KULTer.hu - Bartók Imre: A nyúl éve (regényrészlet)
45556
post-template-default,single,single-post,postid-45556,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Bartók Imre: A nyúl éve (regényrészlet)

A zümmögés kezdetleges szintaxisa is félreérthetetlenné tette, hogy az üzenet a vérére vonatkozik.

Százhetvenhárom nap, mondta Montgomery, és elővett egy könyvet, a hátlapján rovátkákkal. Százhetvenhárom napja vagyok ebben a kis fülkében, ahol egykor egy elkényelmesedett, hájas biztonsági őr üldögélt. Tudom, mert régen magam is itt dolgoztam, a már kipakolt árut rendezgettem. Munka nyugdíjasoknak, capisco?

Martin nem felelt, csak nézte a véreres szemét, a sápadt arcát, az árkokat a koponyájára feszülő bőrredőben.

Tehát itt dolgoztam, folytatta Montgomery. Egészen addig a napig.

Martin bólintott, és a férfi vállára tette a kezét. Mintha egy kóccal kitömött zoknihoz ért volna, olyan volt az a váll. Aztán észbe kapott, hogy ez az a karja, amit könyöktől lefelé amputáltak. Biztosan nem megfelelő a vérellátása, azért ilyen petyhüdt.

Dehogy amputálták, Martin, hisz látod a harapások nyomait, látod, hogy lerágták azt a kart.

– Minden felbolydult akkor – folytatta Montgomery. – Hamar beláttam, hogy be kell zárkóznom. Eltakartam a szemem, de nem elég gyorsan ahhoz, hogy megkíméljem az elmém attól a látványtól, ami fogadott. Nem akarok róla beszélni, nem és nem.

– És most itt vagyok, itt ücsörgök ebben a fotelsírban. Harminc évet öregedtem harminc hét alatt, és bölcsebb lettem tőle? Egy cseppet sem, egyáltalán nem. Álmodok, és tudja mit, maga gazember? Erotikus álmaim vannak. Kamaszkorom óta nem emlékszem ilyesmire, de most erotikus álmaim vannak. Itt rejtőzködöm a kutyámmal, ebben a pöcegödörben, rettegve, a mordályomat markolászva, a barikáddal bütykölve, kalapáló szívvel osonok ki mindennap, hogy élelmet vegyek magamhoz, aztán visszajövök, és nézem a kamerákon keresztül, hogy feltűnik olykor egy-egy túlélő, szintén élelmet keresve, és azon töprengek, hogy itt az alkalom, hogy beszélnem kéne valakivel, és most kilépek az ajtón, odamegyek hozzá, a hátam mögé dugom a fegyvert, hogy ne ijedjen meg, és megkérdezem tőle, hogy hívják…

– De aztán nem teszek semmit. Csak nézem az élőhalottakat, ahogy végigmennek a polcok között, majd sietve távoznak. Mint a gyerekek, akik attól tartanak, hogy rajtakaphatják őket valamin.

– Fél éve nem hallottam emberi szót. Igen, fél éve, mert nehezemre esik emberi szónak nevezni azt a zümmögést, noha megértettem a jelentését. Mert igenis jelentése van annak a dongásnak, ami az otthonom előtt hangzik fel éjjelente. Plútó is érzi. Kushad és figyel. Látom rajta, hogy fél. Máskor olyan nyugodt, de ilyenkor nem. Csak kushad.

– Téboly volt vagy álom? Nem tudom, de három napja kinyitottam az ajtót. És elragadott az örvény. Narancs és kék villámokat láttam mindenfelé, fájdalom hasított a tagjaimba, és valami mást is éreztem: a véredények régen elszáradt partjai mintha megtisztultak volna. Erő kezdett csobogni a testemben. Biztosan nem látja. Tudom, hogy szörnyen nézek ki. De odabent…

Martin a másik tébolytól örvénylő szemébe nézett. Bármi is történt vele, bármivel is folytatott kis híján halálos kimenetelű harcot – elég volt iszonytató, gennyedző dudorban végződő jobb kezére pillantani –, az elméje nem állta ki a túlélés próbáját.

– Meg kell ölnie! – hörögte Montgomery, és másik kezével megragadta Martin bütykeit. – Végezzen velem, mielőtt a betegség megtalálja az utat a bensőmbe. Kérem! Még mielőtt minden odavész. Meg kell őrizni egy talpalatnyi hallgatást a bensőnkben, mielőtt még…

– Öljön meg!

A fickó üvöltése magához térítette Martint, aki az elmúlt pillanatokban ismét hipnotizálva figyelte a másik csonkban végződő karján mozgó galandféregporontyokat. Új család volt növekvőben, amelyek a gazdatestben még fellelhető csontvelő mellett a kifejlett és elhalt példányok húsából is mohón táplálkoztak.

Mintha egy kislyukú szita lett volna ez az ember, amiben fennakadnak a fájdalomrögök. Irdatlan folyókon emelt gátszerkezet, amely évtizedeken keresztül csak gyűjti magában a víztömeget, hogy aztán alatta beroskadva egyszer csak szabad utat engedjen neki. Martin belenézett Montgomery szemébe, és…

A világ éjszakája néz vissza rád, Martin, ugye te is látod, mert aki egy másik ember szemébe néz, arra a világ éjszakája néz vissza.

– Öljön meg!

Tudta, hogy a többiek odakint várakoznak. Karl biztosan kibontott egy újabb üdítősdobozt. Ludwig a neszesszerek között kutakodik.

És ekkor Montgomerynek eszébe jutott Pötyi.

– Képzelje el, hogy az egész Central Park, rendben, nem az egész, csak a négyötöde valami mocsaras tenyészetté változik. Arról a vidékről beszélek, ahova levittem néha Pötyit. Ő volt a kanárim. Kedves kis jószág volt, burukkolt, izgett-mozgott a legváratlanabb órákban, együtt élt a várossal. Ő volt Pötyi. Ciripelt és kerepelt. Aztán a Park, egyik napról a másikra, fenyegető lápvidékké torzult, érti, miről beszélek, egyszerűen elvesztette az eredeti arculatát. Ami a helyén burjánzott, hát az valami förmedvény. Biztos vagyok benne, hogy Plútó sem bírt volna a közelébe menni, Pötyiről nem is beszélve. Plútót otthon hagytam, de nekem szükségem volt erre a sétára, a tüdőm igényelte a friss ózont.

Martin kezdte megérteni, mi történt. Nemrég Montgomery, engedve az őrületnek, vagy annak, amit ő „a falon túlról érkező suttogásnak” nevezett, még egyszer kimerészkedett biztonságot nyújtó kis kapszulájából. Valami történt vele a Parkban. Hiszen a gennyedző sebe sem lehet még régi, biztosan ott veszítette el a karját.

Villámok hasítottak keresztül a lélek égboltján. Martinban formálódni kezdett egy döntés, bár még mindig tele volt kétségekkel. Töprengett és mérlegelt. Szenvedett a felelősségtől, szerette volna áthárítani, de nem volt kire. Végül felemelte a fegyverét, és…

Odakint Ludwig és Karl lehajtották a fejüket, mintha csak megérezték volna, hogy eljött a végső pillanat. Így tett a kutya is, aki nem csóválta többé a farkát. Behúzódott az egyik pénztárgép alá, és mereven nézett maga elé.

És egy egészen hosszú perc végén, amelynek során Nepál kősivatagai fölé lilás fellegek gyűltek, egy szélfuvallat felkapott némi homokot a Szahara dűnéiről, és egy félmaréknyi kristályos, szikrázó szemcsét egészen Teneriféig sodort, egy iszonyatos erejű bukóhullám kitört a polárkoordinátái közül, hogy aztán darabokra törjön a Brooklyn Bridge déli tartópillérén, és egy nem is olyan távoli épület mélyén tízezernyi rovarszempár hexagonális szemelvényében villant meg valami homályos, az értelemnél tompább és mégis ragyogóbb sejtés, ezután a hosszú perc után, mialatt Plútó egyetlen szőrszála sem rezdült, végül eldördült a lövés.

Kiemelt kép: Wikipedia

Bartók Imre

szerző: Bartók Imre
honlap e-mail
Bartók Imre 1985-ben született. Esztéta, kritikus, író. Filozófiát és esztétikát tanult az ELTE-n, 2008 óta az esztétika szak doktorandusza. Az elmúlt években főként Rilke és Celan költészetét tanulmányozta. Első prózakötete Fém címen a Kalligram Kiadónál 2011-ben jelent meg, regénytrilógiája első része, A patkány éve pedig 2013-ban a Libri Kiadónál.

KULTprogramok

<< 2017. Sze. >>
hkscpsv
28 29 30 31 1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 1

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum