KULTer.hu - A szabadság határai
43531
post-template-default,single,single-post,postid-43531,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

A szabadság határai

Pál Dániel Levente: Hogy éltünk, nem hiába

Pál Dániel Levente immáron harmadik verseskötete – a Hogy éltünk, nem hiába – mintha az előző két kötettel alkotna egy lazább trilógiát, melynek főszereplője egy olyan örökösen önmagát kereső férfiszubjektum, aki a különböző hangok, maszkok és szerepek folyamatos változtatásában, csúsztatásában próbálja meg exponálni és kiismerni önmagát, valamint a világot.

Ha egy trilógiaként kezeljük a háromkötetes életművet, kiolvasható belőle a férfivá válás folyamatának rögös útja, melynek kulcsfogalma az egyes kötetekben lényegi változásokon áteső, nagybetűs Szabadság. Míg a 2005-ös Sortűz a körkörös éjszakára világát még a kellőképpen öncélű és kapálózó tinédzserdüh, a szabadságkeresés helyenként agresszív, ám annál szükségszerűbb teenage-riot-retorikája határozza meg, addig a 2010-es Ügyvezető költő a 21. században sokkal inkább a már megszerzett és kivívott szabadság, a létezésből kierőltetett szabadság alakzatait szcenírozza egyfajta sajátos szereplíra keretei között.

A szabadság feltétel nélküli kultusza és imádata mellett a fiatal férfi narcisztikus önimádata, illetve az első kötetben még talán csak lehetőségként adott, itt azonban már a legsajátabb tapasztalként „elkönyvelhető” (hiszen ügyvezető!) szabadságban való tobzódás köszön vissza a második kötet verseiből. A trilógia záróköveként tekinthető új kötet, a Hogy éltünk, nem hiába azonban már a szabadság teljesen új olvasatát fogalmazza meg. A szabadság immáron nem az anything goes gátlástalan logikája szerint szerveződik, sokkal inkább határainak tudatosítása, korlátozottságának felmérése alkotja a versek lényegét. Ahogy a szerző fogalmazott egy idei interjúban: „Ez a szabadság határairól szól, egy olyan szabadságról, ami egyszerre van, de valahogy nincs is. Amikor tudod, hogy mindent mertél, akár hülye módon is, és először találkozol egy olyan helyzettel, amikor nem mersz, amikor gyáva vagy, legyen az akár egy hátraarc a szír határról, akár egy szar munkahely, amit nem tudsz otthagyni, de mindennel érvelsz mégis minden reggel indulás előtt, vagy akár egy kapcsolat, amiből gyáva vagy kilépni, mindegy, miért, de félreérzel belőle és kifordítod arcodat a szerelmeskedésből. (…) Ez a szabadság felelősség, ami éppen a gátak, határok között teljesedik ki.”

A felelősségként felmért szabadság a másik és az én irányában megvalósuló felelősség kérdéseként artikulálódik a versekben, elsősorban a Versek egy házasságból című, zártabb egységet alkotó ciklusban. A három kötetből kiolvasható tehát a férfivá érés összetett folyamata, melyben az egyes kötetek az egyes fontos, de elhúzódó stációkat jelölik: a Sortűz a körkörös éjszakára a lázadó tinédzseréveket, az Ügyvezető költő az egyetemi évek alatt kiteljesedő tobzódást és gátlástalan énkeresést, a Hogy éltünk, nem hiába pedig már az önmagáért és a másikért is felelősséggel tartozó fiatal férfiszubjektumot állítja elénk. Az előző kötetekre jellemző radikális sokszínűség és sokhangúság mindemellett megmarad. Pál Dániel Levente továbbra is egy (szándékoltan?) kiismerhetetlen és sokarcú költő, a Hogy éltünk, nem hiába azonban egy új szintre emeli a jellegzetes diszkurzív kavarodást, ami szoros összefüggésbe hozható a kötetből kiemelkedő, szabadságának korlátait tudatosító férfiszubjektum színre lépésével: a szerzőnek sikerül megtartania a kötet széttartó sokszínűségét a korábban vállalt, retorikai pózokban tetszelgő, sokszor már irritáló szereplíra modorossága és nagyképűsége nélkül. Ecce homo! A maga teljességében. Egy, a szabadság poklát megjárt, kemény, érdes, macsó, de mindazonáltal végtelenül sebezhető, érzékeny, mély, traumatizált, bizonytalan és játékos férfi.

A rendhagyó borítóról is ugyanez a férfi bámul ránk, zavarba ejtő nyíltsággal. Zavarba ejtő egyrészt maga a borító, hiszen bármilyen cím vagy textuális elem felmutatása nélkül, pusztán a költő fényképe tölti ki, azt sugallva, hogy egyfajta túlpörgetett én-lírával állunk szemben. Másfelől zavarba ejtő maga a kép is: a szerző egy sivatagszerű, furcsa tér közepén áll, lényegi magárahagyatottságában, egyetlen társa pedig pusztán saját elvágott árnyéka és egy galamb. Szájában az elmaradhatatlan művészkellék, a cigaretta, arcán egy ellentmondásos és kiismerhetetlen mosoly, amely meghatározhatatlan módon a tragédia és az ironikus farce minőségei között ingázik, és valahol talán a versek is ezt a két ellentmondásos, de egymással szimbiózisban élő minőséget rajzolják ki: a létezés brutálisan kisemmizett és extatikus oldalát egyszerre.

A kötet négy, címmel ellátott, tematikusan lazán összefüggő ciklusra tagolódik, amelyeket egy elővers vezet fel. A ciklusok logikáján kívül álló, kötetnyitó pretextus (Szerelmes vers) a szerelem – barthes-i értelemben vett − alakzatában álló férfi képét rajzolja, mindazonáltal megfigyelhető benne a férfivá válás, a férfivá érés azon folyamata, amelyet a háromkötetes életmű mutat fel a már említett módon.

A Vörös halakat vacsoráztunk című első ciklus hosszabb, szinte már mikroprózába tendáló, nagyrészt narratív-jellegű kompozíciókból áll. Szám szerint három versben is (Vörös halakat vacsoráztunk, Prófétakör, Milyen élet vagy halál vár az eszkimó asszony ágyában?) felbukkan a kötet egészén végigvonuló, hangsúlyos utazás- és hajómotívum. Az utazások helyszínei általában egzotikus, de nem definiált, távoli, rejtélyes országok tengerei. Egy-egy elejtett idegen nyelvű szóból, kifejezésből következtethetünk a volt portugál gyarmatrendszer országaira, Brazíliára vagy akár a Zöld-foki-szigetekre – a referenciális azonosítás öncélúságán túllépve kijelenthető azonban, hogy alapvetően az egzotikum és az idegenség tapasztalata határozza meg a versekben életre hívott utazások világát.

Az első ciklus és talán az egész kötet legkiemelkedőbb, legsajátabb, legletisztultabb szövege a Lélekfa-lélek, amely nem más, mint egy zseniális retorikai bravúr (a három oldalt kitevő szöveg mindössze három mondatra tagolódik) keretei közt megvalósuló drámai szerelem-monológ. A sűrű, összetett szöveg egy jóval reflektáltabb, metaforikusabb és nyelvileg cizelláltabb diskurzussal kanyarodik vissza a kötet elején álló, ciklusfüggetlen elővers szerelemtematikájához, emellett meg is előlegezi a második ciklusban meghatározó erejű traumatikus szerelemélményt. A fa kiszakításának képe később a Felesleges című versben egy meg nem határozott, meg nem jelölt „valami” kimetszésében és eldobásában tér vissza: „és kiálltam az első tompa fénybe, / és széles ívben, a negyedikről, / lehajítottam, nem kell.”

A szerelem megtapasztalása az első két kötet lapjain elsősorban a játék kérdése köré szerveződött, itt azonban már egy olyan egzisztenciális horizontként tételeződik, amelynek alapvető negativitását csak a másik iránt tanúsított felelősség és törődés tudja átmenetileg oldani.

A második versciklust, a Versek egy házasságból-t a szerelemélménynek ez a jellegzetes alakzata, illetve annak a „könnyed férfihang”-nak az elvesztése és újra megtalálása (32.) határozza meg, ami a Te vagy a nyelvem, ami idegen című versben idéződik meg. A könnyed férfihang elvesztése a korábbi köteteket jellemző olykor-olykor macsó pózokba merevedő férfiszereplírából való kihátrálást jelenti be. A könnyed férfihangban könnyen felvehető férfiszerep nem tartható fenn többé problémátlanul. A férfiszubjektumnak előbb össze kell törnie magát, hogy újra visszataláljon a hanghoz. A kötet fülszövegében Szálinger Balázs a költői én pozícióját a szerelem romjain való állással hozza összefüggésbe. A szerelem romjain álló férfiszubjektum tudatosítja magában, hogy „magasabbról több mindent lát”, és rájön, hogy „a pusztulás nélkül nem állhatna ilyen magasan”.

Ahhoz, hogy a férfiszubjektum vissza tudjon találni most már a szerepeken túllépő, legsajátabb hangjához, tudatosítania kell magában a nietzschei „ami nem öl meg, az erősebbé tesz” maximáját. Meg kell tanulnia felejteni, „mert a felejtés is erőfeszítés, férfimunka” (36.). A ciklus címében hivatkozott házasság a verscsoport utolsó darabjában egyértelműen visszavonódik: „Várni vétek, lábra álltam, / Hiába rúgtad ki a lábam” (39.).

A házasság berekesztődése után kezdődő Földrengés után ciklus már címében is utal a traumatikus tapasztalat lecsengése utáni állapotra. A szerelem és a férfi-nő kapcsolatrendszer szinte teljesen eltűnik a versekből. Nőalak csak az Akire érdemes odafigyelni című kompozícióban bukkan fel, de ott is mindössze futólag, mint puszta esztétikai tárgy tudja felkelteni a férfiszubjektum érdeklődését (51.). A többi verset az Avagy kinek van jó? soraival lehetne a legtalálóbban jellemezni: „vagy hagyjuk a szívet, / vagy hagyjuk az egészet, amit / itt nem lenne helyes”.

A szerelemtematika felfüggesztésével a költői hang egyfajta ironikus beszédmódba húzódik vissza: terítékre kerül a politika, a forradalom és egy földrengés utáni állapot lehetőségének rezignált felmérése. A ciklus legerősebb gondolata – a nyomhagyás obszessziója – azonban csak a záróversben bukkan elő: „olyan nyomot szeretnék hagyni, / amit e parton nem találtam / harminc év alatt sem. // Olyan nyomot, amit nem mos el / idő, homok, víz, idő, homok, víz, / nők vagy férfiak.” (52.).

A nyomhagyás metareferenciális keretben egyértelműen a költészetre, közelebbről nézve pedig az aktuális kötetre utal, és hogy tud-e olyan nyomot hagyni Pál Dániel Levente költészete az irodalomban, amit nem töröl el se idő, se homok, se víz, azt csak a jövő árulja majd el. Az olvasóban mindesetre nyomot hagynak a versek: az utolsó ciklus (Átszállás és eltévelyedés nélkül) vulgárisabb, a testi dimenziókba visszatérő, szerelemtematikához kapcsolódó versei ugyanúgy, mint az Autoekphrasis melankolikus sorai, vagy a Harminc József Attila-átirata. Nyomot hagynak, amit nem egyszerű kitörölni.

Pál Dániel Levente: Hogy éltünk, nem hiába, Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2013.

Urbán Bálint

szerző: Urbán Bálint
honlap e-mail
Urbán Bálint 1984-ben született, luzitanista irodalomtörténész, kritikus, fordító. Írásai elsősorban a portugál nyelvű irodalmakról 2007 óta jelennek meg. Az ELTE BTK Portugál Tanszékének doktorandusza. Disszertációjának témája: A mítosz dekonstruálása – mitokritikai tendenciák a posztmodern portugál regényirodalomban. 2009 óta rendszeresen tart órákat a brazil és az afrikai portugál nyelvű irodalmakról. A L'Harmattan Kiadónál idén megjelent Melankólia ezerrel – Kortárs portugál drámák kötet szerkesztője. Több évet élt Lisszabonban.

KULTprogramok

<< 2019. ápr. >>
hkscpsv
1 2 3 4 5 6 7
8 9 10 11 12 13 14
15 16 17 18 19 20 21
22 23 24 25 26 27 28
29 30 1 2 3 4 5

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum