KULTer.hu - Férfiak minden mennyiségben
47273
post-template-default,single,single-post,postid-47273,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Férfiak minden mennyiségben

Tallér Edina: Lehetek én is

Tallér EdinaTallér Edina második könyvéről, a Lehetek én isről írni élvezet és kihívás – mert szinte meg kell mérkőzni ezekkel a szövegekkel, az egyes történetcserepeken oly vigyázva és pontosan kell lépkednünk, akár egy fakírnak az üvegszilánkokon, hogy feltáruljon számunkra valami mélyebb összefüggés.

Ezt szerettem A húsevőben is, hogy éreztem olvasás közben magamon a munkát, azt, hogy megdolgoztatott a szöveg. Nagyjából ilyen elvárásokkal láttam hozzá az új kötet olvasásához. Ami mindjárt az elején szembetűnő, hogy az első kötethez hasonlóan itt is hangsúlyos szerepe van a műfaji meghatározásnak, a műfajteremtés igyekezetének. A különbség az, hogy a „panelregény” jobban beváltja a hozzá fűződő reményeket – főként azért, mert a panel kifejezéshez több jelentéstartomány is rendelhető, s ezek eltérő intenzitással ugyan, de működnek a műben. Amint az a fülszövegben is olvasható, a panel jelölheti az elbeszélések helyszínét is, de sokkal inkább arról van szó, hogy ezek a szövegek „irodalmi” és „nem irodalmi” panelekből építkeznek: párkapcsolati klisékből, az egyéni sorstragédiák közhelyeiből, tévésorozatok (Mad Men, 24) bölcsességeiből stb. Természetesen a szerző ezeket a formákat csontig lecsupaszítja, hogy azután valami teljesen egyedi masszává gyúrja át, valódi szépirodalmat hozva létre.

Mindazonáltal felmerülhet a kérdés, hogy mennyiben tekinthető regénynek a Lehetek én is? Nos, körülbelül annyiban, mint Tallér első kötete: az egymásra halmozott anekdotákból, sztorikból, viccekből és emlékképekből hosszabb-rövidebb elbeszélések állnak össze, melyeket valami közös szál így vagy úgy összefűz, de annyira azért mégsem, hogy egy minden kétséget kizáróan egységes regénytérben tudjunk gondolkodni. Ez persze nem feltétlenül baj, sőt. Írhatnám és írom is: ez a regény egy kiváló novellafüzér. De így még mindig távol állunk a valóságtól.

Az én-elbeszélő a könyv Introjában úgy beszél az előttünk lévő szövegkorpuszról, mint terápiás célzattal megírt naplóról: „a naplóírás segít szembenézni az igazsággal” (9.), mondja. Talán épp az lenne a leghelyesebb, ha a Lehetek én ist úgy kezelnénk, mint naplóregényt, hiszen ez a műfaj a legengedékenyebb: elbírja azt a műfaji sokszínűséget, a legkülönfélébb elbeszélői regiszterek egymás melletti működtetését, amelyet a mű olvasása közben tapasztalhatunk.

A napló mint olyan más szempontból is fontos lehet számunkra. A történetben ugyanis szerepel két lánykori napló, melyekre az elbeszélő időről időre utal. Ezeknek a naplóknak eltérő rendeltetése van: az egyik a valóságot próbálja szövegben megragadni, a másikból pedig egy, a (nagyszülői) elvárásoknak megfelelő kamasz képe rajzolódik ki. Az igazság megragadásának kudarcát – azt, hogy a napló képtelen beváltani a hozzá fűződő reményeket – mi sem igazolja jobban, mint az a tény, hogy végül csak az a napló marad meg, amely a családi szerepek gyűjteményét, a jótékony hazugságokat tartalmazza. Ezáltal az olvasóban is óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy van-e egy általános érvényű igazság, a szó szoros értelmében vett igaz sztori, vagy sokkal inkább történetfoszlányok, megfakult emlékképek, letisztulatlan szituációk vannak, amelyekből összeáll valami koherens(ebb) történet, amit azután igazságként elfogadhatunk.

Miután az elmúlt pár bekezdésben már többször is reflektáltam Tallér új regénye kapcsán az első kötetére is, óhatatlanul megfogalmazódott bennem a kérdés, hogy vajon „szellemképe”, vagy sokkal inkább folytatása-e ez a kötet az előzőnek. A húsevővel rokon szövegelrendezés, valamint az emlékek vegyítése a jelennel, az idősíkok folytonos váltakoztatása először elbizonytalanított, de annyira azért mégsem, hogy ne vegyem észre, sokkal „érettebbé”, sokkal átgondoltabbá vált Tallér Edina prózája. Inkább folytatás, mint utánlövés. Egy jól működő próza továbbgondolása, ahol helyet kapnak azok a motívumok, amelyek már az első kötetben is jelen voltak. Ilyen például a férfiak hiánya a történetekben. Pontosabban itt (is) vannak férfiak, mégsem vesznek cselekvőként részt a történetek alakulásában; csak ülnek a számítógép előtt, vécéznek vagy kávéznak, és nem viszik előrébb egy centivel sem a cselekményt. Nem is ez a dolguk. A hús-vér férfiak helyét a férfiakról való beszéd tölti be, az efféle mondatok: „Holnap inkább férfiakról írok, attól mindig jókedvem lesz.” (39.), „De a legjobban a rosszarcú férfiakat szeretem, ez a gyengém.” (41.), „Szeretem a férfiakat is, most csak ezzel tudok valamit hozzátenni a világhoz…” (94.).

Elmondhatjuk továbbá, hogy A húsevő meghitt női kapcsolatai is átértékelődnek – ebben a regényben már sokkal több a konfliktus. Ezek a konfliktusok pedig egy új szövegforma/megszólalásmód megjelenését is eredményezik. A prózába tűzdelt drámai fejezetek szikár párbeszédei ugyan használnak a konfliktusteremtésnek és -mélyítésnek, számomra mégis elnagyoltnak tűnnek. A sokszor felületes drámai instrukciók hatására egy kicsit olyan, mintha „légüres térben” zajlanának ezek a párbeszédek. Ennélfogva nem tud érvényre jutni bennük a kilencedik fejezetben is megfogalmazott ars poetica-jellegű kiszólás: „több legyen inkább, mint kevés” (54.).

Apropó, ars poetica. Mindenképp szólnunk kell a regénynek az írásra és az írólétre reflektáló megnyilvánulásairól, melyeket – talán épp azért, mert engem is rendkívüli módon foglalkoztatnak ezek a gondolatok – különös élvezettel olvastam. A szerző ír az írólét és a családi szerep közötti ellentétről, az írás nehézségeiről, sőt olyan „műhelytitkokba” is beavatja olvasóját, hogy miként teremti meg a karaktert, az elbeszélés mint játék szereplőjét (lásd a Panelek című szöveget, illetőleg a könyv Outrojának következő mondatát: „Az írás nem munka, ezt mondtam már párszor. Játék.” [144.]). A Panelek című fejezetben például Viking, a lakatos a mai tizenévesek legtöbbjéhez hasonlóan merül el a maga virtuális valóságában, egy online számítógépes fantasy játékban, ott teremti meg és fejleszti a tökéletességig saját női karakterét.

Ebből a történetből egy rendkívül árnyaltan megfogalmazott társadalomkritika bontakozik ki – nemcsak a már az előbbiekben említett mesterséges világ megteremtéséről és ennek igényéről szól ez a fejezet, hanem a férfi eredendő birtoklási vágyáról, melynek tárgya nem más, mint a nő, és ahol a nő számára a legnagyobb öröm önnön hasznosságának érzete, ahogyan ez a Hajnalban című fejezetben is megfogalmazódik. „Hasznosnak érzem magam, ha valaki megölel és örömét leli bennem, ezért vagyok oda a férfiakért.”  (34.) Mivel a százötven kilós, vörös hajú, hófehér bőrű Viking nincs abban a helyzetben, hogy egy valódi, hús-vér nőt szerezzen magának, ezért meg kell teremtenie virtuális partnerét, akit irányíthat és a tökéletességig fejleszthet, s aki anyagtalansága révén mindannyiszor szembesíti őt a valódi élet csömörével.

Ugyancsak kritikával – de legalább annyi megértéssel is – szól a szöveg a modern társadalom által elanyagiasított és ezáltal kiüresített, az emberiség történetének egyes korszakaiban azonban nagy presztízst magáénak tudó foglalkozásról, a jóslásról és annak a mikroközösségekben betöltött szerepéről. Eileithüia alakjában testet ölt a mai ember vágya és igénye a transzcendensre, a segítségre, valamint a jövő megismerésére, de ugyanakkor jelen van benne e vágytárgy elérésének kudarca is, hiszen Eileithüia nincs teljesen tisztában azzal, hogyan kell megőriznie a teremtőerőt: „Ha csak fantáziálok össze-vissza, mit sem ér a különlegességem, összekuszálom a jövőmet a szertelen vágyakkal” (77.).

A fentiekben megvillantott kritikai felhang a panelregény teljes szövetében jelen van, és minden apró, a cselekményt látszólag nem befolyásoló megnyilvánulásból kiolvasható. A mesterséges világ- és mítoszteremtés igénye, valamint a családi és párkapcsolati konfliktusok mellett – melyekre utaltunk a fenti sorokban – olyan jellemző (mondhatjuk bátran, hogy huszonegyedik századi) jelenségek fogalmazódnak meg, mint az ismeretlenség és az ismerethiány vágya, az önmagunkba való emigráció (az önmagunkért létezés; ezáltal a társadalmi normák figyelmen kívül hagyása) és az elrejtőzés gondolata. S ha hiszünk a szerzőnek – miért ne hinnénk –, a regény pontosan ezzel a „célzattal” született, hogy tudniillik megfogalmazza az ismeretlenség létfilozófiáját. Erre utal a szerző a Fiatal című fejezetben („Néha olyan emberek hiányoznak, akiket nem is ismerek.”[126.]) és a regény zárlatában is: „»Olyan jó ember vagy, sosem kérded, honnan jöttem.« Ezért az egy mondatért írtam le az összes többit.” (144.) És ha szabad ilyet mondanunk, nagyon jól tette, hogy leírta.

Tallér Edina: Lehetek én is, Kalligram, Pozsony, 2013.

Barlog Károly

szerző: Barlog Károly
honlap e-mail
Barlog Károly 1986-ban született Zentán, a Vajdaságban, író, kritikus, műfordító. 2010-ben szerzett oklevelet az Újvidéki Egyetem magyar nyelv és irodalom szakán. Írásait a Híd, a Tiszatáj, a Forrás, az Irodalmi Szemle, az EX Symposion, a Hévíz, a Vár Ucca Műhely és más folyóiratok közölték. Első kötete 2012 decemberében jelent meg Maxim címmel, az újvidéki Forum Könyvkiadó gondozásában, a budapesti József Attila Kör és a PRAE.HU támogatásával.

1 archív hozzászólás
  • AntiKekec - december 2, 2013

    Ejha, vonzó külalak, tartalmas belső, kell ennél több?

KULTprogramok

<< 2018. dec. >>
hkscpsv
26 27 28 29 30 1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30
31 1 2 3 4 5 6

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum