KULTer.hu - A Gagarin-nemzedék
46489
post-template-default,single,single-post,postid-46489,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

A Gagarin-nemzedék

Vörös István: Gagarin, avagy jóslástan alapfokon

Hogy mit csináltunk a nyolcvanas években? Fiatalok voltunk, csókolóztunk, szeretkeztünk, dugtunk. Mindahányan; vérmérséklet kérdése, hogy ki melyiket. Vörös István új regénye, a Gagarin, avagy jóslástan alapfokon ennek az alapvetésnek a legújabb példája.

A témaválasztás már eleve egy olyan, szárnyát bontogató kulturális paradigmában helyezi el a kötetet, amelyet – a Megáll az idő távoli rokonaként – a Moszkva tér, vagy Dés Mihály szintén a közelmúltban megjelent, Pesti barokk című kötete jelez.

E kulturális szövegek metszéspontját az adja, hogy olyan generációs retorikával operálnak, amely igen könnyedén emelkedhet a kollektív emlékezet rangjára. A ’70-esekről van szó ugyanis, azokról az 1965−1973 között születettekről, akik a rendszerváltást megelőző években jártak középiskolába vagy egyetemre, s akik jelenleg szövegszinten is sikeresen elindultak az utólagos generációformálódás útján. Úgy tűnik, hogy e szövegeket, bár a napi politika egyiknek sem kimondottan témája, bejárja „a kommunizmus kísértete”, hiszen a rendszerről, legalábbis a messziről jött kultúra- és irodalomolvasó számára, nem lehet nem beszélni, ugyanakkor nem lehet róla beszélni sem. Ahogy György Péter írja, „az igazi esztétikai hatást ugyanis nem a politikai rendszer hazugságának leleplezése, hanem a társadalmi konstrukció esztétikai ábrázolhatatlanságának nyilvánvalóvá tétele keltette” (György Péter: Kádár köpönyege, Magvető,2005, 70.).

Ezek a generációs regények és filmek alapvetően arra az egyszerű metaforára épülnek, amely szerint a felnőtté válás mint privát élmény valamilyen módon párhuzamba állítható a rendszerváltás kulturális  tapasztalatával. Ebből a szempontból a paternalista állam koncepciója új értelmet nyer. Mindez azonban, ha nem is holt, de bizonyosan félholt metafora, ami olyan mélyen beleette magát kultúránk szövetébe, hogy szinte nem is lehetséges elvonatkoztatni tőle. Éppen ezért, amikor a Gagarin olvasásába kezdtem, úgy gondoltam, meg kell adni a szövegnek, ami jár neki, hagynom kell, hogy saját jogán érvényesüljön, nem pedig az elméleteket megerősítő vagy éppen cáfoló példaként, önigazolásként. Így hátradőltem, és hagytam, hogy az élvezeti olvasás magába szippantson, elvégre titkon bármennyire vártam is a csupa nagybetűs, pedig valójában elsuttogott „rendszer-allegóriákat”, kritikákat, valami magvasat arról, hogy milyen volt a szocializmus mint olyan, el akartam vetni őket, és megvárni, hogy a szöveg mit csinál. Vagy még inkább, hogy mit csinálunk mi a szövegben.

Tehát allegóriakerülő a rendszerről nem beszélő és ekképp élvezetinek remélt olvasás? Rá kellett ébrednem, hogy a szöveg korántsem teszi lehetővé azt, hogy egyszerű gimnazistatörténetként olvassuk. Bildungsroman és iskolaregény, megengedve, sőt egyenesen feltételezve azt, hogy az iskola maga a társadalom miniatűr változatban. Így történhet meg az, hogy a szöveg egyszerre több szinten bontakozik ki. Ezt mutatja már maga a cím és az alcím viszonya is: Gagarin, a Péntek Boldizsár nevű főhős gúnyneve, amelyet mikor már-már elfelednénk, akkor bukkan elő a lehető legváratlanabb fejezetekből; avagy jóslástan alapfokon, ami az olyan mondatokra vonatkozik, mint például hogy „itt ötven évig nem fog változni semmi. Sőt, egyre rosszabb lesz” (267.), vagy hogy „itt hamarosan összedől ez az egész. […] A hülyeség itt nálunk már nincs komolyan gondolva” (277.). Ez is azt mutatja, ami egyszerre jelenti a szöveg legnagyobb erősségét és gyenge pontját is: a folyamatos oszcilláció a tüneményes és a jelentéses, sekély és mély, anekdota és tragédia között.

Némi rosszmájúsággal akár azt is mondhatnánk, hogy ebből a szempontból a Gagarin emlékeztet Antall Nimród 2003-as filmjére, a Kontrollra, amely szokványos magyar vígjátékból misztikus thrillerré alakul: Vörös István regénye is néha, mintegy varázsütésre változik az élet és persze a rendszer milyenségéről megfogalmazott elmélkedéssé. Egy jelentős különbséget azonban ki kell emelni: míg a Kontrollban mindez inkább az átgondolatlan, kapkodó koncepció különös utóízének tetszik, a Gagarin esetében inkább az a benyomása támadhat az olvasónak – a narrátor minden törekvése ellenére is, hogy elhitesse, „kizárólag” a huszadik század legszebb szerelmi történetéről és leggonoszabb tréfájáról (7.) van itt szó –, hogy a narratíva célirányosan tart a katarzis felé. Ebben a meggyőződésemben még az az egyébként zavarba ejtően elhelyezett, már-már novellaszerű, groteszk epizód sem ingatott meg, amelyben Gagarin (az igazi!) bevodkázva birkózik egy KGB-s törpe ügynökkel a világűrben.

Amellett azonban, hogy hogyan szól a regény a rendszerről és az életről, a rendszer alatti életről vagy éppen a mindennapi életre szabott rendszerről, éppoly fontos az, hogy mi történik, amikor a szöveg „csak” az N. Pálné, X. Tamásné gimnázium tanulóinak mindennapjairól szól. Ebből a szempontból különösen jelentős a regény utolsó, végtelenül szomorú bekezdése: „Több mint húsz év telt el azóta. Tímea az én feleségem lett. Otília és Boldizsár az egyetem vége óta nincsenek együtt” (317.). Ez az a mondat, amely azzal, hogy széttépi a szálakat, végül elválaszthatatlanná is avatja a múltat és a jelent, hiszen legitimálja azt a személyes élményeken alapuló, keserédes érzelemegyüttest, melyet az egyszerűség kedvéért a továbbiakban nevezzünk csak nosztalgiának. A nyolcvanas évekkel együtt ugyanis elmúlt a fiatalság, a korlátlan lehetőségek, az, hogy titokban lehetett (sőt még volt értelme) disszidálni, de elmúlt maga a „disszidálni” szó is, ahogy a mindennek keretet adó rendszer is „elolvadt, mint vaj a késő nyári napon” (Rév István: „Parallel Autopsies.” = Representations, 1995/tél, 24.). Mindennek különös felhangot ad a gimnázium neve, hiszen olvasáskor fülünkbe csengenek még József Attila sorai: „Vigyázz, belőled is lehet még N. Pálné, X. Tamásné.” Nos, lett. Belőlünk, mindannyiunkból. A gimnáziumi nagy szerelmek a tapasztalat szerint nem tartanak tovább az egyetem első félévénél, aztán egyszer csak még a nagy generáció előtt is bezárulnak a kapuk, tagjai egyesével hajszálcsíkos zakót vesznek és a kertvárosba költöznek. A könyv utolsó mondata – s innen nézve a nagy barátságok, nagy szerelmek, nagy egyéniségek története is – éppen ezt a változást nyugtázza.

Távol álljon azonban a Gagarintól, hogy egyszerű iskola-, illetve elnyomó rendszer allegóriaként működjön. Vörös akkor nyújtja a legkiemelkedőbbet, mikor éppen életet lehel karaktereibe. Még a mellékszereplők is „élnek”: sajátos megszólalásokkal, jól felépített, megérthető és átélhető személyiséggel, izgalmas motivációkkal rendelkeznek; az olvasó szinte mindegyikükkel szívesen elbeszélgetne egy pohár bor mellett. Hasonlóan kimagaslóak az egyébként témájukból adódóan közhelyekkel fenyegető erotikus jelenetek is: éleslátóan, finoman kidolgozott, eredeti szövegrészek ezek, melyek időről időre visszarántják az esztétikai szövegszemléletbe a poénokra hangolódott olvasót. Néha azonban egy-egy epizód erejéig úgy tűnik, hogy a sárból gyúrt Pandora-mellékszereplők életre kelnek, és hajlamosak az összes bajt a világra szabadítva átvenni az irányítást a szöveg felett. Vörös mentségére szolgáljon, hogy ezzel tökéletesen tisztában van, amit például Botos osztályfőnök úr epizódja is bizonyít. „Túlságosan is belebonyolódtunk az ő figurájába és ellentmondásos érzéseibe az előbb. Az ő története a mi történetünk szemétlerakodójává vált, anélkül, hogy a történetben szereplők ezt bármikor is észrevették volna. Persze Botosnak feltűnt, de ő nem szólhatott” (309.).

És hogy milyen ez a „rendszer”, mely lehetővé tette a Gagarin hőseinek megszületését és cselekményének kibontakozását? Azt hiszem, mindezt jobban mutatja egyetlen epizód egy fekete Volga főszereplésével, mint a szövegben ügyesen, több ponton elhelyezett jóslástan alapfokon. Amikor a feldúlt Boldizsárt majdnem elüti egy fekete Volga, abból „az ország egyik első számú vezetője” száll ki, aki mosolyogva megjegyzi: „Pedig direkt azért járok orosz kocsival, hogy meg lehessen hallani, ha közeledik” (162.). Az ország „egyik”, kétségtelenül Kádár Jánosra emlékeztető vezetője elsősorban kedélyes, közvetlen, ahogy a nyolcvanas évekre a „rezsim” is otthonossá vált. Csak ezután, valahol a háttérben sejlik fel fenyegető volta, ahogy a késő Kádár-kor falai is csak akkor váltak valóságossá, mikor valaki éppen nekik ütközött. „Egy autó dudálni kezdett a Volga mögött, ám amikor meglátta, hogy ki igyekszik éppen vissza a nyitott ajtóhoz, gyorsan fölhagyott vele.” (162.)

Ez a jelenet a nyolcvanas évek Magyarországának, ahogy jelenleg értjük, kiváló szimbóluma lehetne. Hiszen megjelenik ugyan a fekete Volga, amely már az ötvenes évektől kezdve az állambiztonsági szervek autója volt, és közvetetten a hatalmat gyakorlók omnipotenciájára engedett asszociálni, ugyanakkor egy barátságos, humoros ember száll ki belőle, akinek (a szövegben) mintha semmi köze nem lenne a „terror az államszocializmus alatt” általánosan elfogadott toposzához. Ugyanez az elgondolás több ízben is megjelenik a regényben: felbukkan a szocializmusról való beszéd egy-egy kliséje, majd azon nyomban érvénytelenné is válik, sőt néha maguk a szereplők írják felül ezek bevett értelmezéseit. Ilyen például a „disszidálás”. Mikor Boldizsár megkérdezi a szüleit, hogy nem disszidálnak-e, az édesanyja pár sor eltéréssel két, egymásnak teljesen ellentmondó választ ad. Először: „Boldika, miket beszélsz, itt a falnak is füle van”, majd kicsivel később: „kis butám, biztos Péter bácsiék miatt gondolsz a disszidálásra, de az régen volt, ma már nem szokás ilyesmit csinálni. Ez különben is Magyarország” (45.).

Vörös regénye színes tablót ad: azonban nemcsak jellegzetes és különleges, szokatlan vagy felismerni vélt figurák körképe, hanem egyúttal formai, hangnemi paletta is. Persze erre már a hátsó borító szövege is figyelmeztet: „Nemcsak nemzedéki regény, hanem a rendszerváltás előérzetének története. Nemcsak társadalmi és világnézeti tabló, hanem a be nem vallott világnézetek föltérképezése is, az 1980-as földrengéstől kezdve a misztikum keresésének racionális története. És persze egy vad és egzaltált, de a megbékélést kereső szerelmi történet.” Ezen kívül, felismerve a szöveg finom allúzióit, hozzátehetnénk, hogy a magyar irodalmi, leginkább lírai hagyományhoz ezer szállal kapcsolódó szövegegész.

Joggal merülhet fel a kérdés, hogy sikerül-e a Gagarinnak mindezt teljesíteni, vagy hogy lehetséges-e egyáltalán mindezt egyetlen ezüsttálcán, ízlésesen elrendezve feltálalni az olvasónak. A válasz mindkét esetben nemleges. A lírai epizódok s időnként megfogalmazott nagy, de minden esetben eredeti bölcsességek önmagukban kétségtelenül erősek ugyan, ám a teljes szöveg szempontjából nem feltétlenül mutatnak előre. Úgy tetszik, mintha több kiváló mondat kóvályogna helyét keresve egy olyan, egyébként szintén kiemelkedő szövegben, amelyben viszont nincsen számukra hely. Ez azonban a regénynek olyan gyenge pontja, amely idővel elhalványul, ahogy a Kádár-nosztalgia sem őrzi meg az idegesen dudáló, majd hirtelen megszeppenő sofőrt, csak a barátságos, közvetlen pártvezetőt, no meg persze hogy mindenkinek lehetett Trabantja és víkendháza.

Vörös István regénye azonban szerencsére nem áll meg az ilyen fajta nosztalgiánál. A Gagarin egyik legnagyobb érdeme az (és a kulturális emlékezetben elfoglalt helyét is ez kell, hogy meghatározza), hogy fogyasztható, szórakoztató, többé-kevésbé koherens portrét ad a késő Kádár-kor Magyarországáról, s teszi mindezt anélkül, hogy közhelyekbe, végletekbe, sekélyességbe vagy unalomba csúszna. Úgy tűnik, eljött az ideje, hogy a Moszkva tér-generáció után megszülessék a Gagarin-nemzedék is.

Vörös István: Gagarin, avagy jóslástan alapfokon, Jelenkor Kiadó, Pécs, 2013.

KULTer.hVörös Istvánnal készült interjúja ide kattintva olvasható!

Réti Zsófia

szerző: Réti Zsófia
honlap e-mail
O. Réti Zsófia 1986-ban született Miskolcon, kritikus, PhD hallgató. 2009-ben szerzett diplomát a Debreceni Egyetem magyar-angol szakán. Jelenleg ugyanitt az Irodalomtudományok Doktori Iskola magyar irodalmi alprogramjában vesz részt, kutatási területe az 1980-as évek magyar népszerű kultúrája. A Pálffy István Színháztudományi Szakkollégium és az Alföld Stúdió tagja, a kARTc/Art Faces Kulturális Egyesület alapítója.

KULTprogramok

<< 2017. Sze. >>
hkscpsv
28 29 30 31 1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 1

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum