KULTer.hu - Három, kettő, egy… kilövés!
44834
post-template-default,single,single-post,postid-44834,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Három, kettő, egy… kilövés!

Székelyhidi Zsolt: Űrbe!

A Naprendszer bejárásának egyszerűbb módja is akad, mint az űrutazás, nem kell mást tenni, mint kézbe venni Székelyhidi Zsolt Űrbe! című kötetét. Bár azt is hozzá kell tenni, hogy ezen az utazáson egy alternatív világűrt járunk be, ahol az egyik fontos tudnivaló, hogy „A gyakori szex a Vénuszon életveszélyes.” (Vénuszdomb).

Persze nem is csak Fenn utazhatunk, hanem Benn és Lenn is, ahogyan a kötet ciklusai is mutatják. Sajátos teret képeznek ezek az irányok, egymástól jól elkülöníthetően működnek, más jellegzetességekkel rendelkeznek, más életlehetőséget kínálnak. Ami viszont mindenhol azonos, az az egyén, aki a saját élményein és emlékein keresztül érzékel mindent. Hogy az olvasó számára is valamelyest érthetővé váljon ez a világlátás, a Benn szövegeivel kezdődik a kötet. Ezek minden lehetséges módon a személyesség érzetét keltik, felvonultatva a szerző pályáját meghatározó városokat (Debrecen, Miskolc, Hernádkak, Budapest) és személyeket (Vass Tibor, Berka Attila). Emellett a nyilvánvaló, leplezetlen személyesség mellett a legtöbb kritikus nem tudott szó nélkül elmenni, de míg a Magyar Narancsban megjelent bíráló szavak ezt negatívumnak tekintik, addig Csepcsányi Éva Irodalmi Jelen Online-on megjelent írása megmutatja, hogy ezek a hétköznapi apróságok mind mélyebb kérdések felé mutatnak. Sokszor valóban egy-egy filmélmény vagy zene indítja el az élet kérdéseiről való elmélkedést.

Mindamellett ezek az elemek a biográfiai olvasás lehetőségét villantják fel, ahogyan a személyes műfajok felbukkanása is, mint például a napló vagy levél (pl.: Kedves Béla!). Székelyhidit olvasva gyakran a babitsi „Csak én birok versemnek hőse lenni” csengett a fülembe, persze önironikus felhanggal kiegészülve, mint például a „Parafrázis, énvers, éntotál, öntétel, entitás enter.” (Hár nulla) és az „Alanyi költészet ez, alanyélet. Az alanyérzékem magas, a testalkatom aránytalan” (Napra kész könyvek) sorok esetén. Ehhez a hatáshoz járulnak hozzá a kötetben elhelyezett fotók is, amelyeken gyakran nézhetünk szembe Székelyhidi Zsolttal, egy emlékekkel teli album illúzióját teremtve meg ezzel, miközben az alanyiság rendre meg is kérdőjeleződik a kötetben: „Ez nem én vagyok.” (Ciklus). Az én keresésének játékára csábítják az olvasót ezek a szövegek, s még a felhívás is elhangzik: „Isten világít a sötétben, könnyű lesz megtalálnotok!” (Ciklus). Csak az a kérdés, hogy ki lapul a sötétben.

Egy olyan alak rajzolódik ki, akinek világa – a Benn – horrorfilmekből, metál zenéből, csajozásból, kocsmákból, barátokból és némi nosztalgiából épül fel, gyakran naplószerűen rögzítve az impressziókat. A barátok közül is kiemelkedik Vass Tibor, aki több szövegben felbukkan, s a ciklus vége felé akad néhány kifejezetten Vass Tiboros vers is (Négy nulla, Hár nulla, Két nála, Egy null, VT). Nemcsak a név említése vagy egy-egy mottó teszi jelenlévővé Vass költészetét, hanem a nyelv megragadása és ízekre szedése, a nyelvi játékok, a fonémányi rezdülések is őt idézik. Az Űrbe! nyelvezete a korábbi kötetekben fellelhető jellegzetességekből többet is megtartott, a folytonosság érzetét keltve ezzel, mégis jóval letisztultabb, befogadhatóbb formába önti a szövegeket. A nyelvvel való játék a Rubik-kocka kirakását idézi fel az alábbi sorokban: „Ó, m vgynk zk. Ó, mi vgyunk azk.”, „ki itt belépsz, kibe itt belépsz, akinek a territóriumába most belépsz” (Útvész). Hiszen Székelyhidi addig forgatja a szavakat különböző kombinációkat létrehozva, amíg a végén az eredmény egy homogén szöveg nem lesz. Ez az avantgárd technika – melyet szinte minden kritika kiemel – egyúttal az írás folyamatára történő folyamatos reflexió is, illetve az újrajátszás lehetőségét, a javítás és törés leplezése helyett annak megmutatását jelenti, ahhoz járul hozzá.

A kötet egészére érvényes, hogy a versek jegyzetekként, naplóbejegyzésekként hatnak, ennek megfelelően többször is rövid eseményeket vagy gondolatokat, szabad asszociációs gondolatfolyamokat rögzítenek. Ez az alkotásmód is felidézheti József Attilát, főleg, hogy az utolsó ciklusban, a Lennben még képzelt barátként is megjelenik alakja. Ahogy a Vass Tibornak ajánlott VT című verssel zárul az első ciklus, a Benn, úgy a kötet utolsó előtti verse – a Könyvél – József Attila személyére és megértésére reflektál, a két nagy hatású költő felmutatása nemcsak őket rokonítja valamelyest, hanem a kötet szerkezetét is szimmetrikussá teszi. József Attila alakja egy lehetséges értelmezését is felveti a Lenn cikluscímnek, hiszen ő csak a tudat mélyében él: „Ez az egész az agyamban történik, de nem vagyok túlzottan meglepve. JA megírja azt a versét, amit senki sem ismer, mert bennem írja meg, a harminckét éves halála után, vasútisín-ízű tintával” (Képvers), „Elfogadni JA álomlétét, az agyi folyamataim részének tekinteni, megélni, ki és átélni.” (Befolyik). De  Fenn ciklus után a Lenn cím a Földre való visszatérésre is utal.

A kötet címében is szereplő űr a középső ciklusban válik meghatározó helyszínné, megközelítése egy kerti budiból ácsolt űrhajó segítségével lehetséges. Noha az utazás költséges, kétségkívül megéri, az űr ugyanis a pihenés, a békesség, a teljes kikapcsolódás és az elszakadás lehetőségét nyújtja (Kijár), „az űr nemlétet jelent, üreset” (Nyugűr). Ennek az állapotnak viszont a visszássága is azonnal érzékelhető: „Az űr mindig hiányról szól: ha ott vagy, a honvágy, ha lenn, felrepülnél, ha épp repülsz, talán akkor vagy egálban.” (Mozoghatnék). Az űr tehát minden értelemben a földhözragadtság ellentéte, a repülés tere, ahol a magány jelenti az egyetlen problémát: „Eltölteném az egész életem itt fent, ha nem szeretném a földi kapcsolatokat” (Kijár). A helyzet feloldását a szerelem adja, az a földöntúli szerelem, ami maga ad szárnyakat ehhez a repüléshez, ami a gravitáció ellen hat. „Az öledbe veszel, és szemmel láthatóan csodásan antigravitálni kezdünk.” (Grav) Így pedig az űr szerelem-metaforává is válik, nem véletlenül a nő az, aki megjelenik ebben a ciklusban (Nőszabi; Szívem, baszki!).

Együtt járják be a Naprendszert (Rendszerkör), megidézve többek között a Kisherceget is (Álhold, Renova), továbbá a Star Wars, Csillagkapu és a Majmok bolygója világát elevenítik meg az olyan sci-fi elemek, mint a klónozás (Deventerűr) vagy a robotok lakta bolygó (Robotis). A különböző égitestek meglátogatása, a megismerkedés egy egyenlőségre építő robottársadalommal, bevonja a kötet „kozmikus” terébe az utazási irodalom hagyományát is, leginkább a Gulliver-allúziók tűnnek szembe, amelyek még a következő ciklusban is felbukkannak: „Egy költő lónak képzeli magát. Nyihaha-verseket ír, huhaha-rímeket” (Lót). Az utazás persze a belső világ bejárásának formájában jelen van a többi ciklusban is, ahogy arra például József Attila kapcsán is utaltam, illetve épp vele összefüggésben a vonat, a vonaton való utazás (Sín, Kertszag) szintén előkerül az utolsó ciklusban. A szerelem azonban hiába tűnik megoldásnak az űr és a társas kapcsolatok iránti vágy közötti ellentétre, mégis kötöttségekkel jár: „Szárnyalsz, amíg a kötél enged, mosolyogsz. Rögzülsz hozzám, a kötél jól tart, visszamosolygok, egy kicsit én is elemelkedek…” (Gravitátor), és végül elkerülhetetlen a visszatérés. Az űr emléke azonban megmarad a maga fájdalmas szépségében: „mit mondjak neki, a világegyetem jut mindenről eszembe” (Földi).

Szépen kirajzolódik így a kötet íve is: a Benn személyesség érzetét keltő, emlékeket felidéző szövegei után jutunk ki az űrbe, ahol az elszakadás által van esély megvalósítani a Benn vágyait, viszont a Fenn jelentette magány nehezíti az életet, ám ha mégis társra lel az én, akkor nem vonhatja ki magát többé a társas kapcsolatokból, azok ismét lehúzzák, majd végül „Lenn” marad. Van valami nyugtalanság, nyughatatlanság, ami mindig tovább hajtja a szövegekben megjelenő ént, ami gyakran a hiány érzetét erősíti fel, és az épp távoli világ felé irányítja a figyelmét. A nyugtalanság érzését keltik a sci-fi hatást is erősítő apokaliptikus víziók, elsősorban a kötetzáró vers, a Világos, amely utolsó szavaival, a „mindent újrakezdeni”-vel több lehetőséget is megnyit. Ha a kötet egésze felől nézzük, akkor a Benn, a Fenn és a Lenn utáni folytatást sejteti, vagyis hogy a szövegbeli én továbbra sem jutott nyugvópontra. Az utolsó vers távlatából viszont a teljes pusztulás és megsemmisülés képzete mellett egy kis reményt enged az újrakezdésnek is. A kérdés már csak az, hogy mi kezdődik elölről: az élet vagy a pusztulás.

Az Űrbe! egyik legizgalmasabb kérdése a műfajiság körül bontakozik ki. Már a korábbi kötetek kapcsán is szembeötlő volt, hogy kerüli a szerző a műfaji megjelölést, a fülszövegekben, utószókban pedig leggyakrabban a prózavers, versnovella, szövegvers fogalmakkal találkozhatunk, érzékeltetve, hogy mindenképp valamilyen határterületen mozognak a szövegek. Érzésem szerint Ladik Katalin „versnovella” kifejezése a legtalálóbb, ugyanis az esszenciális mondatokba sűrített nyelv mégis valamilyen történetet mond el, gyakran csattanóval a végén (Szexfi, Közben, Nőnap, Ismer).

Adódik a kérdés: mitől vers a vers? Erre a kötetben a következő választ találjuk: „Nem írtam verset május óta, és akkor sem verset írtam, hanem tördelt sorokat. Úgy nézett ki, mint a vers, és annak hívtam. Elég ennyi, s már vers is.” (Versál). Székelyhidi Zsolt maga egy alkalommal úgy vallott szövegeiről (KULTer.hu Irodalmi Sátor, Campus Fesztivál, Debrecen, 2013), hogy azok versek, magát pedig költőnek tartja, és szerinte az dönti el, hogy vers lesz-e egy szövegből, hogy milyen elhatározással ül le megírni azt. Így ha valakit nem győz meg a formai kritérium és inkább a szerzői szándékot tartja szem előtt, akkor verseskötetként fogja kezébe a legutóbbi Székelyhidi-könyvet. Olvasóként nem biztos, hogy teljesen egyetértek azzal, hogy líraként működnek a szövegek, viszont komoly értéke a kötetnek, hogy reflektálttá teszi a műfajiság kérdését, különösen, mert tudatosan feszegeti a határokat, egyensúlyoz és kísérletezik.

Székelyhidi Zsolt: Űrbe!, Hernádkak, Spanyolnátha Könyvek, 2012.

Gesztelyi Hermina

szerző: Gesztelyi Hermina
honlap e-mail
Gesztelyi Hermina 1990-ben született Debrecenben. A Debreceni Egyetem Irodalomtudományok Doktori Iskolájának hallgatója, a Hatvani István Szakkollégium, a DETEP és a JAK tagja, a Szkholion művészeti és szakfolyóirat főszerkesztője.

5 archív hozzászólás
  • Koscsák Balázs

    koscsakbalazs - szeptember 7, 2013

    Igazán jó kritika, és talán éppen ezt nehezményezném. Az objektivitásba bújtatott pontosság ugyanis kellően elfedi azt a tényt, hogy ez egy borzalmasan rossz könyv. De nem úgy szubjektíve mondom, hanem általánosan. Természetesen nem áll szándékomban aláásni a kritikus szavait, pusztán valamelyest elhatárolódva tőle megjegyzem, hogy senki nem veszít azzal, ha ezt a könyvet átadjuk a feledésnek.

  • Gesztelyi Hermina

    Mina - szeptember 7, 2013

    Ezek szerint olvastad a kötetet? Látom én is a hiányosságait, de ezzel együtt sem tartom rossznak, izgalmas kérdéseket vet fel, sajátos módon. Elég markánsan képvisel egy irányt, ami megosztó lehet, így megértem, ha ez a véleményed. Amúgy milyen konkrét kifogásaid vannak? Kíváncsiskodok egy kicsit 🙂

  • Koscsák Balázs

    koscsakbalazs - szeptember 7, 2013

    1:A személyesség olyan zárt szerkezete, amely nem mutat túl önmagán.
    2:Vass Tibor-rajongása, amit olyan szinten fejt ki, hogy önmagát kicsinyíti le, és ekként joggal éreztem; ha önmagát ily jelentéktelennek tartja, én miért tartsam többre.
    3: A szójátékok inkább csak fárasztóak voltak, jó, volt benne néhány találó, de szinte csak a szavak alaki hasonlóságára épülők, egy igazán jól működő szójáték viszont a jelentések hasonlóságával is játszik. Ez így nekem eléggé önkényesnek tűnt.
    4: Az elbeszélő egy budiból épít magának űrhajót, és ezzel utazgat. Erre nem lehet mit mondani, ezt a túlinterpretálás veszélye nélkül nem lehet értelemmel felfedni.
    De hát én már csak ilyen anakronisztikus vagyok 😉

  • Gesztelyi Hermina

    Mina - szeptember 7, 2013

    A rajongás talán túl erős, ez a mester és tanítvány dolog mindig együtt jár bizonyos mértékű magasztalással, én ennél többet nem éreztem benne. Illetve akkor a József Attilához való viszonyt hogy értékeled? Mert szerintem sok tekintetben hasonló a kettő, azt is lehet rajongásként értelmezni. Többek között a szójátékokkal kapcsolatban céloztam arra, hogy ez egy olyan irány egyik jellegzetessége, ami elég megosztó (pl. Vass Tibor esetében is), meg tudom érteni, ha fárasztott, de szerintem több szinten is működteti a dolgot pl. “A műállatok hasznosak. A művészet kifutó termék. A mű a görög ábécé tizenharmadik betűje, az m hang. A mű elkészült és igazinak tűnik.” (Tibeti orrszusz). A szavak, hangok szintjén, de a szövegekben megjelenő én szintjén is mindig dekonstruál, majd újra felépít. A budiból készült űrhajó szimpla játék. A személyesség a leginkább problematikus, az tényleg határon mozog.

  • AntiKekec - szeptember 10, 2013

    Minden tiszteletem a cikk szerzőjéé. Nekem innen nézve ez a kötet egy végletesen fárasztó, önjelölt művész zsibbadt agymenésének tűnik (nem olvastam, de a budiból ácsolt űrhajó motívuma elég ahhoz, hogy kerüljem. inkább próbálkozott volna egy jó skandináv krimivel a szerző…:-))