KULTer.hu - Oszthatatlan felelősség
43948
post-template-default,single,single-post,postid-43948,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Oszthatatlan felelősség

Borbély Szilárd: Nincstelenek

IMG_2300„Akik nem tudnak beszélni, azok helyett annak kell beszélni, aki tud” – írta Esterházy Péter A te országod című novella kapcsán Tar Sándorról, ami azon túl, hogy a mai napig meghatározza Tar kanonizációját, azt is sejteti, hogy az irodalomnak van egy olyan funkciója, mi több, felelőssége, hogy a társadalom perifériáján élő embertömegek életére felhívja a figyelmet.

Ez a, bár a magyar irodalomban nem példa nélküli, de mégis igen ritka morális gesztus fogja valószínűleg Borbély Szilárd új könyvének recepcióját is sokáig meghatározni: a szerző a nyomor olyan mély világába merészkedik, amely milliók számára ma is „kellemesen ismerős” és otthonos, az irodalmi művek azonban mégis kerülik ezt a témát. Ugyanakkor Borbély mindezt egy olyan sajátos és következetesen végigvitt poétikai és stiláris megformáltsággal viszi véghez, amely befogadhatóvá és átélhetővé teszi ezt az egyébként minden érzékszervünktől idegen világot. Mert az első jelzők, amelyek eszembe jutottak, miután a Nincsteleneket elolvastam, ezek voltak: borzalmas, kegyetlen, brutális. Számomra Tar Sándor Szürke galambja volt utoljára ennyire felforgató, ennyire megdöbbentő.

Bár a regény pontosan behatárolja saját terét és idejét – a hatvanas évek végén egy erdőháti faluban játszódik –, nem ezek a szempontok válnak meghatározóvá. Borbély maga is érezte, hogy az erről a világról való beszéd mára idejétmúlt lenne (hogy ne mondjam, évtizedekkel ezelőtt kellett volna a magyar irodalomnak ezt a diskurzust megteremtenie), így a kommunista éra és az, amit általában a kommunizmus bűneinek tartunk, jelen esetben a magyar falu évszázados hagyományainak elpusztítása, kevésbé kap szerepet. Sokkal nagyobb teret kap azonban az együtt élő, de eltérő identitástudatú emberek közössége és az ebből fakadó idegenség és kitaszítottság.

A regényre a lírai szerkesztésmód jellemző. Egy folyamatos elbeszélés helyett pillanatokra felvillanó jelenetekre és életképekre épül a regény, s e képek között még időrendi linearitás sincsen. Ez a fajta szerkezet is leginkább Tar Sándorra emlékeztet; ahogy ő, úgy Borbély is az ismétlés alakzatával érzékelteti a nyomor monotóniáját. A rövid bekezdésnyi részek ugyanis mindig csak nagyon kevés plusz információt adnak hozzá a már korábban olvasottakhoz, és lényegében minden kis életképben ugyanazt látjuk viszont: az éhezést, a folytonos megaláztatásokat és az ebből következő eldurvult, néhol állatias viselkedésformák újratermelődését.

Borbély Szilárd pátosz nélkül, de a részvétet nem megtagadva ír egy család szenvedéseiről, és amivel mindez hitelessé válik, az egyben a regény legizgalmasabb sajátja: az elbeszélői hang. A regény narrátora egy kisfiú, ugyanakkor Borbély ezt a gyermeki nézőpontot megfosztja a jellemzően gyermeki sajátosságoktól, mint például a mesék és a fantáziák világa. Egy olyan komor, felnőttes gyermek elbeszélői hangját teremti meg, amely leginkább a Sorstalanság Köves Gyurijáéra emlékeztet. Mindemellett egy különös belső feszültség is meghatározza ezt a hangot. Vegyünk egy példát: „Megyünk az úton, amelyet összevágtak a szekérkerekek. A sárba mély barázdákat vágtak. Most a fagy miatt nem ragad. Mindenütt nagy sárdarabok vannak. Mi görnek mondjuk. Mindegyikbe belerúgok” (16.). Az elbeszélés jelen idejű, tehát azt a látszatot kelti, hogy minden most történik, ugyanakkor a narrátor kiszólása (ti. ők görnek mondják a sárdarabot), temporális törést jelez az elbeszélői szólamban. Vagyis ő már elsajátította a köznyelvi alakot, mintegy csak mellékesen közli a tájnyelvi formát, mindez azt is jelenti, hogy már kikerült abból a világból, már nem részese, így elbeszélése valójában visszatekintés, ami viszont éles ellentétben áll a jelen idő alkalmazásával. De vegyünk egy még szembetűnőbb példát, amikor az anya utasítja a fiát: „Ha azzal is kész vagy, fejtsél málét, majd daráld meg. Aztán vágd össze a csalánt a libának.” A csalánt mi csinárnak mondjuk” (70−71.), az anya tehát bizonyosan csinárt mondott a fiának, de az elbeszélő még az anyától szó szerint idézett mondatban is az el nem hangzott köznyelvi alakot használja, mintegy átírva, „korrigálva” az emléket.

Az elbeszélő tehát mintegy kifelé beszél, a gyermeki hang érezhetően létrehozott, az egykori félelmeket, érzéseket megjelenítő beszéd mögött egy felnőtt ember bújik meg, amit jól mutat a következő idézet, amikor a zsidó Mózsi tér haza a munkaszolgálatból: „Hogy hová lettek ezek a ruhák, senki sem mondta meg a faluban. Mózsi meg nem kérdezte. Ahogy azt sem, hová lett a boltból az áru. A házból a bútor. A polcról a könyv. A falból a kampó. A szekrényből a ruha. A szívekből a könyörület” (187−188.). Nyilvánvaló, hogy ezek a mondatok már egy későbbi távlat tudását hordozzák, a mondottak így nem azonosíthatók mindenestül egy kisfiú (korlátozott) nézőpontjával. Az így létrehozott nyelv tehát értelmezhető úgy is, mint a gyermekkor világának rekonstrukciós terepe, voltaképpeni visszatérési kísérlet a nyelv révén a múltba, ami persze eleve kudarcra ítélt vállalkozás. Ezt példázza az a jelenet is, amikor a család – az anya régi vágyát teljesítve be – végre elköltözik a faluból, és az elbeszélő megtalálja házuk tervrajzát, amit be akar kereteztetni, hogy kitegye új házuk falára, de ezt végül nem teszi meg: „Jobban meggondolva, nem is tudom, miért akartam egy tervrajzot bekereteztetni. Talán tényleg az tetszett, hogy nem vagyunk rajta a rajzon. Hogy egy ideális séma, amelyben minden tökéletes. Az egyenes tényleg egyenes és a párhuzamosok tényleg párhuzamosak. A mi házunk nem ilyen volt. Ha jobban meggondolom, nem is hasonlított arra a tervrajzra. A rajzon egy másik ház volt, a tökéletes ház, amelyben nem élnek emberek” (323.). A forma megőrzése tehát önmagában nem elég, hiába a nyelv visszaidézése, a megidézett világ végleg elveszett az elbeszélő számára.

Ugyanakkor mindez azt is példázza, hogy maga az elbeszélés csak annak feltételében jöhet létre, hogy az elbeszélő ebből a nyelvből kilép, különben vele együtt maga is elveszne. Nagy erénye a Nincsteleneknek, hogy egyúttal azt a pillanatot is megmutatja, amikor az elbeszélő szembesül a másik nyelvvel, a köznyelvvel, és ennek helye az iskola lesz, ami a műveltség és a tudás nevében a szellem agressziójával próbálja egységesíteni és eltörölni a földrajzilag sajátost: a gyerekeknek egy képről kell felismerni egy állatot és kimondani annak nevét. Az állatot (egy lovat) persze mindenki felismeri, be is kiabálják a megoldást, de a tanár leinti őket. Borbély úgy építi a feszültséget, hogy az állat nevét nem mondatja ki a gyerekekkel, sokáig csak az elbizonytalanodásukat érzékelteti, az olvasó tehát nem értheti, miért a tanár ellenvetése, míg végül kiderül, hogy a gyerekek t mondanak helyett: „»Tessék szépen mondani utánam, hogy ló«, hangsúlyoz és rikítóra rúzsozott szájával szabályos kört formál, így mondja, hogy ló. Megértjük, hogy miért nem volt jó a válasz. De mi nem mondjuk így. Megpróbáljuk utánozni. Lassan, elnyújtva ismételjük” (279.). A tanárnő pedig, miután nem boldogul a gyerekekkel, kifordul önmagából: „»Parasztok!«, ordítja vissza. »Suttyó parasztok!«” (280.). A „mi ennek mondjuk” egyébként végigkíséri az egész szöveget, és ennek a belső feszültsége fogja biztosítani azt a távlatot, amelytől az elbeszélés mentesül mindenféle megszépítő távlattól, és nem válik sem kedélyessé, sem vádlóvá, helyette kíméletlenül pontossá. Ugyanakkor a folytonos visszautalás a tájnyelvi alakra megmutatja azt az erős érzelmi kötődést is, amely az elbeszélőt a faluhoz és szűkebben a családjához fűzi, ezáltal egy olyan atmoszférát teremtve, amely minden kegyetlenséggel és durvasággal szemben is a szeretet érzésével hatja át a szöveget.

Egy másik értelmezési lehetőséget nyújt a regénynek az elbeszélő kisfiú azon kálváriája, ahogy újra és újra más identitásmintával találkozik, és ezáltal próbál kísérletet tenni saját maga meghatározására. Annál inkább fontos lesz ez azért is, mert a családot ezen eltérő identitásminták miatt alázzák meg folyamatosan. Az anya csak „bekerültnek” számít a faluban, az ő révén a származás a tagadás formájában jelenik meg: „Mi nem vagyunk parasztok”, mondja többször is, de azt, hogy mik is volnának, már nem tudja megnevezni. Az apa feltehetően a zsidó Mózsi titkolt gyereke, és emiatt még a saját testvérei is kitagadják az örökségből, a téeszben nem kap munkát, végül pedig már az erdőben kell bujkálnia, miközben a nagyszülők révén az ortodox hitükből erőszakkal áttérített román, illetve később a rutén származás is felmerül, ekként az elbeszélő identitásában összekeverednek az Erdőhát etnikai sajátosságai. Viszont bármelyikkel is próbál az elbeszélő azonosulni, mindenképpen idegennek számít a magyar parasztok között. Bizonytalan zsidó származása miatt például rendszeresen megdobálja őt a többi gyerek.

Másik visszatérő motívum a prímszámok használata. Ezt mondja az elbeszélő a regény elején, amikor az anyjával sétál: „Megyünk és hallgatunk. Huszonhárom év van köztünk. A huszonhármat nem lehet osztani. A huszonhárom csak magával osztható. Meg eggyel. Ilyen magány van köztünk. Nem lehet részekre bontani. Egyben kell cipelni” (9.). Bárkivel is méri össze magát az elbeszélő ‒ legyen az akár maga Isten: »Istent hívják az Örökkévalónak«, mondja. »Aki soha sem múlik el. Olyan, mint a végtelen. Egyetlenegy.« A végtelen nem osztható semmivel. Mert Egyetlenegy. »Az Isten magányos, mert senkivel nem tud semmit megosztani. Egyedül kell cipelnie mindent. Az egész mindenséget«” (309−310.) ‒ A különbség mindig egy prímszám lesz, amely átvitt értelemben mindig a megoszthatatlan magányosságot jelenti, azt a terhet, melyet az ember csak magában hordozhat, úgyszólván csak önmagával „oszthat” meg. Innen nézve a Nincstelenek a beszéd fontosságát példázza, a beszédet, a saját élettörténet elmesélését mint minden egyén oszthatatlan felelősségét, mert nincsen olyan beszélni tudó ember, aki helyettünk beszélni tudna.

Borbély Szilárd: Nincstelenek, Kalligram, Pozsony, 2013.

 

Koscsák Balázs

szerző: Koscsák Balázs
honlap e-mail
Koscsák Balázs 1987-ben született Debrecenben. Jelenleg a Debreceni Egyetem magyar nyelv és irodalom szakának mesterképzéses hallgatója. Írásai jelentek meg korábban A Vörös Postakocsi Online-on és a Szkholionban. 2014-ben a KULTer.hu gyakornoka volt.

KULTprogramok

<< 2017. nov. >>
hkscpsv
30 31 1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 1 2 3

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum