KULTer.hu - Nosztalgia helyett plebejusvonzalom
43429
post-template-default,single,single-post,postid-43429,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Nosztalgia helyett plebejusvonzalom

Nóvé Béla: Múltunk, ha szembejön

Önkényuralmi emlékeink – szól Nóvé Béla legutóbbi könyvének alcíme, így pedig nem okoz különösebb meglepetést, hogy a rendszerváltást megelőző negyven év társadalmi és történelmi próbatételeit érinti a Múltunk, ha szembejön című cikk- és/vagy kritikagyűjtemény.

Noha zömmel az utóbbi évekből származó írások kerültek be a kötetbe, az mégiscsak szimbolikus, hogy a legkorábbi szöveg a rendszerváltás heteiből való (Fantomfájdalom és jeges priznic – Trianon 70. évfordulójára, Magyar Napló, 1990. március 1.). A kötet olvasása közben látványosan rajzolódnak ki Nóvé vesszőparipái, érdeklődésének fő irányai. Foglalkozik a kisebbségi közösségek léthelyzetével (Erdélyi krónika 19871989; A kisebbségtörténet revíziója), emigrációkutatással (Menekültkarácsony, 1956; „Magyarkodók” és „szívmagyarok”), ’56 „aprószentjeivel” (A forradalom árvái; Világtörténelem – helyben…), az állambiztonság ügynökeinek tevékenységével (Az ApCsel, az ÁVO és az ÁEH – titkosszolgák megkésett tanúságtétele; Szőnyei-kritika). E három utóbbi területet egyesíti, rajzolja egymásra (ez a technika egyébként feltűnően jellemző Nóvéra) például készülő új könyve is, melynek munkacíme Patria Nostra – 56-os menekült kamaszok a Francia Idegenlégióban. Amikor pedig személyes szerzői visszaemlékezést olvasunk a ’80-as évekről, elmaradhatatlanul köszönnek vissza a szamizdatkészítés, -szerkesztés és a polgárjogi civil ellenállás mozzanatai.

Az ’önkényuralmi emlékeink’ címke közvetlensége is alátámasztja, hogy mi is a Nóvé által pártolt, legfontosabbnak értékelt történészi közelítésmód: az oral history és az ezen alapuló forráskutatás. Ebből az irányultságból, választásból következnek a dokumentumfilmes munkák is, amelyek több téma és cikk kapcsán megemlítődnek (Életképek; Emléktoborzó; Patria nostra).

Mindennek következtében Nóvé a történelmi mikroszintek krónikásának nevezhető. Valóban-vigyázó szemét a választott történelmi korszak kis fogaskerék-embereire és a tenni-törekvő civilekre veti: az „eseti, személyes dilemmák” (77.), az „eleven arcok, nevek és sorsok” (198.) érdeklik. Tiszteletreméltó és elszánt tudásszomj vezérli, amely nem számolt le azzal a (gyermeki) naivitással, hogy teljessé tehető a történelemről, a múltról való tudás.

Krónikás mellett egyúttal pedig nagy szemléző is. Lelkesült kíváncsisága átüt sorain, amikor egy-egy új tanulmánygyűjteményről vagy monográfiáról (Csapdában. Tanulmányok a katolikus egyház történetéből, 1945-1989.; Tükörszilánkok. Kádár-korszakok a személyes emlékezetben; Molnár Adrienne: Ötvenhatosok a rendszerváltásról; Eörsi László: A „Baross Köztársaság”, 1956.; Markó Béla: Egy irredenta hétköznapjai) számol be az olvasójának. Olvasónaplót vezet. Ezekből az írásokból épp az derül ki, hogy Nóvé nem különösebben konfrontatív vagy debatter alkat, és nem is egy apologéta, inkább (csupán?) az adatok, a lexikális ismeretek szerelmese, búvára. Nyilván az ezirányú buzgalma kölcsönöz egyfajta ismeretterjesztő profilt is szövegeinek, amelyről persze maga is tud, és amelytől – szerencsére és nagyon szimpatikus módon – nem retten meg.

Elmondható tehát, hogy mind ellenzéki-aktivista tevékenységében, mind történelmi anyagainak tárgyában, azok hőseit, valamint célközönségét illetően, Nóvé Béla – a szó egyetlen és legpozitívabb értelmében – plebejusvonzalmú kutató. Olyan, aki a nem-bennfentes átlagolvasót is nagy (sőt életbevágó) történelmi összefüggések értőjévé, „részesévé” képes tenni.

És ezek valóban nem elhanyagolható kérdések. A rendszerváltás hiánylistája például józan megfontolást és önvizsgálatot igényel, valamint az eufóriával és illúziókkal való leszámolás, bizonyos történelmi esélyek elsikkadása mégsem a rendszerváltás vívmányaiban való csalódáshoz és a demokrácia megtagadásához kell, hogy elvezessen, hanem „e korszakos adósságlista” (14.) megkésett, ám vállalandó megtérítéséhez. Nóvé ilyen tünetekként említi a társadalmi szolidaritás megrendülését, a részvét- és bizalomvesztést (13.), a közvetlen demokrácia spontán, éltető elemeinek elsorvadását, amihez pedig a gyors pártosodás vezetett el, idő előtt fölszámolva a bázisdemokráciának és a civil (egykor demokratikus ellenzéki) mozgalmaknak (Határ/idő/napló; S. O. S. Transsylvania; Pro Domo Dei; Dialógus) minden korábbi formáját (14.): „a demokrácia alapfokon nyílt kiállást, véleménybátorságot és felelős részvételt jelent egy vagy több bázisközösségben” (14.). Nóvé még tovább is sorolja az ügyeket: a történelmi elégtétel (de semmiképp sem bosszú!) késleltetése és elsikkasztása (ld. sortűzperek), a privatizációs és kárpótlási ügyek visszásságai, a titkosszolgálati iratok kiadásának törvényes elszabotálása (14.).

Nóvé egyúttal egy nosztalgiamodellt is játékba hoz és elemez, amely a rendszerváltás leértékelődésével párhuzamosan erősödik (vissza) („a kommunista évtizedek iránti »nosztalgia«, gyanítom, jóval mélyebb gyökerű jelenség a pártszimpátiáknál, alighanem még a közkeletű szociológiai magyarázatoknál is”, 8.). Alaposan elemzi ezt a visszarévedést (utal az elmúlt fiatalság siratására, a retróra, és még a Moszkva tér című filmet is perbe fogja, mondván az tovább puhítja a diktatúrát), noha azt az összefüggést nem rögzíti, hogy ennek mérgező jelenléte (az egykor Európát bejáró „»kísértet« kísértete”, 8.) (is) gátolja a rendszerváltás vívmányainak újrateremtését, felfrissítését. Arra azonban Nóvé is utal már (sőt gondolatmenetét Ferenc Józseffel indítja), hogy a huszadik század magyarországi diktatúrái (leegyszerűsítve, de) épp ugyanannak a működésmódnak a következtében váltanak ki (sok évtizedes távlatból és a történelmi tapasztalatok ellenére is) nosztalgiát. Ez az alakulástörténet két boltívként írható le: bosszú és konszolidáció. A bosszúállókból így lesznek – mindig és újfent, köszönhetően e paternalista örökségnek/átoknak – atyuskák. A Horthy-rendszer bosszúját, a fehérterrort, a bethleni konszolidáció évtizede követte, az erőt pedig leginkább a historikus ábrándok és a kultúrfölény kölcsönözte. A Kádár-rendszert indító, ’56-ot követő megtorlás lezárulta, de leginkább a ’63-as amnesztia után megkezdődött a kádári alku és konszolidáció, a gulyáskommunizmus, a fridzsider-szocializmus, az úgynevezett kiszámítható biztonság és – emlékezeti szempontból központi elemként – az ’56-felejtés korszaka („A magyar társadalom nagy árat fizetett a felemás, nem éppen közkívánatra prolongált kádári „konszolidációért” – előtte, alatta és utána, mind mostanáig…”, 9.). Az egész kérdés megítélését pedig tovább nehezíti, hogy „a Kádár-korszak határai mennyiben esnek egybe a személyes sorsok és emlékek cezúráival, avagy mosódnak össze az előtte, utána történtekkel” (187.).

Ezt a társadalmi hajlamot, az (önkényuralmi) nosztalgiát használja ki, és ezzel él vissza minden olyan aktuálpolitikai szándék, amely akár összekovácsoló, akár szavazatszerzési okokból, de a kontextus egészét nem láttatva teszi példává akár a Bethlen-korszakot, akár Marosán György személyét, akár a legvidámabbnak hívott barakkot, mintha Kádár végtére is és elsősorban azt kereste volna, hogyan lehet a diktatúra körülményei között ez mégiscsak egy élhető ország, ahol a cipőboltban cipő van, a húsboltban meg hús. (Utóbbi megszólalás és értékítélet nem sokban különbözik a Nóvé által is idézett beszédtől, amely 1989. szeptember 26-án hangzott el – tehát egy hónappal a Szűrös Mátyás ideiglenes köztársasági elnök által kikiáltott Harmadik Köztársaság születése előtt – Szűrös Mátyás házelnöktől, amely Kádárt méltatta és búcsúztatta, és amely „első nyilvános főpróbája volt a büszkén szégyenlős – szégyenlősen büszke – poszt-kádár-kori káder-nosztalgiának”, 10.)

Túl persze a hatalmon kívülről szóló retorikai gesztusokon, az az államszervezés, amely a civileket figyelmen kívül hagyva, az állami szerepvállalást, felügyeletet, atyáskodást növeli, ravaszul ugyan, de szintén ugyanazt a nosztalgiát táplálja, mint az előbbiek, egyszerre és tudatosan fokozza a társadalmi passzivitást.

Nóvé megteszi a maga ajánlatait a példaképekre vonatkozóan, és könyvében két születésnapi köszöntőt, portrét is közöl: Bibó Istvánét és Szabó Zoltánét. A nemzeti minimum „csomagjához” pedig három történelmi „katarzisélményt” is rendel: ’48. március idusát, ’56. október 23-át, és ’89. június 16-át. Ezeket azonban már furcsán definiálja: erőszakmentes, tiszta forradalmaknak nevezi őket, bár – noha ez súlyukat és jelentőségüket talán fikarcnyit sem csökkenti vagy torzítja – az Újratemetés aligha nevezhető politikatörténetileg forradalomnak, az október 23-i tömegtüntetés pedig fegyveres összecsapásba torkollt a Rádiónál. Tehát – úgy tűnik – ezen a módon mégsem írható le a történelmi katarzisélmény, az azonban kétségtelen, hogy valóban egész generációkat formáló, akár megváltoztató, és történelmi léptékhez, tapasztalathoz juttató pillanat és igény lehet. Ám ezt önkényuralmi nosztalgia nélkül, viszont civil önerőből tűnik legérdemesebbnek megteremteni.

Nóvé Béla: Múltunk, ha szembejön, Noran Libro, Budapest, 2013.

Fehér Renátó

szerző: Fehér Renátó
honlap e-mail
Fehér Renátó 1989-ben Szombathelyen született. 2008 óta Budapesten él. 2007 óta publikál verseket, emellett kritikákat, esszéket és publicisztikákat is ír. A József Attila Kör, a Körhinta Kör és az Apokrif folyóirat körének tagja. Első verseskötete a Magvető Kiadónál jelent meg Garázsmenet (2014) címen. Legutóbbi kötete: Holtidény (2017, Magvető).