KULTer.hu - Murzsa Tímea kisprózája
46852
post-template-default,single,single-post,postid-46852,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Murzsa Tímea kisprózája

Süllyedés

(A Papa című novella folytatása)

Egy hete, hogy nagyapám meghalt.

A temetés reggelén, a metrón kinézve piros csíkot láttam suhanni az alagút sötétjében, egy fényes, piros csíkot. Gondolkodtam, hogyan repül le a mélybe a fény, mi hozta ide, talán egy gyerekujj nyúlt ki a metró ablakán és festett bele a feketébe. A Kálvin térig mentem, a csóva addig kitartott. Tudtam, hogy ma egész nap követni fog, a hasamra van kötve, mint egy óriási, elszakíthatatlan köldökzsinór. A fentbe kiérve a hideg belekapott a hajamba, szaggatta a ruhámat. Az egyetem felé a lábaimat gyorsan raktam egymás elé, magam mögött akartam hagyni a fényt, egy nehéz nap árnyékát. De nem tudtam sietni, a hideg őszi szél marta az arcom, megbénította tagjaim. Vállamat neki feszítettem a levegőnek, előregörnyedtem, hátha így magam alá gyűröm a metsző levegőt. Az előadás alatt a kintet néztem, kerestem a piros csíkot, az enyémet, a többiekét, elképzeltem, hogy gabalyodik össze mindenki csíkja, hálózatot festve a földre.

Visszafelé eltűnt a piros fény, összehúztam a kabátom. Úgy éreztem akkor magam, mint egy nyirkos ruha a szárítókötélen, amit folyton cibál a szél és felsebez a hűvös levegő.

Beülve a kocsiba apát figyeltem, sírós-e a szeme. Az eső azóta esett, mióta elindultunk, mintha nekünk ömlött volna. Testvéreimmel kiszálltunk a temetőnél, apámék visszafordultak a nagynénémért. Zavartan álltunk, nem volt mit mondanunk egymásnak. Néztem a lábukat, egyikük lassan lengedezett, mint a temető melletti nyírfasor. A másikuk egyenes volt, nem is mozdult: szilfa − gondoltam magamban. Szívesen megszorítottam volna a kezüket. Eszembe jutott egy gyerekkori kép: körbe táncoltunk rajta, egymás kezét fogva – még jó, hogy hárman vagyunk, ketten nem lehet kört csinálni. Akkor nagynak tűntek hozzám képest, és most megint így éreztem magam közöttük. Jól esett az árnyék, amit rám vetettek. Így nem bántott a sápadt őszi fény.

Emlékszem, jártam már itt gyerekkoromban, Nagyanyám temetésén. Akkor ott volt a táblán a bejáratnál a neve, hogy ő következik. Furcsálltam, hogy a Mamát kiírták oda, és mire kijöttünk, le is vették a nevét. Jött más a helyére, egy másik halott. Most Nagyapám van ott.

Apáék közben megérkeztek, kettesével mentünk a ravatalozó felé. Én anyám mellé kerültem, le kellett lassítanom a lépteim.
A ravatalozóba belépve csak nagyapám hasát láttam, gömbölyödött a halotti lepel alatt.

Addig nem sírtam, de ahogy ránéztem a hasra, nyeldestem a sós cseppeket. Hagytam, hogy kifolyjon belőlem a fájás. Az eső bevágott a ravatalozóba. Nagyapám testvérei hangosan sírtak, rájuk akartam kiabálni, hogy hagyják abba, felébresztik ezzel a nagy sírással a Papát.

Fehér lepedő volt rajta, mint a kórházi ágyakon. Már ott is így feküdt. Próbáltam visszaidézni minden részletet, hogy állt a szája, lefelé konyult-e, mint apámnak, biggyesztette-e a húsos ajkait. Öregségével vékonyodott a száj, de még mindig, makacsul a vaskos dunyhák jutottak róla eszembe, amiket a Mamám adott, mikor náluk aludtunk. Elmosódva volt bennem az arc, mint egy elsietett festmény, megijesztett, hogy nagyapámból csak ennyi marad meg nekem: néhány vonal és maszatos tónusok.

Szemben ültem a ravatalozóban a sok rokonnal, akik nem tudták ki vagyok, és akikről én sem tudtam, kicsodák. Bámultak engem, én pedig sírtam, és közben próbáltam a földre szorítani a tekintetem. De rá kellett néznem a hasra, ami most nagyapám volt. Koporsója felett egy színes fa képe függött, olyan életfa, amiről a pogány mesékben hallani. Nagyon tetszett a kép, nem értettem, hogy kerül ide, a katolikus temetésre. Próbáltam ezt nézni végig, de nagyapa hasa belógott, így inkább a pap felé fordultam. Mozgott a szája, de nem értettem, mit mond. Ijesztő, nagy mozdulatokkal beszélt, karjai göcsörtös ágként nyúltak felém. Ámen – formálták elcsendesedve az ajkak, és én is mondtam utánuk: Ámen. Nem is vagyok vallásos.

Még annyit tudtam a papról, hogy mikor kifordult bentről a kintbe, fekete palástja félkörívben mozdult egyet, egy hullám futott át rajta, megmozgatva a gyenge, szűrt fényt. Ebben a fordulásban maradt meg nekem az egész nap, talán évek múlva már csak erre fogok emlékezni.

Kifelé menet újra kettes sorba rendeződtünk. Nagybátyám a sírnál felénk nyújtott egy csokor szegfűt – én fehéret vettem. Próbálom visszaidézni, de nem tudom, hogyan engedték le a sírba nagyapám. Amit tudok, hogy az eső verte az oldalam, az arcom. Apám azt mondta, mikor leengedték a testet, felerősödött a szél. Erre sem emlékszem. Csak arra, hogy egyensúlyozok a sír felé, sorban a többiek mögött, valamiért bal kézzel dobom be a gödörbe a szegfűt, közben a sáros göröngyök esnek a Nagyapára, félek, hogy egy göröngy elviszi a szegfűt, miközben félkörívben esik a sírba, és attól is félek, hogy nem találok bele a gödörbe. Aztán a földdarabok kintre kerültek, a Papa meg belülre. A sírásók nagyon gyorsan dolgoznak. Elképzelem, ahogy lassan esem, mint a virág a koporsó fedelére, vagy mint az esőcsepp a rézsútos tetőkön. Belesüllyedek a földbe.

Murzsa Tímea

szerző: Murzsa Tímea
honlap e-mail
Murzsa Tímea 1992-ben született Budapesten, jelenleg is itt él. Az ELTE irodalom- és kultúratudomány mesterszakos hallgatója, az Apokrif Online szerkesztője, a Kortárs Online állandó szerzője. Kritikái eddig többek között az Apokrifban, a Napútban és a Tiszatáj Online-on jelentek meg.

KULTprogramok

<< 2018. nov. >>
hkscpsv
29 30 31 1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30 1 2

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum