KULTer.hu - Túllépni a prekoncepción
43200
post-template-default,single,single-post,postid-43200,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Túllépni a prekoncepción

Szabó Tibor Benjámin: Kamufelhő

Nehezen tudok mit kezdeni azokkal a könyvekkel, amelyek úgy ábrázolnak számomra ismeretlen élethelyzeteket, hogy közben nem igyekeznek nyitni felém, az olvasó felé, hanem még inkább azt éreztetik, ezt én nem tudhatom, nem érthetem, híján vagyok valami nagyon fontos tapasztalatnak, ami szükséges volna a megértéséhez.

Szabó Tibor Benjámin Kamufelhő című kötete például egyáltalán nem segít továbblendülni azon az alaphelyzeten, hogy soha nem voltam elvált apa, se fiúgyermek, aki nem élhet egy fedél alatt édesapjával. Hovatovább, egy zárkózott, végtelenül gyámoltalan, saját gyermekein is tulajdonképpen gyermeki szeretettel csüngő apa mellett egy sor olyan hétköznapi szituációt sem tapasztal(hat)tam meg, melyre máskülönben közkedvelt filmvígjátékok tucatjai épülnek. E kritikai szöveg tétje tehát az, hogy található-e a kötethez ennek ellenére mégis termékeny értelmezési szempont.

A Kamufelhő lapjain tehát egy apa meséli történeteit fiának. Egy apa, aki (majdnem) olyan, mint Isten, hisz mindenütt ott van, csak ott nem, ahol a gyermeke, ahogy ezt a kötet első írásában (Ahogy apád taknya, nyála) is olvashatjuk. A koncepció alapvetően érthető, logikus egy „kívülálló” számára is: amit nem tud átadni a közösen eltöltött idő hiányában, azt ilyen formában igyekszik pótolni. Szabó Tibor Benjámin mindezt azzal a megoldással fűszerezi, hogy nem felelteti meg egymással egy az egyben a történetek elbeszélőjét és főszereplőjét, a narrátor ugyanis rendre egyes szám harmadik személyben beszél „apád”-ról. Mindez csupán a kötet néhány darabját ismerve még izgalmasnak is tűnhet, ám a könyv többszöri végigolvasása után úgy gondolom, ez az egyik legnagyobb buktatója az ötletnek, hisz nem felszabadítja, hanem gúzsba köti a szövegeket.

Ha a narráció e sajátosságára figyelünk, ugyancsak nehéz dolgunk akad bármiféle átlátható, egységes képet kialakítani magunkban arról, miféle tapasztalatot is igyekszik az apa átadni fiának. Bonyolítja a helyzetet, hogy maga a narrátor figyelmeztet rá: nincs tanulság (például a Zsolti, a Megváltó Krisztus című írásban). Végeredményben túl eklektikus a kötet ahhoz, hogy kirajzolódhasson bármiféle kép, megfogalmazódjon bármiféle valós tanulság a „majd rájössz te is” frázisán túl. Talán egyedül az Uganda című írás az, amelyben konkrét tanító szándék fedezhető fel, Dian Fossey sorsának novellába szövése, és az olyan félmondatok, mint „ahová a világ a lelkiismeretét temette” (105.) pedig nyilvánvaló etikai többlettel rendelkeznek, ez például könnyen köthető az alapkoncepcióhoz.

Máskülönben sokkal inkább az olyan problémák kerülnek a figyelem középpontjában, mint hogy valójában nincs is annyira reménytelenül távol az apa a fiától, hiszen a kisgyermek maga is megjelenik – több történetben is. Mindez tovább nehezíti a kötet koncepciójának értelmezését. Ahogyan problémássá válhat –  és egy sor kérdést maga után vonhat – az elbeszélésekben megjelenő szexualitás, annak közvetlen, egyszerű, néha kimondottan nyers kifejeződése is. Ha ugyanis képzeletünkben egy maximum 6-7 éves fiúcska jelenik meg, akinek az apa ilyen formában mesél arról, mit is gondol a világról, furcsán veszi ki magát egyrészt, hogy egyik történet színhelye egy bordélyház (Így volt apád a kurvákkal), másrészt, hogy egy másik elbeszélésben Róza („aki nem az anyád”) vetélése után hogyan követeli dühből az újabb és újabb koituszt (Egyszerű történet a halálról). Ha egyrészt az ehhez kötődő felnőtt élettapasztalatot, másrészt a már említett, gyakran előforduló „majd rájössz” szófordulatot nézzük, akkor érdemesebb azzal a gondolattal eljátszani, hogy a történetek egy majdani felnőtt emberhez szólnak. Másrészről azonban az sem tűnik a szövegtől túlságosan elrugaszkodott értelmezésnek, hogy a Kamufelhő esetében talán mégsem olyan fontos a fiúgyermeknek való mesélés aktusa.

Ha engedjük kibontakozni magunkban ezt a sejtést, könnyen tűnhet a narráció sajátossága öncélúnak, ezáltal feleslegesnek, érdemes tehát megpróbálni ettől elvonatkoztatni, bepillantani e mögé a réteg mögé, megnézni, mit is lehet kezdeni a kötet írásaival az azokat szoros abroncsként összeroppantó alapötlet nélkül.  Ez esetben hasonló elbeszélésekkel találjuk szembe magunkat, mint Szabó korábbi kötetében, A lányos apák puskájában, hasonlóan a vidéki kisvárosi élet figurái bukkannak fel, s ugyancsak a korábbi novellákból ismert hol groteszk, hol morbid, de valahogy mindig szomorkásan anekdotikus hangnemmel találkozhatunk most is, akár az apa gyermekkorát megidéző, akár a felnőttkori történetekről legyen szó.

Bármennyire közhelyszerű szituációkra is épülnek az olyan elbeszélések, mint a Hámori Bianka hiába első (ami egy, a teljesítménycentrikusság hálójában vergődő kamaszlányról szól), vagy a Zsolti, a Megváltó Krisztus (amelyben az iszákos, renitens diák egy kegyelmi pillanatban hitelesen játssza el Jézust a karácsonyi színdarabban, hogy aztán tovább lépdeljen a züllés útján), mégiscsak eleven, lüktető elbeszélésekről van szó. Éppen ezért lehet sajnálni, hogy akad olyan darabja is a kötetnek, melybe három elbeszélést sűrít bele Szabó ahelyett, hogy külön-külön kidolgozná őket. Úgy gondolom, a Majd rájössz három novellakezdeménye megérdemelt volna egy-egy különálló történetet is.

Pozitív értelemben tartom kiemelendőnek azonban a Valamit a szélről című írást, ahol a szerzőnek sikerült a sokszereplős jelenetet annak egyáltalán nem kellemes és vidám témája (tettlegességig fajuló konfliktus egy benzinkútnál) ellenére is élvezetesen végigvezetni. Ráadásul a kötet végén túlsúlyba kerülő és némiképp egyetlen masszává összefolyó Róza-novellák közül ez az, ami a leginkább elkülöníthető a többitől.

Hangsúlyozni kell azonban, hogy Szabó Tibor Benjámin prózájában nélkülözhetetlenek a sztorik, a történetmagvak. A kötet azon darabjai, amelyekben a konkrét történet elmesélésének aktusa kissé háttérbe szorul, s inkább a hangulati elemekre kerül a hangsúly (Fehér folyás, Zavar), véleményem szerint a könyv legkevésbé sikerült részei.

Bár napjainkban a kispróza esetében elsődleges trend, hogy szükség van valamiféle szoros kapocsra egy kötet különálló(ként is  olvasható, értelmezhető) írásai között, úgy gondolom, hogy éppen Szabó Tibor Benjámin rövidprózái esetében látszik bebizonyosodni, hogy nem minden esetben célszerű ezt a módszert alkalmazni. A Kamufelhő írásai leginkább akkor élnek, akkor nyújtanak pozitív olvasásélmény, ha megpróbálunk eltekinteni, túllépni a szükségesnél egy-két fokkal határozottabban megrajzolt prekoncepción. Akkor talán az sem jelent problémát a befogadás során, ha valaki magában az átlagostól radikálisan eltérő apaképet hordoz.

Szabó Tibor Benjámin: Kamufelhő, Scolar, Budapest, 2012.

Részlet a kötetből a KULTer.hu-n itt olvasható!

Pethő Anita

szerző: Pethő Anita
honlap e-mail
Pethő Anita 1980-ban született, kulturális és sportszakíró, újságíró. Irodalomkritikusként elsősorban a fiatal, pályakezdő prózaírók műveivel foglalkozik. Irodalomtörténészi kutatási területei a történelmi regény, a múlt- és traumafeldolgozás, a Kádár-korszak kultúrtörténete. A budapesti kortárs irodalmi élet eseményeinek lelkes krónikása. A nemzetközi profi országúti kerékpársporttal egyaránt foglalkozik napi szinten, újságíró szempontból és kultúraelméleti megközelítésből.