KULTer.hu - Hiszti, nem hiszti
45019
post-template-default,single,single-post,postid-45019,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Hiszti, nem hiszti

Festival HISTeRIA 2013

A vak szerencse egy Gračišče nevezetű, 139 lakost számláló falu mellé, a Griža és a Lačna hegyek közé, egy erdő és egy szőlőföld határára vezetett. Mondom, a vak szerencse, mert azóta el sem tudok képzelni jobb nyári programot, mint a HISTeRIA Fesztivál.

Kicsit nehezen, de sikerült meggyőznöm az észt és a német-török barátomat, akikkel együtt dolgozgattunk (idénymunkáskodtunk) az Isztriai-félszigeten, hogy vegyük ki azt a néhány nap szabadságot, amink van; hosszítsuk meg a hétvégét és utazzunk a kis ország belseje felé. Nekem nagyon tetszett a sárga háttér előtt akrobatikus mutatványt végző, piros orrú, rügyező falábú, harmonikaderekú lányt ábrázoló plakát, illetve a zenét, színházat, utcaszínházat és installációkat kínáló program – pedig nem ismertem egyetlen előadót sem.


Ahogy megérkeztünk, még a falu tövében kedélyes csevegésbe elegyedtünk egy ismeretlennel, s fél óra múlva az irodában találtuk magunkat, ahol akkurátusan illesztették csuklónkra a V.I.P.-karszalagot, mi meg serényen írtuk alá az önkéntes szerződést. És ettől a pillanattól kezdve nem volt megállás – meggyőződésem, hogy olyan mérvű szerotonintermelésbe (vagy bármely más boldogsághormon-termelésbe) fogott a szervezetem, hogy még hónapokkal későbbre is jut a felhalmozott tartalékokból.

Első nap nem sokat láttam a kilométer hosszú, vizuális és interaktív installációból, ami kijelöli a fesztivál fizikai határait, ugyanakkor behálózza és egyben is tartja az egész területét. A Memory place nevezetű helyen teljesítettem szolgálatot, ami jóféle ízelítőt adott az egész fesztiválról: egy helyre kis tisztás közepén fa állt, ágaira aggatva öt kicsike fahajó, a tisztáson körbe-körbe angol és szlovén szavakat viselő óriási kövek pihentek, mellettük egy-két zenész plömpögött. A koncepció szerint a tisztásra érkezőkben a szavak emlékeket ébresztenek, a látogatók a néhány kilométerről odahordott agyag- és nádpálca segítségével idejüket és bensőjükben dúló esetleges érzelmi viharjaikat nem kímélve formát adhatnak a felébresztett emlékeknek, majd hajóra ültethetik őket. A végül több mint 300 agyagalakot összegyűjtő hajócskákat az utolsó este elégettük, vagyis megszabadultunk egy-egy emléktől, illetve kiégetve az örökkévalóságnak ajánlottuk őket.


Ilyen, és ehhez egyáltalán nem hasonlító installációk várták a fesztiválozókat a tisztásokon, a bokrok között, az elfeledett kutakhoz vezető ösvényeken, a szőlőültetvény szögleteiben és a legváratlanabb zugokban. Első este a hárfakoncert után botorkálva – egy valamilyen irányba tartó kis úton – pici, zöld lámpácskák lógtak körülöttem. Kövekre erősített költői szövegeket világítottak meg, én pedig próbáltam saját történetet összerakni az önreflexióra buzdító sorokat olvasgatva, még mielőtt elmerültem volna egy dobos srác meg egy sípokat használó lány visszhangokkal játszadozó zenei improvizációjában.

Aztán elment az áram, és a zöld fényekkel a környező fákra felszerelt apró hangszórókból jövő misztikus visszhang is odalett – de semmi pánik, összefutott néhány hozzáértő önkéntes, másnapra újra működőképes volt a technika a nappali körülmények között inkább egy bozótharccal egybekötött számháborúra (idézetháborúra) alkalmas terepnek tűnő erdősarokban. A fesztivál jól átadott, lépten-nyomon kitapintható alapelve a környezettudatosság, a környezetbarát fesztiválozásra és életvezetésre való buzdítás, a természettel való együttélés lehetőségeire való rávilágítás. Ez az igyekezet – a kicsitől a nagy dolgokig – mindenben tetten érhető: szinte csak ökoterméket és bioételeket lehetett kapni a kirakodóvásárban és a büfében, az installációkat természetes nyersanyagokból vagy újrahasznosított termékekből készítették, szigorúan szelektív szemétgyűjtés folyt, minden ponton legalább 4-5 féle szemeteszsákkal lehetett találkozni. A backstage-ben az étkezések alkalmával mindössze néhány műanyag, pléh- és acéledény cirkulált: miután végeztünk a magunk adagjával, egy faforgácsszerű anyaggal levakartuk a maradékot az edényről (mintha szivacsot használnánk), aztán belemerítettük egy vizes tálba, majd még két vizes tálba, míg a végén tiszta edényt nem kaptunk. A mosogatás pontosságára önkéntesek ügyeltek – minden közreműködő, minden zenész, előadó, performer, szervező, mindenki önkéntes volt. A fesztivál világos célja, hogy nonprofit maradjon, a bevételt a víz és az áram biztosítására (valamennyi áramot egyébként ott helyben is termelnek), illetve ami esetleg még marad, azt pedig az önkéntes művészek utaztatására szánják.


Fontosnak tartom megemlíteni egyik kedvenc szögletemet, a nyilvános vécét. Domboldalba ásott budikról beszélek itt, amelyeknek a negyedik, nem létező fala a komposztra meg a szemközti szőlősre néz, a többi oldal pedig ablakokkal van ellátva, vagyis amíg a fatákolmányból átbiccentek a szomszédnak – akiből végtére is csak egy erős mellszobornyi rész látszik –, addig azt találgatom, hogy ő vajon a kis- vagy nagydolgát végzi éppen. Mindegy is, barátságok budiablakokon keresztül is szövődhetnek. Persze nem kizárólag itt. Szimpatikus (és kissé túlmozgásos) fesztiválozókkal inspiráló gyakorlatokon veszek részt a délelőtti-kora délutáni Theatre of the Oppressed workshopokon (hát, nálunk nem is ismerik ezt a színházi irányzatot). Egy másik napon papírmaséállatokat készítünk a kívánságketrec árnyékában, a gong meditációt nem találom, de nem probléma, többen is eltévedünk és az acrobalance jógaórán kötünk ki, ahol sikerül egy kicsit repülnöm. Masszázstechnikákat is tanulok, így lekésem az öngyógyító tréninget, a kötélen való járkáláshoz meg végül túlságosan fáradtnak érzem magam.

Az éjszakai kocsiőrzés, a szelektív szemeteszsákok cserélgetése és a parkolóban való ügyelet után a TRANS HISTeRIA EXPRESS kalauza leszek az utolsó napon. A vonat a bejárattól indul, ahol a látogató kiválaszt magának egy – az egójával azonos méretű – követ, jól körbetapogatja és belépés előtt egy feneketlen zsákba dobja, így hagyja az erdőn kívül az önző énjét. A mozdonyvezető a Nagyszínpadig tartó út közben huncut megjegyzéseket tesz az egyes állomásokra, az utasokat mutatványosok és zenészek kísérik, én csak azokat engedem tovább, akiknek van mondjuk… zöld szín a ruhájukon. Ha nincs, egy öleléssel is megelégszem.


A legnagyobb poén a világ minden kontinenséről érkező zenészeket összegyűjtő, körülbelül száz főből álló alkalmi csapat, az Etno Histria Orchestra koncertje. A legkülönbözőbb országok zenészei előadnak egy-egy jellegzetes, sokszor népzenei ihletésű dalt, s minden egyes alkalommal az eredeti hangzás megmutatása után az összes többi zenész is beszáll. Hosszú koncert, de mégis azt kívánjuk, hogy ne legyen vége. Váratlan hangzások, váratlanul előbukkanó hastáncosnők érnek össze a színpadon, a közönség egy emberként őrjöng, a szervező fia közfelkiáltásra stage diving-ot hajt végre. A maradék időben néhány meghívott formáció, illetve ennek az óriás bandának a tagjai kisebb-nagyobb csoportokra bontódva folytatják a zenélést. A színházas sátorban furcsa, szamármaszkot viselő emberek ugrálnak kísérleti zenére, az ösvényeken és tisztásokon viszont kőkemény utcaszínház, commedia dell’arte megy. Esténként az ember random módon beül egy-egy Bali-szigetekről érkezett előadó szuggesztív produkciójára (jó alkalom Artaud-ról való eszmecserére), vagy majd’ felbukik a szénaboglyával éppen eggyé váló, bemelegítést végző butoh táncosban (és micsoda beszélgetések folynak a butoh-ról!).

Félreértés ne essék, nem egy tessék-lássék módon lebonyolított fesztivál a HISTeRIA (aminek nevében biztosan észrevettük a helyszínt jelölő Istria, az őslakosokra utaló Histria és a szamár hangját utánzó „ia” szavakat), csak egy gondosan megszervezett, stabil konstrukció képes gördülékenyen és nagy hatásfokon magába fogadni a tervezett eseményeken kívüli, váratlan lehetőségeket. Az installációk és az infrastruktúra kiépítői, illetve a fellépő és alkotó művészek már két-három héttel a fesztivál kezdete előtt megérkeztek a helyszínre és térspecifikus installációkat készítettek, közös próbákat szerveztek, precízen építették és díszítették fel az erdőszélt. A fesztiválozni érkezőket felkészült szervezők, kijelölt, ingyenes sátorhelyek várták, a családokat gyerekprogramok, napközik, gyerekmegőrzők. A HISTeRIA különleges, kreatív energiákat felszabadító közeget nyújt: a közösségi lét, az együtt boldogulás és a természetközeliség varázsa valahogy a megszokottnál sokkal empatikusabbá, toleránsabbá, és jó értelemben véve érzelmesebbé teszi a fesztiválozókat. Ez életre szóló élmények titka lehet.

Festival HISTeRIA, Gračišče, Szlovénia, 2013. július 18–20.

A fotókat Jernej Oblak és Mona Menets készítették.

Sándor Zita

szerző: Sándor Zita
honlap e-mail
Sándor Zita 1986-ban Miskolcon született, a Debreceni Egyetem francia-magyar szakán végzett. Fokozott figyelemmel kíséri a színházi és színház-szerű megmozdulásokat, valamint a táncos eseményeket, s ezekről gyakorta gondolkodik és ír.

KULTprogramok

<< 2018. okt. >>
hkscpsv
1 2 3 4 5 6 7
8 9 10 11 12 13 14
15 16 17 18 19 20 21
22 23 24 25 26 27 28
29 30 31 1 2 3 4

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum