KULTer.hu - Üveghagyma
46495
post-template-default,single,single-post,postid-46495,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Üveghagyma

Gravitáció (Gravity)

Az ősmozi egyet akart: a mozgás dinamikájával lenyűgözni, máshol nem látható, utánozhatatlan attrakciót nyújtani. Mindez elégnek bizonyult, hogy az illuzórikus kép, a valóságra fittyet hányó trükk kelletlen narratív mankók nélkül is betonbiztos lábakon álljon. Míg a preklasszikus film(kísérlet)ek felszabadultan hágták át a fizika törvényeit, addig Alfonso Cuarón Gravitációja teljes egészében az egyik legalapvetőbb dolognak, a tömegvonzásnak rendeli alá magát.

Fölösleges beszélni az úgynevezett történetről (fogok), amely kibontatlanságában csupán a ritka dialógok motiváltságát, illetve a főhős (morális) célját hivatott halvány pontként megvilágítani. A Gravitáció vakítóan gyönyörű valódi középpontja a látvány. Metaforikusság ide, karakterfejlődés oda, minden ekörül kering. Még alig jött ki a film, máris közhelyszámba megy: ezért találták ki a 3D-t és az IMAX-et. Tartom, és emelem egy még hangzatosabb, még üresebb „Eredetileg ezért találták fel a filmet.”-frázissal. Már amennyiben a fent emlegetett mozi képviselőire gondolunk, egész pontosan Méliés-re és a Lumiére-testvérekre.


A Gravitáció gyökerei ugyanis egyértelműen idáig nyúlnak vissza. Mind a mélység kiaknázása, mind az antropomorfizált (itt sokszor virtuális) kamerakezelés vagy a részletgazdag, akkurátusan ábrázolt valóság tükrében Lumiére-ék felé húz. Meliés szelleme pedig az antigravitációban, vagyis egy fizikai törvény kiiktatásának, illetve az effekthasználatnak a gesztusában érhető tetten. Roppant izgalmas viszont, hogy a film, figuráit épp a súlytalanság abszurd állapotába helyezve, képes főszereplővé tenni a gravitációt, gyakorlatilag kontraproduktív módon, pusztán annak hiánya révén éreztetni tényleges hatását. A természet Godot-ja. Ezáltal viszont karaktereit kiteszi az összes többi kinetikus energiának, azaz passziválja őket, mozgásuk teljesen esetleges, reakciók sorozata, ellenben a preklasszikusokkal, ahol az akció, vagyis a végletekig felfokozott aktivitás vitte a prímet. Egyszóval valami zseniális, ahogy ehhez hasonló ellentétpárokból építkezik a film. Az űr egyszerre hétköznapi és idegen, egyszerre végtelen és az űrruháknak köszönhetően mesterségesen lehatárolt.


A Gravitáció nem sci-fi. Mi több, a film világa technikailag nem hogy nem haladja meg a jelen fejlettségét, de az űrsiklóprogram 2011-es megtörténte okán még idejét múltnak is tűnhet. Így a főhős belső útja elvileg jobban kidomborodik. Viszont az ebben rejlő mélységeket képtelen igazán megnyitni a mű, hiszen egy akció által vezérelt dramaturgiát kapunk, ami helyenként már-már az Armageddon kínos problémahalmozását idézi ahelyett, hogy egy többrétegű, jó ütemben levezényelt kamaradrámát kapnánk. A főhős (Sandra Bullock) sodródik állomásról állomásra, ám mégis érezni körülötte egyfajta írói védőburkot, ami idegesítően óvja a legforróbb helyzetek közepette is. No persze le a kalappal a színésznő előtt, igazán kifogástalanul tud kétségbe esni, viszont sajnos a talpra állása már kevésbé hiteles.

Az űr ijesztő méreteket öltő, folytonosan táguló tere ugyanis egyszerre átcsap az izoláltság, a támpontok nélküli létezés metaforájába. Bullock a négyéves kislánya feletti gyászban végtelen periodicitással már csak a kocsiját képes hajtani, őt magát azonban egyedül a fizikai erők dobálják előre egy jól kiszámítható, konstans pályán. A film tehát az ő szenvedéstörténetéről, majd pedig újjászületéséről hivatott szólni, de ezt a lehető legfelületesebben, néhol egyenesen hatásvadász módon teszi. A belső feszültséget alig érezni a világűr nyomasztó távlatai mellett. A valódi feszültség maga a mélységérzet, tehát a gravitáció (mint erő és mint film is) kizárólag szomatikusan hat ránk. A többi beleveszik Hollywood vákuumába. Naiv idióta voltam, amiért egy végtelen tépelődésre kárhozott főszereplőt és filmet vártam, mint amilyen Tarkovszkij Solarisa volt. Belül hiába rétegelt (vagy próbál az lenni) valami, ha egész egyszerűen nagy műgonddal kidolgozott gyönyörű üvegteste a lényeg. Számomra sokkal közelebbinek tűnt az avatatlan elsőbálozóból belevaló hősnőt faragó Alienhez, mint valami magát filozofikus súllyal mérő, ám légüres tanmesébe fulladó opushoz.

A finálé kommerszbe hajló katarzisa, illetve a film egyetemes életigenlése messze elmarad Az ember gyermekének cinizmust és reményt összemosó ambivalens végkicsengésétől. Emmanuel Lubezki kamerája ismét virtuóz és tűpontos, a közegből fakadó (háttér)feszültség ismét dermesztő – épp csak karakterekben nem érezni a több dimenziót. Ennek ellenére szerényen, félkézzel, minőségileg megdönti az új korszak nyitányának kikiáltott Avatar magassági rekordját. A Gravitáció nem tud mást, mint prózai egyszerűséggel felvinni a csillagok közé és bivalyerős atmoszférát teremteni a (majdnem) tiszta vákuumban. Bőven elég. Taps.

Gravitáció (Gravity), 2013. Rendezte: Alfonso Cuarón. Forgatókönyv: Alfonso Cuarón, Jonás Cuarón. Szereplők: Sandra Bullock, George Clooney. Forgalmazza: InterCom.

 

Berényi Csaba

szerző: Berényi Csaba
honlap e-mail
Berényi Csaba 1990-ben Makón született, szabadúszó újságíró, a SzegedMa szerkesztőségben dolgozott gyakornokként, a gonzó műfaj ködös képzeletű igehirdetője, valamint költő. Cikkeit ez idáig az Alternatíva, a KULTer.hu, a GonzoPress, a SzegedMa és a Prae.hu közölte, ezen kívül szépirodalmi szövegei nyomtatásban a Szkholion, az Apokrif és a FÉL lapjain jelentek meg.

1 archív hozzászólás
  • shenkick - október 28, 2013

    Az egyik legjobb írás erről a filmről, amit eddig olvastam! Gratulálok és így tovább 🙂

KULTprogramok

<< 2017. nov. >>
hkscpsv
30 31 1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 1 2 3

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum