KULTer.hu - Széttörni az üvegházat
43944
single,single-post,postid-43944,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Széttörni az üvegházat

Nagy Gabriella: Üvegház

Nagy Gabriella második prózakötete – az Idegen kétségbeejtően maníros stílusa után – a nyelvi kifejezés élőbeszédszerű gazdaságosságát ötvözi a már-már lírába illő ötletek szertelenségével és a gátlástalan érzelmességgel, ezzel egyszerre kapcsolódik a Kukorelly Endre nevével fémjelezhető szöveguniverzumhoz és teszi összetéveszthetetlenül sajáttá e nyelvet, melyhez több ponton is reflektált viszonyt épít ki az elbeszélés során.

Rögtön a Kezdeni, befejezni című bevezető írás az elbeszélő visszakozásával indul – „Inkább lefekszem aludni.” (7.) –, megteremti az én szorongó diszpozícióját, mely felől világossá válik, hogy a mondatoknak az elnémulás vonzása ellenében kell megszületniük: „Mert sok, megalázó és illetlen, nem szalonképes a beszéd.” (28.), „Lehet táj, ég, bármi, nem akarok fogalmazni.” (207.). Az ötvenkilenc rövid írás témáját tekintve ugyancsak szigorú következetességgel szorítkozik egy háromtagú család belső világának eseményeire, s a szülők halálával e bensőségesség vélt elvesztésére. Mivel jóformán nem ismerjük meg az elbeszélő életének egyéb aspektusait, munkáját, szerelmeit, illetve csupán ezek árnyékát detektálhatjuk, vagyis minden történés csak az „apám”, „anyám” (nagyapám, nagyanyám) leírhatóságának reményében kerül a szövegekbe, azokban fokozottan kiszolgáltatott, függő, gyermeki pozíciót látszik elfoglalni az én. Ebből következően a vallomásos hang szokatlan módon nem ritkán többes szám első személyben szólal meg, vagyis az én nem elsősorban az utólagos reflexióit állítja fókuszba, hanem a valódi közösséget, a család közös percepcióját kívánja rekonstruálni, melynek egyik kulcseleme visszahajlik a megszólalás fent említett erőszakoltságára: „pironkodva hallgattunk róla, mint ahogy a legtöbb lelki és érzelmi dolgunkról. Kötelező volt a csend, illetlen és illetéktelen a beszéd.” (23.) A családtörténet tétje a végső soron kommunikációs kudarcok sorozataként bemutatott kapcsolatok felől a családi mítoszok felülvizsgálata és visszafejtése. Ami igazán lebilincselővé teszi e prózát, hogy egyszerre képes lenni élesen kritikus, részvéttel teli, intim és esendő.

„Oda fogok költözni, ahol van egy bőrönd” (16.), hangzik el a Haza című szövegdarabban, s ebben a mondatban összegződik az írások inspirációja: a szülők által üresen hagyott lakásba való visszatérés vállalása és a rettegéssel elegyes remény, hogy megismerhető a múlt a bőrönd titkának feltárásával. „Apám abba gyűjtötte összes emlékét, az életét. Mikor bezárta, behívott a szobába, mutatta a kulcsot, hogy akkor ezt most kidobja.” (16.) A nehezen kinyitott bőröndben ténylegesen nyoma sem lesz a titoknak, amit jelképezett. Az apa mondatáról őrzött emlék egy pillanatnak szóló játék egzisztenciális téttel való felruházásáról, vagyis a téves rögzítésről, a félreértésről szól, ami azonban nem csalódáshoz vezet, hanem a „vidám család voltunk”-emlék megerősítéséhez. Felhívja a figyelmet arra is, hogy egyébként jellemzően egészen más eszközökkel kénytelen dolgozni az emlékező, nyomkeresés helyett nyomokat kell alkotnia. Használnia kell például a fantáziáját, amikor anyja első, nyitott koponyával született lányát a saját történetük részeként szeretné elmondani (Kicsi test); vagy néprajzi tanulmányokat kell olvasnia, hogy a cipőkészítés lépéseivel előidézhesse a nagyapa alakját (A cipész).

A családot alapvetően a kommunikáció, a közös nyelv és az „így szoktuk”-jellegű dolgok definiálják a kötet értelmezésében. Később az elbeszélő tesz egy ennek ellentmondó, levegőben lógó megjegyzést arra vonatkozóan, hogy a családban nem volt „mellékes szempont” (67.) a vérség, ugyanakkor a családi legendárium meglehetősen hiányos például férfiágon, az egyik dédapa talált gyerek volt, nagymamából is jóval több van, mint rendesen, s úgy alakult, hogy egyik ágon sem a vér szerinti felmenők nevét kapták a szülők. Minden kis részletért meg kell küzdenie az írónak, még a nagyapa sem önti magából a történeteket, nem magától értetődő számára, hogy valakit érdekel, nincs gyakorlata a mesélésben, „mintha sosem kérdezte volna senki” (64.). A cipész munkamenetének részletes leírása egy egyéni történet megragadása a hagyomány felől, melyben az individuumot bekebelezi a szokás, a szakmai alázat. Hasonlóképpen tárja fel a Singer című írásban a női ág közösségét: nemzedékről nemzedékre pontosan ugyanúgy kell eljárni az orsó tekercselésénél, a cérna befűzésénél, a szál elvezetésénél, ezért a varrás időkapszulaként működik számára, meghitt tevékenység. A folyamat leírása ugyanakkor már elmondhat egyet s mást az eszköz használójáról: „Anyám sosem hívta így az orsótartót, talán bobnak vagy bobinak, nem flancoltunk, a magunk képére torzítottuk a nyelvet.” (69.)

Az egyik legizgalmasabb fejezet számomra a Bonyolult. A kifejezésen, annak a családban szokásos használatán, tulajdonképpen az elutasításán keresztül mutatja be, miként boldogultak a ’70-es évek légkörében. A ’bonyolult’ zűrös szó és nem jelent számukra semmit, „A világot sem látták túl bonyolultnak.” (124.), noha hívők nem voltak, a dolgokról néhány egyszerű elv alapján eldönthetőnek vélték, hogy jók vagy rosszak. Az eszme elkötelezettjeit gyanakvással szemlélték, nem volt gond, hogy nem vitték sokra, hogy a Balaton helyett csak Miskolctapolcára kaptak vállalati beutalót. A narráció az egyszerűsítés sötét oldalát sem hallgatja el. Marad néhány meggondolatlanul használt, rossz levegőjű szó (biboldó, kakkeró), amelyekkel kapcsolatban viszont nehéz úgy tenni, mintha jelentés nélküliek vagy a kor kontextusából kiragadhatóak volnának. A kötet legbátrabb és tematikusan legtöbbször visszatérő szövegei a szülők haláláról szólnak. Hogy egészen pontosan mi történt közvetlenül a halál előtt, ki hogyan viselkedett, milyen halál volt az egyik és milyen a másik? A Zöld című fejezetben rendkívül érzékletesen írja le, hogyan képezhető meg az a más mondatoknál semmivel sem bonyolultabb hangsor, ami a korábban elképzelhetetlent fogja jelenteni.

Az Üvegház esetében a regényes novellafüzérben elmondott töredéktörténetek tétovasága révén a szövegdarabokba tördelt családtörténet ismétlődő paneljei erős gondolatritmust is adnak a kötetnek, s ezzel párhuzamosan a meg-megtorpanó emlékezeti munka mégis képes a hallgatástól a kimondásig tartó ívbe hajlítani a regényt, s annak utolsó soraiban végül megszületik a szó is: „Hallom a tüdőmből ki-be áramló levegőt, és ahogy egyszer csak elindul nagyon mélyről, amire várok. A szó, ami azt jelenti, élj.” (215.) Bár a szó kimondása, értelme csak a kötet végével érik be, az elbeszélés mindvégig a szív nyelvét beszéli, s mintha a szenvedély megnevezése racionalizálás volna, s a leválást, az én függő helyzetének súlyát könnyítené meg.

Nagy Gabriella: Üvegház, Palatinus, Budapest, 2013.

Inzsöl Kata

szerző: Inzsöl Kata
honlap e-mail
Inzsöl Kata 1988-ban született Győrben, kritikus. Az ELTE irodalom- és kultúratudomány mesterszakán végzett.

KULTprogramok

<< 2017. már. >>
hkscpsv
27 28 1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 31 1 2

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum