KULTer.hu - Mnémoszüné viasztáblái
43778
post-template-default,single,single-post,postid-43778,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Mnémoszüné viasztáblái

Mayer Éva, Pézman Andrea, Szőke Erika és Gyenes Gábor: Transcom.net

Emlékek, képzetek közlekednek, erre is, arra is szöknek és rajzanak, illékony alakzatokká merevedve hurkokat öltenek. Beleszíneznek egymás testébe, fakulnak, fel-felsajognak, majd egyik-másik közülük rögzülni látszik. Grafikákról (térbelivé terjesztett alakzatokról) szeretnék beszélni. Amit látok: négy fiatal művész – Mayer Éva, Pézman Andrea, Szőke Erika és Gyenes Gábor – alkotásai, no meg a nagyszombati zsinagóga bámulatos, barnás beltere. 

Pézman Andrea munkái nagyon jó helyen vannak a karzatfolyosón. Feminin kecsességgel lecsüngő, spirálisan megcsavart papírsávokról van szó, afféle törékeny, testté tett grafikákról. A szalagok információhordozókká válnak, a legtöbbjükön sűrű textúrájú HTML-kód fut végig, megfejthetetlen utasítások és parancsok garmadáját rejtve. De a könyörtelen sterilitással rájuk fagyott jelrendszer – technikai protéziseink hiányában – olvashatatlan marad, és kikezdhetetlen, tapétaszerű ornamentummá merevedik. A papír-hardware közben elbeszél a sokkal progresszívebb felületet kívánó kódfolyam mellett. A néző pedig valahogy úgy lehet vele, mint a Szentírás azon olvasói, akik nem voltak képesek túllépni a sensus litteralis kínálta jelentésrétegen, s akik előtt így örökre zárva marad mindennemű anagogikus, tropologikus stb. színezetű szemantika. Az is sejthető, hogy ezen a jeltengeren belül máshol (máshogyan) húzódnak a logikai shiftek és nyelvtani törésvonalak, azaz máshogy zárójelezi a maga tartalmát, mint a lineáris írás. Van azonban még egy szólam, amely rágyógyulni látszik a papírsávokra: kézírással jegyzett sorok, egy rendkívül intim és személyes üzenet fragmentumai – Pézman Andrea szavai egy elhunyt családtaghoz címzett gondolatok. Csakhogy a betűk elmosódottak, így végső soron kétféle mintázattá dermedt denotáció feszül egymásnak, olvashatatlan beszédmódok polifóniájává sűrűsödve. Közben akad egy-két meztelen szalagtest is, amelyek szeplőtelenek (jelöletlenek), mintha még csak várnának a metatextuális kozmetikázásra.


Persze a mennyezetről liánszerűen lelógatott szalagok önmagukban is egyfajta bináris logika megtestesítői, hiszen mindkét oldalukat láttatják (az Én is csak válaszként, tükröződésként létesül, ugrik be valahonnan), finoman utalva az ismert saussure-i hasonlatra jelentés és jelölő felolvadhatatlan egybeforradásáról: a szignifikáns és szignifikátum szétválaszthatatlan, akárcsak egy papírlap két oldala: ha egy ívet eltépek, mindkét oldala szétszakad. A papírsávok – amelyeket akár tóratekercsek elidegenített upgrade-jeinek is tekinthetnénk – eredendően nyitott alakzata nyitva hagyja a kérdést, hogy mégis hol kezdődnek és mely ponton érnek véget (ill. miért éppen azon a ponton szakadnak meg, ahol), mintha csak egy soha véget nem érő futószalag véletlenszerűen lenyisszantott szeleteit látnánk. Maradékok, miközben nem is sejtjük, hogy mihez képest végesek, miféle egészből lettek kiszakítva. Az üzenetátadás képtelensége mint metaforává sűrített figuráció egy másik műben is megmutatkozik: lábaink előtt, egy lepedőméretű fehér lapra szétpakolva szoborszerűvé gyűrt papírtestek hevernek. Látszik, hogy befejezetlen levelekről van szó, ugyanazok a fakó, elmaszatolt, kézzel írt sorok (maratások), amelyek a szalagokat stigmatizálták. A gömbölyded, hervadó papírmaradékokról utcai árusok szétterített portékái jutnak eszembe: egy nomád személy törékeny vagyona ez, ami, ha tovább kell állni, azonnal felgöngyölíthető. Az elvetélt beszédkísérletek akár Claude Lanzmann gondolatainak parafrázisai is lehetnének – a ráció által sehogy sem feldolgozható veszteségekre sok esetben már maga a kérdés is obszcén, illetve vannak dolgok, amelyekre nemhogy választ nem tudunk adni, hanem már maga a rákérdezés gesztusa is megbicsaklik, kudarcosan széttartó. (Miért pont őneki kellett? Miért irtották ki hatmillió zsidó embertársunkat?)

Gyenes Gábor Mass című sorozatát nézve talán azon kezd el spekulálni a szemlélő, hogy mégis miféle techné alkotta meg ezeket a héjakból és filterek sokaságából összeálló grafikákat. Mintha csak egy hályogon keresztül néznénk az egészet – vagy csak könnyek szűrnék meg a látványt –, de az is lehet, hogy egy térfigyelő rendszer (hőérzékeny kamera) pozíciójából tekintünk alá. Mindenesetre érződik, hogy az, ami lát (és láttat), szintén részét képezi az előttünk kivetülő masszának. Itt is, ott is folyékony kontúrokká olvadó emberalakok bontakoznak ki, csupa-csupa végtag és arc nélküli test, mintha minden pillanatban szétcseppenhetnének vagy egymásba olvadhatnának. (Egyáltalán, kik ezek? Az utca és az aluljárók tömege? Tüntetők? Huligánok? Fesztiválozó fiatalok?) Mindenfelé mennek, folytonos menésben vannak. Egy ilyen szűrésben pedig nem is fontos a név, az arc, a szubjektivitás – a raj, a tömeg logikáját követve csakis testek mozgási-haladási algoritmusait figyeljük, sűrűségük, fluktuációjuk, szokásmintáik rajzolatát. Halmazok és hálózatok részeként az ember sokkal inkább egy szolgatest, egy váltó- és osztópont, mint aktív, teremtő, fix tulajdonságokkal felruházott centrum, és sokkal több kötöttséget hordoz, mint amennyit belátni, bevallani szeretne. Nem tudok nem gondolni arra a nemrég elhunyt francia sztárgondolkodóra, aki szerint az ember mint olyan nem létezik, csupán egy optikai illúzió (illetve „az ember” egy izolált, kulturális konvenciókon alapuló fogalom, a humanista gondolkodás szedimentuma). Vagy Friedrich Kittler kiábrándítóan materialista kritikáját megbirizgálva: az ember is egy konstruktum, technikai apparátusainak, információhordozóinak termékeként desztillálódik, milyenségét nem is annyira szellemi irányzatok, hanem technikai standardok határozzák meg.

 

Talán túl gyakran esünk abba a hibába, hogy mindenáron egyes számban gondoljuk el az embert, és csak aztán, csakis efelől közelítünk a pluralitáshoz, a tömeg működésének a dinamikájához (hatalom és hierarchia csakis tömegben tud desztillálódni). Az ember pedig mindig valamilyen tömeg (raj, boly, falka, kaszt, náció) része, már eleve egy sodrásban levő közösségbe születik bele. A híres Richard Sennett-i distinkciót továbbstrapálva: Gábor képi fóliáin a public man és a private person közt feszülő ellentétet látom felsejleni – mindkét habituális világ, mindkét viselkedésmodus más perceptív mikrokozmosz felé visz, másfajta észlelési, túlélési (és produkciós) szabályokra ösztönöz. Míg a Mass sorozat a tömeg horizontja felől problematizálja az individuum fogalmát, az ellenpontként ható Ant ciklus grafikáin a szingularitás jelenik meg. A zavaróan közelre exponált, exotikummá dermedt rovartestek (hangyafejek) alakjában mintha csak a freudi „Es” előtüremkedéseit látnánk.   

Szőke Erika Machine Factory című munkája egy játékos apropriációra, pontosabban egy kvázi-fotókból összeálló fiktív kollázssorozatra épül. Nem is ábrázolás ez, hanem modell. A kezdő szikrát egy véletlenszerűen fellelt 19. századi post mortem fotó adta, amelyen egy gyermekként elhunyt lány holtteste látszik. A korabeli hagyományokhoz híven a leányt – mint egy utolsó, még éppen hogy megfogható rekvizitumot – gyászoló szülei társaságában kapták lencsevégre, bizarr módon nyitott szemekkel, egy élő ember szerepét osztva rá. Szőke Erika (egyfajta barthesi punctum által vezérelve) jellé – illetve jelölővé – izolálta a melankóliával teli, fakó és dermedt arcot, hogy aztán egy érzékeny rehabilitációs vállalkozásba foghasson. Rafinált képi montázsok által ilyen-olyan alkalmakat gyárt, emlékeket inszcenál, családi fotókat alkot, vagyis egy ex-post-identitást konstruál az élettörténet (emlékezet) nélkül meghalt személy számára. Mindebben szépen kirajzolódik, hogy a talajvesztett, elárvult jelölő nem jelöl (nem jelent) semmit, az értelem csakis egy kontextusba ágyazva, egy szimbolikus rendbe épülve képes gyökeret ereszteni. Erika mintha a görög Moirák kompetenciáit venné át – bár ha belegondolunk, épp ez lenne az ábrázolóművészet egyik legősibb terepe – hiszen hány meg hány nagy találkozás, sacra conversacione és aszimmetrikus kapcsolat (Szűz Mária, szentek, potens megbízók és névtelen modellek egyazon képtérben) valósulhatott meg a művészet által. A szubjektum az, ami alávetett (az én az, aminek azt mondják, hogy Te – írja Vilém Flusser).

A sorozat által teljesülhet az esse est percipi diktátuma, hiszen a lány teste megfürödhet mások tekintetében, vagyis a képi fikció terében megnevezhetővé, interpretálhatóvá válik. A személy (persona) eredeti jelentése – ahogy azt Giorgio Agambennél olvashatjuk – álarc, vagyis valami megkülönböztetett módon egyedi. A lány arca – amelyet mintha a Medúza tekintete fagyasztott volna mozdulatlanná – a „gazdaképekbe” fúródva afféle belső rímmé, imaginárius visszhanggá (intertextussá) válik –, egybefogja és újraszervezi egy kollektív anamnézis megakasztott folyamát. Közben jólesően elmosódni látszik eredeti és replikáció közti határ, hiszen aligha derül ki, melyik fólia az őskép és melyek a kisajátított pszeudo-emlékek, hacsak nem érkezik külső felvilágosítás. Egy nagy adag mágia rejlik a képekben, bár a döntő mozzanat talán az, hogy játékról van szó – a játék egyik legfőbb erénye pedig emberemlékezet óta az, hogy újrajátszhatóvá tesz dolgokat.

Mayer Éva intervenciójában a gyász képeit látjuk. A vezérmotívummá megtett Pietas steril közlekedési táblák formáját ölti magára (hol van itt a merített papír meg a gusztusos paszpartu?), amelyek kép és kultusz kapcsolódási pontjait szűrik érzékelhető valóssággá. A lemezek egy személyes veszteség tárgyiasított rekvizitumai, egyfajta emlékszublimáló pókhálószövetet alkotnak. Persze másként is tetten érhető a szakrális töltet (összesen 14 fényérzékeny táblatestet látunk, ami önmagában is a krisztusi keresztútra rezonál). A félig-meddig lebegni látszó fémtáblák utakat, medreket metszenek a főhajó terébe, ugyanakkor akadályokká is válnak. Maga a médium (az installálációs forma) első pillantásra talán túlságosan is beszédes, a lemezekre fagyott képi fóliák viszont annál kikezdhetetlenebbek.


Rendszerint vákuumszerű, légüres terek, héjak, fóliák, rétegek sokasága gyógyul egymásba. Hibrid és tartózkodó képek, vektorgrafikaszerű betoldásokkal és röntgenfelvételekre emlékeztető inklúziókkal – sokszor megdolgozott fényképek, mint a hagymahéjak, sorozatos átvilágítások és egymásra vetülések eredményei. Vannak vissza-visszakúszó motívumok és invariáns elemek is, előfordul, hogy egy tabló szinekdochészerűen a másikba oltva bukkan fel, mint ahogyan egy emlék időnként be-bevackolja magát egy másik képzet testébe. Szinte mindenütt fekete háttér uralkodik (fogjuk rá, hogy háttér), no meg a benne kirajzolódó cseppszerű minták (csillagok, kolofóniumszemcsék, maratásnyomatok, légbuborékok). Hirtelen arra kell gondolnom, hogy hány nagy formátumú férfihalott (baleseti áldozat) teste szóródott szét már s él tovább a legkülönfélébb animális mintázatokban: Adonis hérics formájában virít a tavaszi réteken, Orionból csillagkép lett, Argosz szemei pávatollakon élnek tovább.

Más táblákon viszont fehér és szürke négyzetek monoton, pepitás szövete látszik összefogni az egymásba fagyott emlékek tucatjait – a képgrafikai programok steril nyelvezetében ez az abszolút semmi, a fehér alaplap hiánya. Néhol aztán – afféle képi anaforaként – felbukkan egy fiatal férfialak (rendre ugyanaz az arc), fotók formájában megőrzött, becserkészett emlék traumatizáló lenyomata, egy szimbolikus rend varratpontja. A szomszéd testeken ostoba, bamba, néma irányjelző táblák és régi korok építőjátékai láthatóak – tüsténkedő vasutasok, kalapács, gőzmozdony, közlekedésben levő emlékek illékony toposzai. Persze mindez csupán az anyagi mivolta az egésznek. A zsinagóga öntöttvas oszlopainak testére itt is, ott is QR-kódok tapadnak, mint valamiféle liturgikus segédeszközök, továbbmutatnak a privát fájdalom textúráin, Mayer Éva projektuma további hurkot öltve a netre szerveződik ki. Az applikációk (maguk is fekete-fehér képjelek) szomorú, de tanulságos „bónuszanyagot” rejtenek, beszélgetések sorozatát nyitva meg előttünk: valós személyek szólalnak meg gyászról, veszteségről, holtpontokról és arról, hogy hogyan halkul a fájdalom. Ha egyáltalán.

Mayer Éva, Pézman Andrea, Szőke Erika és Gyenes Gábor Transcom.net című kiállítása Nagyszombatban, a Galéria Jána Koniarkában látható 2013. július 27-ig.

Csanda Máté

szerző: Csanda Máté
honlap e-mail
Csanda Máté 1986-ban született Érsekújváron (Nové Zámky), képzőművész, művészeti író. Pozsonyban végezte a gimnáziumot, az érettségit követően a Düsseldorfi Képzőművészeti Akadémia festészet és grafika szakára járt, majd a Kasseli Képzőművészeti Főiskolán diplomázott. Jelenleg művészettörténetet és filozófiát tanul a Bécsi Egyetemen. Szabadidejében atletizál, mostanság leginkább a hosszútávfutás izgatja.