KULTer.hu - Kettős természet
44816
post-template-default,single,single-post,postid-44816,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Kettős természet

Csak Isten bocsáthat meg (Only God Forgives)

Első félresiklása után Nicolas Winding Refn a Drive-val sikeresen hajtotta végre a bravúrt: az amerikai kommersz mozi narratíváját oldószerként használva lényegében egy letisztult művészfilmet csempészett be mind a szakma, mind a közönség italába, de nézzük a következő jégkockát.

Röhejes volna azt feltételezni, hogy Refn innen besorolható lesz a Hollywoodot nagy költségvetésű kirakatfilmekkel elhalmozó papucsrendezők közé. A Csak Isten bocsáthat meg a mainstream játszóteret sokkal bátrabban hagyja maga mögött, mint bármi, ami idén a nézők elé került. Ez persze nem biztos, hogy kifizetődő. A film fogadtatása megosztott, sokak szerint Refn ezúttal túl messzire merészkedett. Adja magát a kérdés: mitől? A rendező legszembetűnőbb tulajdonsága, hogy műveiben különféle kultúrkörökből, miliőkből, társadalmi berendezkedésű népek életéből olyan húsba vágóan ragadja ki az alapjaiban véve mindenhol hasonlóan stilizált, árnyalataiban azonban különböző nyomort, ahogy csak kevesen képesek, és pontosan ebből farag kész alkotást: az árnyalatokból. Szemrebbenés nélkül mesél a dán junkie-król, a karikatúráig szálkásított brit börtöntöltelékről, az Újvilág végtelen lehetőségeibe zárt vikingekről, valamint az amerikai Hős toposzáról. Ezúttal pedig a lehető legmesszebb, Thaiföldre zarándokolt. Ugyanaz az erőszak, ugyanaz a pokol – csak épp a felszíni tulajdonságok térnek el.


Egyszer részecske, másszor hullám, de esszenciálisan ugyanaz. Refn művészete innen nézve kettős természetű. Ez persze módosítja a végeredményt, hisz minden filmje – a számtalan áthallás dacára – más-más befogadói pozíciót igényel. A Csak Isten bocsáthat meg a keleti alvilág tektonikáját mutatja be, ami szükségszerűen idegen felhangokkal dúsított és sokkal lassabb, mint a miénk. Szép komótosan fodrozódik a történet, Refn szándékoltan nem engedelmeskedik a kötelező dramaturgiai követelményeknek, úgymint direkt feszültség, világos, felszínközeli motivációk és a dolgok egyértelmű tanulsággal járó kifutása. Ezért sem lehet totojázásnak tekinteni a film vánszorgó időkezelését, hiszen a külső világ ideje ebben a kulturális közegben durván lelassul, teret engedve a belső, erkölcsi alapú cselekménynek. Ez magyarázza a színészi játék csontig csupaszított minimalizmusát. Gosling notórius faarca helyenként szinte már fáj, de a koncepció egyszerűen ezt a fizikai külvilággal szembeni nem-reagálást írja elő.


A történet önmagában említésre sem méltó. A Csak Isten bocsáthat meg egy szimpla bosszúsztorinak tűnik. Julian (Ryan Gosling) az anyja (Kristin Scott Thomas) nyomására bosszút esküszik bátyja gyilkosa ellen. Mindemellett a sztori felvonultat olyan fajsúlyos témákat, mint az apagyilkosság, a kegyelmi állapot elérése, az igazság plasztikussága vagy az anya és a fiú ödipális viszonya. Épp ezért fenemód nehéz film ez, s kicsit olyan, mint a szex fordítottja. Akkor is rossz, ha jó. Refn korábbi munkáival rokonságban ritkák a filmben a dialógusok, de ezúttal még az eddigieknél is kevesebb a beszéd. Ez néhol már idegesítő és kevésbé érezni a hallgatás tényleges funkcióját – mint mondjuk a Drive-ban –, még ha történetesen van is neki. Ennek ellenére a végeredmény közel sem unalmas, de nem is nézhetetlenül nyomasztó.

Refn valóban elment egy bizonyos határig. Méghozzá a közönségfilm mint mozgókép határáig. Azért ennyire teátrális és merev, mert igyekszik mindent vizuálisan elmesélni. A mozgás, a vágás, illetve a képi szimbolika használata révén egy legalább olyannyira idegen és kongóan üres atmoszférát teremt, mint amilyen a Valhalla Rising ősi Amerikájának ködös nagytotáljai. Köd helyett ezúttal kígyózó neonfényeket kapunk, melyek színe kvázi ráég a karakterek bőrére. Különösen Julianére, aki kétségkívül a hely foglya, ám valahogy mégsem passzol a neonidillbe. Egyfelől Gosling játéka sem vibrál, nem hatja át a filmet, mintha már nem is egzisztálna. Nem véletlen. Ebben a világban, amiben Refn rángatja agyonsematizált figuráit, egyedül a külső cselekvés ér valamit. Julian természeténél fogva nem hajlik a bosszúra, hiszen bátyja megerőszakolt és megölt egy 16 éves lányt, halála tehát jogos büntetés, ergó: semmit sem akar tenni. Létezése így haszontalan. A konstans kézszimbolika ezt még számtalanszor alá is húzza, mi több, a Bronson bestiális „az erősebb kutya baszik” elve alapján – bár itt finomhangolású – párhuzamot von a tekintélyt parancsoló tettrekészség és a szexuális kompetencia között. A szeretője lába közéről lekötözött kézzel csupán ábrándozik, mialatt a lány magához nyúl, majd az egészen katartikus végső leszámolás során képtelen egyszer is megütni Changot.


Ebben a világban, ahol egyedül a szemet szemért elv él, teljesen érthető, hogy az anya követeli a vérbosszút, még ha morálisan az megkérdőjelezhető is. A rendőr, Chang saját rendje és módja szerint meg is kérdőjelezi. Egyszóval a film mélyen az ősi emberi szokásokban, ha tetszik, a primitív ösztönökben gyökeret vert világmodellek és magasabb rendű létfilozófiák ütköztetéséről szól. Ez utóbbit testesíti meg Chang. Végső soron megint ugyanott tartunk, mint a Bronsonban vagy a Drive-ban. Az egyébként morálisan nyílegyenes protagonista fő konfliktusa abból fakad, hogy az ellentétes (külső-belső) értékrendek pusztító reakcióba lépnek egymással, ezúton térítve le őt az ideális pályaívről. Julian dilemmája így fest: az anyjához fűződő lojalitás vagy az egyetemes igazság? Persze ezúttal nem az (anti)hős provokálja ki a választást, ő pusztán a helyzet produktuma, az erkölcsi frontviszonyok kiszolgáltatottja.

A Csak Isten bocsáthat meg nem könnyű film. Teljes szimbólumkészletének hiánymentes felfejtésével nem is próbálkozom, ezt mindenkinek magának kell látnia. Nem bonyolult, de szinte a finom porszemekig csiszolt történetváza pont visszafogottsága miatt hatásos, így minden érzelmi alapú esemény dupla lökettel lendíti előre a maga módján igenis lendületes dramaturgiát. Az utolsó félóra kifejezetten pazar. Azzal együtt is, hogy ez a film alapvetően nem szórakoztatni akar, mégis mérföldekkel mélyebben szánt , mint a többiek silány okoskodása.

Csak Isten bocsáthat meg (Only God Forgives), 2013. Rendezte: Nicolas Winding Refn. Forgatókönyv: Nicolas Winding Refn. Szereplők: Ryan Gosling, Kristin Scott Thomas, Vithaya Pansringarm. Forgalmazza: Vertigo Média Kft.

Berényi Csaba

szerző: Berényi Csaba
honlap e-mail
Berényi Csaba 1990-ben Makón született, szabadúszó újságíró, a SzegedMa szerkesztőségben dolgozott gyakornokként, a gonzó műfaj ködös képzeletű igehirdetője, valamint költő. Cikkeit ez idáig az Alternatíva, a KULTer.hu, a GonzoPress, a SzegedMa és a Prae.hu közölte, ezen kívül szépirodalmi szövegei nyomtatásban a Szkholion, az Apokrif és a FÉL lapjain jelentek meg.

3 archív hozzászólás
  • Bartók Imre

    easytroll - október 9, 2013

    kb. egyetértek, bár szerintem a Drive üres parasztvakítás. ahhoz képest ez a film mindenképp erősebb.

    itt mondjuk felröhögtem:
    “Épp ezért fenemód nehéz film ez, s kicsit olyan, mint a szex fordítottja. Akkor is rossz, ha jó.”

  • dÁron - október 13, 2013

    Féltem a filmtől, elvégre jól megelőzte a rossz híre, de kellemeset csalódtam, szerintem hibátlan, ha rásütjük, hogy mestermű, még az sem hat elcsépelten. Ugyanakkor Refn kimaxolta ezt a stílust, nincs már hova csiszolgatni, kíváncsi vagyok mit dob legközelebb 🙂

  • Berényi Csaba

    csaba - október 14, 2013

    újra kéne néznem, lehet akkor a Drive-ot is überelné, mert bármennyire erős az a film is, kevésbé rétegelt (parasztvakításnak azért nem mondanám: kevésbé szimpla közönségfilm). De egy percig sem éreztem volna, hogy leült vagy elunom és rég ejtett film ennyire gondolkodtatóba hazafelé menet, mint ez. Én személy szerint jó néven venném, ha a Bronson szatirikus hangja felé indulna el. A Pusher és a Valhallától-God Forgivesig tartó realizmust/minimalizmussal jócskán kimerített két végletet. Még Ryan Gosling hiányát se bánnám… bármi legyen: vevő leszek rá

KULTprogramok

<< 2018. feb. >>
hkscpsv
29 30 31 1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 1 2 3 4

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum