük, mert a paradoxonban mint retorikai alakzatban véljük felfedezni azt az erőt, amely elősegíti mind az affirmációnak, mind a szkepszisnek, hogy aktivitásaikban s irányaikban önmaguk maradhassanak, egyben inspirálódhassanak, átalakulhassanak a másik által, ezáltal pedig új alakzatok születhessenek. A paradoxon lehetővé teszi a sokaság, a sokszorozódás, a sokszínűség kritikai reflexió útján történő megragadását, anélkül, hogy a forma egységképzete s lehatároltsága beárnyékolná, megsértené a pluralitás kalandos útjait. Borbély sokféle s egymástól természetszerűleg különböző szerzőt, műalkotást, tendenciát, problémamezőt von be kritikai reflexiójának színes és gazdag világába, s hogy ez a különbözőség egyáltalán nem zavaró, sőt, éppen ez tartja fenn a világát mintegy a maga erejéből, az különös módon az affirmáció és a szkepszis paradoxonának köszönhető: a paradoxon képezi az erőcentrumot. Persze ez sem új keletű, de kétségtelenül ritkán formálódik meg ilyen tisztán és sokrétűen. A romantikus transzcendentális költészet és kritikaelmélet Friedrich Schlegel-féle gyakorlatát jelölhetjük meg pl. egyfajta előzményként. Benne ugyanúgy megformálódnak egy korszak esztétikai, irodalmi, sőt politikai tendenciái, mint a műalkotás poétikai, absztraktív, alkotáselméleti elvei. Schlegel az Athenäum töredékek híres 116. darabjában konkrétan meg is fogalmazza, hogy az ilyen típusú költészet- s kritikaelmélet „a leginkább képes arra, hogy az ábrázolt és az ábrázoló között, minden reális és ideális érdektől mentesen, a poétai reflexió szárnyain középütt lebegjen, ezt a reflexiót újra és újra hatványozza, s akárha tükrök végtelen során, megsokszorozza.” (August Wilhelm Schlegel és Friedrich Schlegel: Athenäum töredékek. Ford. Tandori Dezső. In: Uők.: Válogatott esztétikai írások. Gondolat, Bp., 1980, 281.) Amint Borbély Szilárd is hasonló érzékenységet mutat mind a korszak, mind a műalkotás, mind pedig a reflexió költői és kritikai megsokszorozása és sokszínűsége iránt.

Borbély Szilárd: Hungarikum-e a líra? Parnasszus Könyvek, Tipp-Cult Kft., Budapest, 2012.

Valastyán Tamás

szerző: Valastyán Tamás
honlap e-mail
Valastyán Tamás 1969-ben született, A DE Filozófia Intézetének habilitált egyetemi adjunktusa, kutatási területe a német kora romantika filozófiai esztétikája, a modernitás esztétikai s kritikai elméletei. Szívesen közöl írásokat a kortárs magyar irodalom s értekező próza tárgykörében. A Magyar Filozófiai Szemle szerkesztője.

3 archív hozzászólás
  • Cs. Adél - július 15, 2013

    Kedvelem Borbély Szilárd munkásságát, lévén, hogy debreceni kötődésű is vagyok, ő pedig a cívisváros egyetemének oktatója. Szintén a Debreceni Egyetemről indult másik kedvencem Egri László költő. Bár ő azóta már Hajdúszoboszlón él és alkot.

  • AntiKekec - augusztus 9, 2013

    Az első (kapucnis) fotó Borbély Szilárdról egészen hátborzongató. ki az alkotó?

  • Rio - augusztus 9, 2013

    Ha rámegy a kurzorral a képre, az is kiderül…