KULTer.hu - Az egyszerűség elviselhetetlen nehézsége
46778
post-template-default,single,single-post,postid-46778,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Az egyszerűség elviselhetetlen nehézsége

Jonathan Franzen: Javítások

„A prérin át betörő hidegfront dermesztő tébolya. Érezni lehetett: valami rettenetes fog történni.” – szólnak Jonathan Franzen 2001-ben megjelent regényének, a Javítások első mondatai, s a szöveg immár egy éve magyarul is hozzáférhető.

 

Semmiféle fordulat vagy középpontba állított tragédia. A Javítások világában rettenet az egész élet, s a tragikum nem valami villanásnyi fordulópont, hanem a sorsok egész vonalán végignyújtózó, állandósult állapot. A megszokásnak eme kegyetlen fajtája nemcsak láthatatlanná teszi a tragédiát, hanem az általa okozott fájdalmat és elégedetlenséget is eltompítja. Marad az inkább halványan pislákoló ösztönök, illetve egyfajta tudattalan vezérelte kényszer: a sohasem tompuló javításkényszer.

Alfred és Enid párosa egy különlegességüktől megfosztott, kertvárosi Ádám és Éva, akik nem egyszerűen csak az emberi fajt szaporítják a maguk szerény hozzájárulásával (három már felnőtt gyerek, unokák – tökéletes családmodell), hanem velük együtt a kiábrándult és elrontott életek statisztikai mérőszámait is növelik. Franzen regényéről ugyanis ezért árul el keveset a „családregény” egyszerűsítő műfaji meghatározása. Míg a Buddenbrook-ok és Thibault-ok méterekkel a föld alatt oszlanak szinte semmivé, a Javítások Lambert-családjának kiüresedett tagjai hűen tartják életben a távoli jövőben kiteljesedő illúziókat. Azonban az illúziók is elpárolognak, akár csak az évek, s a távoli jövő nem tartogat, nem ajánl fel semmit a jelen fekete-fehér képein kívül. Nem az egyéni élet gazdagodik e jövőre elraktározott vágyak és remények által, hanem csupán az emlékek többszöröződnek az évek múlásával, hogy aztán akárcsak Alfred és Enid fejében, a különböző vacsorák összeálljanak, összeragadjanak egy nagyobb karácsonyi jelenetben, ahol már nem számít sem az évszám, sem az élmények sokszínűsége, sem a személyek. Mindenki minden évben „csak” magát hozza. Nincs változás. Nincs előrelépés. Csak apró korrekciók. Az új iránti életösztön azonban erősebb e megszokásnál; ez az ösztön néha-néha felbukkan egy-egy szereplő tudatának felszínén, akárcsak Enidében a regény végén: „Hetvenöt éves volt, és úgy gondolta, ideje, hogy változtasson az életén.” Franzen műve ugyanis egy humorba és iróniába csomagolt, halálosan komoly tragédia, melynek szereplői képtelenek arra, hogy a bekövetkező − valljuk be: valójában elkerülhető − tragikus eseményeket elhárítsák.

Javítani. Szinte csak ebből áll az öttagú család tagjainak magányos életútja. A javítások, illetve javítási kísérletek megállíthatatlan sorozata azonban korántsem valamiféle tökély felé irányulnak, ugyanis az ambíciók még születésük pillanatában elhalnak. Minden tett, mozdulat egy apró korrekció csupán, jelentéktelen változtatás, amely szinte létrejötte pillanatában igényli a következőt.

St. Jude, a szülőváros, a kihalt Éden újranépesítésének egymás mellett sorakozó családi házakkal megtűzdelt eredménye. Alfred és Enid gyermekei számára itt kezdődött az élet, a hely, ahová minden év végén az erőszakos anyai hang kényszere miatt utaznak vissza, nyers és kiolthatatlan gyűlölettel hordozva magukban azt a be sem vallott haragot, melyet szimpla megszületésük miatt éreznek, s amely sokkal inkább a szülőkre irányul, semmint a városra. A szülőket gyűlölni azért mégsem illik.

Karácsonyról karácsonyra tart az élet. Enid „egyéves terve” egy szánalmas tökély képének elérhetetlen illúziója, amelyet semmiféle váratlan esemény nem zökkenthet ki, még akkor sem, ha ez a váratlan esemény férjének öngyilkossági kísérlete, amelynek során életét ugyan nem, csupán fél szemét veszítette el. A terv távlatából tekintve számára az eset kényelmetlen bukkanó, amelyet átlépni kell, nem pedig elidőzni rajta.

Azonban a jövőtől sem várható sok minden. Az elsőszülött Gary hétköznapok iránti félelme és undora az elfogadás és megszokás arcra forrt maszkjává alakul át: „A Market Street-i CenTrust-ház előcsarnokában beállt a liftre várakozó emberek hosszú sorába, az ebédlőből visszatérő irodai alkalmazottak, szoftverspecialisták, számvizsgálók és adatrögzítők közé.” (245.) Gary immár önmagát nem a többiektől elválasztva látja a lift előtt várakozva, hanem azon emberek tömegét érzékeli, amelybe ő is szervesen és visszavonhatatlanul tartozik. Az ifjúkor önmaga különleges egyéniségének hite hazugság volt. „Kakukktojás-létét”, a megkülönböztetettség mámorító nyugalmát és önbizalmat adó bizonyosságát végleg elveszítette. Talán soha nem is volt kakukktojás.

A bibliai Ádám haldoklik. Alfred fokozatos leépülése az az egész regényen átívelő történetszál, amelyen, akár a madarak az elektromos kábeleken, megpihennek a regény szereplői. Egy viszonyítási pont, melyhez igazodva rajzolódik ki igazán az az érzelmi sivárság, amely leginkább jellemzi őket. A narrátor megfosztja az egyes szám első személytől a karaktereket. E klasszikusnak is nevezhető elbeszélői technika korántsem akar a mélységekbe hatolni, s olyan szavakkal mesélni a szereplőkről, amelyek távol állnak tőlük. A Javításokban épp ez a megtévesztő: nem felszínességről van szó, hanem a felszínesség állapotának díszek nélküli leírásáról. Nincs önreflexió, csupán az események puszta megélése. Az önreflexió halvány fénye pislákol a beteg Alfredban, akihez a család minden tagja „kedves megvetéssel” fordul: a szenilis öregemberhez az asztal végén, aki épp e családi idill közepette döbben rá arra, mennyire egyedül van. „Márpedig, ha a világ nem hajlandó ragaszkodni az ő valóságához, akkor ma a világ szükségképpen csak hanyag és közönyös lehet, undorító fertő, egy fegyenctelep, ahol ő arra van kárhoztatva, hogy társtalan legyen. Meggörnyedt a gondolattól, hogy mennyi erő kell ahhoz, hogy valaki képes legyen ilyen magányban leélni az életét.” (305.)

Franzen regényét kezében tartva a magyar olvasó nyugodtan mondhatja, hogy Amerika messze van. A Javítások azonban korántsem elégszik meg a leszűkítő Amerika-kritikával. Ennél jóval többről van szó. Amerika ugyanis még sincs annyira messze. Illetve a távolság egyáltalán nem számít. Franzen karakterei ott pislognak a minimálbérből vásárolt LCD TV-k, a reggeli buszmegállók menetrendtáblái, a kocsmák piros-kék kockás terítői, az áruházak pénztárai, az iskolák tanári padjai, az egyetemek katedrái és az irodaházak monitorjai előtt. A tragédia egyszerű, mégis megsemmisítő: hőst nemhogy magukban, de környezetükben sem látnak. Nem a regényhősök világa ez. Ők már halottak. S a hétköznapok ölték meg őket.

Jonathan Franzen: Javítások, fordította Bart István, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2012.

Stummer Krisztián

szerző: Stummer Krisztián
honlap e-mail
Stummer Krisztián 1988-ban született Mosonmagyaróváron, jelenleg Varsóban él. A Móra Ferenc Általános és Középiskola újságíró szakát végezte el, majd 2008-tól 2011-ig a veszprémi Pannon Egyetem hallgatója volt magyar nyelv és irodalom szakon, ezután összehasonlító irodalom- és kultúratudomány mesterszakon folytatta tanulmányait az ELTE Bölcsésztudományi Karán, itt diplomázott 2013-ban. Többek közt könyv- és filmkritikákat, valamint szépirodalmi szövegeket ír, riportokat készít.