KULTer.hu - Tájbetájolás
44798
post-template-default,single,single-post,postid-44798,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Tájbetájolás

Magányos táj

Nem gondoltam volna, hogy egyszer ekkora gondban leszek majd a táj fogalmával kapcsolatosan. Persze mindenki gondol valamire, amikor ezzel a kifejezéssel találkozik, és még ha nem is tudja kerek mondatba foglalni, mit is jelent, a szóról alkotott elképzeléseit helyesnek ítéli. A Déri Múzeum jelenlegi időszakos kiállítása ezen ítélet hibájára hívja fel a figyelmet.

A Magányos táj című tárlat tematikája egyszerűnek látszik, a munkák nagy része ismerősnek hat, a nevek egy része egykori vizsgakérdés, mégis az értelmezéssel bajlódtam nem sokkal megérkezésem után, mert a katalógus – melyet szeretettel adtak és nézegettem – lassacskán elbizonytalanított. A megnyitó még váratott magára, így – hogy időmet hasznosan töltsem – az album olvasásába kezdtem. A szövegből olyan gondolatok rakódtak rám már az elején, melyek fogalomzavart idéztek elő azzal kapcsolatban, hogy mi is a táj. A bevezetőből kiragadott gondolatok szerint „tájról attól a pillanattól kezdve beszél az ember, hogy a természeti léttől elszakadt (…), elengedhetetlen feltétele a természetből kiváló és ember alakította környezet, a városi léttel járó életforma kialakulása.” Igaz lenne ez? Még meg sem válaszoltam magamnak e kérdést, a következő oldalon már arról olvashattam, miszerint „a felvilágosodás kora a megművelt és gondozott földeket látta szépnek – és számára ott ért véget a táj, ahol véget ért a táj humanizálása.” Rendet is tettek volna a fejemben az eddig olvasottak, ha nem futott volna tovább a motorup.com.au outerspaces.com.au szemem a szövegen, s nem botlok bele a következő érvekbe: „a romantika éppen az ellenkezőjét magasztalta: a távoli, érintetlen természetet, a megközelíthetetlen hegyeket, a szép és vad tájelemeket, a végtelen kiterjedésű, hatalmas síkságokat.”

Majd a már így is kettős értelmezést tovább terjeszti egy újabb gondolat: „Caspar David Friedrich nemcsak azt festette meg, amit maga előtt látott, hanem azt is, amit önmagában látott (…), saját szellemi és spirituális állapotát is a látványba építette.” Ennek is megvan a maga realitása, tudniillik néhány filozófus (pl. Simmel) szerint mindenkiben létezik egy saját, belső táj. Ennek megértéséhez összeollóztam néhány érdekességet: a természet összefüggésrendszeréről leváló táj a szemhatárba foglalás eredménye; a szemlélő kiemel egy részt a világ végtelenjéből, ez jelenti számára a teljességet; a kiemelés pedig attól válik sajátossá és egyedivé, hogy a szemlélő a saját szellemi és spirituális állapotát is a látványba építi. Ha Caspar David Friedrich belső szemeivel nézem a tájat, vallásos érzület fog el. A táj talán magányos, de a művész sohasem magányos benne, mert ahogy írja: „nem vagyok egyedül; az van mellettem, aki az eget és a földet teremtette.” Művészként hasonló érzéseket közvetít, mint Pál apostol, aki szerint a Teremtő láthatatlan tulajdonságai világosan megmutatkoznak, mivel azok az alkotott dolgokból érzékelhetőek. A Friedrich-féle An external hard drive storage capacity is limited only by the la technology. esetek mutatnak rá arra, hogy a táj fogalmának kérdése zavarba ejtő is lehet.

A megnyitó még mindig várat magára, én pedig közben körbesétálok a kiállítótérben, melynek okán további tájfogalmak bontakoznak ki előttem. A táj mint médium Csontváry Kosztka Tivadar A gácsi Forgách-kastély című képén keresztül érthető meg igazán, mely látomásos, jelenésszerű ábrázolásával ugyancsak szakrális távlatokat nyit meg. A „szakrális táj” mint gyűjtőfogalom a megnyitón is elhangzik később, alátámasztva ezzel korábbi észlelésemet. Aztán ismét a katalógushoz fordulok, mert a kortárs művészek alkotásai zavarba hoznak. Újabb jelentéstartalmak, újabb nehezen követhető logikai összefüggések előtt állok. Ferenczy Zsoltot és Fehér Lászlót egyszerűen Csontváryhoz, Nagy Gabriellát pedig Caspar David Friedrich-hez kötöm. Tóth Angelika képeit Tihanyi Lajos és Vaszary János formavilága ötvözetének tekintem, Lóránt János Demeterben pedig felfedezek egy kis Kondor Béla-hatást, hisz munkái a városszerkezet utópisztikus természeti képét hívják elő bennem. A többieket nehezebb volna ilyen módon besorolni.

A 20. század tájábrázolását megértettem, „szó sincs természetutánzásról (…), legfontosabb értékük a korok fölött álló képi világuk és a belső hang törvényeinek megteremtése”. Az új művészet viszont a „látványelvű tájképfestészet kortársias transzformációja” – de a szót, hogy „kortársias”, még a szövegszerkesztőm sem ismeri. Próbáltam felvenni az ütemet és tovább bogarászni a tájékoztatót, mely szerint a kortárs tájképfestészetben „a régi festészeti hagyományt az alkotók nem elveszett örökségként, hanem a jelen kor számára is tartalommal bíró, élő szellemi anyagként fogják fel”. Ide helyezném el Czene Mártát, Konkoly Gyulát, László Dánielt, Szabó Ábelt, Németh Marcellt és Kondor Attilát. De még mindig maradtak művészek a tájábrázolás határain belül e tárlaton. A kortárs városi tájképfestők városrészleteket, várostöredékeket rögzítenek költői igénnyel. Ők a látszólagos jelentéktelenségnek is a szépségét keresik és tárják elénk. Az esztétikai igény mozgatja őket, köztük Gyenis Tibort is. A vidék, a falusi élet realista vizsgálata fontos szelete a témának – Bukta Imre munkássága, amely egy kép formájában itt is megidéződik, kimeríti e területet.

A táj fogalmával való intenzívebb, tudományos igényű foglalkozással is találkozhatunk a kiállítótérben, melynek egyik képviselője Süli-Zakar Szabolcs. E területen belül „az emberi beavatkozásnak a természeti környezetre gyakorolt hatásait vizsgálják (…), a természeti környezetben a táj (ideiglenes) megváltoztatására irányuló formákat vonnak be, de az ökológiai és esztétikai egyensúly megtartásával.” A tudatos élet, a természetbe vetett bizalom, az e köré csempészett filozófia, a környezet barkácsolása és ehhez hasonló gondolatok jutnak eszembe a tájábrázolás ezen területéről. A táj és a benne lévő ember összes tevékenységével együtt csak múló, szinte már jelentéktelen létező, mivel alá van vetve a természetnek. Csak a dokumentált jelenség marad meg egy természetbe való beavatkozásból, magát az akciót egyedül a művész éli meg, rövid időt töltve a természetben, s együttműködve a hellyel. A kiváltságos szerepkörből kilépve minden emberi akarat pusztulásnak indul és ismét helyreáll a természet rendje. Ennek az utolsó területnek a vizsgálata után, és ezen utolsó megfogalmazás ellenértékeként egy olyan gondolattal zárnék, amely szerint az ember nem olyasvalaki (főleg nem valami), akit (amit) a természet leigáz. Visszakanyarodva most vallásos érzületemhez, a zsoltáríró szavai jutnak eszembe, miszerint: „micsoda az ember, hogy gondolsz rá, és a földi ember fia, hogy gondját viseled? (…) Úrrá tetted őt kezed munkái fölött, mindent a lába alá vetettél.”

A Magányos táj című tárlat Debrecenben, a Déri Múzeumban tekinthető meg 2013. szeptember 29-ig.

Erdős Mária Éva

szerző: Erdős Mária Éva
honlap e-mail
Erdős Mária Éva 1987-ben Debrecenben született, Nádudvaron nőtt fel. A Medgyessy Ferenc Gimnázium és Művészeti Szakközépiskola festő, majd alkalmazott grafika szakát végezte el. Korábbi művészeti írásait a Partmagazin és Prae.hu jelentette meg, szabadidejében borászattal foglalkozik.

KULTprogramok

<< 2018. ápr. >>
hkscpsv
26 27 28 29 30 31 1
2 3 4 5 6 7 8
9 10 11 12 13 14 15
16 17 18 19 20 21 22
23 24 25 26 27 28 29
30 1 2 3 4 5 6

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum