KULTer.hu - Jó országunk lesz, ha mindenkinek jobb lesz
47742
post-template-default,single,single-post,postid-47742,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Jó országunk lesz, ha mindenkinek jobb lesz

Interjú Háy Jánossal

A kortárs magyar irodalom egyik legvagányabb, eredeti fenegyereke. Laza, ugyanakkor komoly és mélységekben utazó szövegei nem csak az ínyenceknek nyújtanak olvasói élményt. A mélygarázsról szóló tegnapi kritika után most az íróval készült beszélgetésünket olvashatjátok.

KULTer.hu: Az Európa Kiadó idén kezdte el az életműkiadásod. Milyen érzés „klasszikussá” válni?

A klasszikussá válás úgy hangzik, mintha valakinek gipszet öntenének a farkára. Szóval kiadót váltottam pusztán, nem mentem és nem is szeretnék átmenni önmagam halott másába.

KULTer.hu: Több év, évtized távlatából szokatlan érzés egy fiatalember írásaival való újratalálkozás? Van olyan könyv, amivel utólag nem vagy teljesen elégedett?

A most megjelenő könyvek már korábban is többször megjelentek. Amelyiket régen írtam, már távol van tőlem, de ez így van rendjén. Nincs mély közöm a problémafelvetésekhez, a stílushoz, hisz azzal vagyok elfoglalva, amit és ahogy most gondolkodom és írok. De nem szeretném felülbírálni, a mostani énem felől átigazítani a régi szövegeket. Az mind én voltam egykor, nincs alapom megkérdőjelezni az akkori énemet, bár erre van számtalan példa a magyar irodalomban. Persze itt-ott azért belejavítok, kiiktatok hibákat, de alapvetően nincs változtatás. A verseknél voltam bajban, amikor a Meleg kilincset raktam össze, mert ott tényleg voltak olyan írások, amiket már nem vagy nem pontosan értettem, s nem tudtam visszaidézni azokat a poétikai és nyelvfilozófiai problémákat, amelyek a szövegeket generálták, amelyek annak idején engem foglalkoztattak. De különben nincs bennem se múltátalakítási szándék, se nosztalgia, praktikusan viszonyulok a dologhoz.

maxresdefault

KULTer.hu: Mégis, ha valaki még semmit nem olvasott tőled, melyik könyvedet ajánlanád elsőként? Melyik művel kezdje az utazást Háyland-be?

Párszor már voltam ilyen fura helyzetben, hogy valaki egy beszélgetés után odajött hozzám, hogy eddig nem olvasott semmit tőlem, mit ajánlanék. Hát, nem vagyok egy túl jó termékmenedzser. Általában mondok valamit zavaromban, de utána rögtön megbánom, hogy pont azt a könyvet mondtam. Szóval csak azt tudom mondani, hogy ezer kapuja van Háyland-nek, s ki-ki ott kukkant be, ahol kedve tartja, ahol épp az este elkapja.

KULTer.hu: Az írásaidban a nő-férfi kapcsolatok, a házasság sérülékenysége, erőszakos szétrobbanása gyakran előkerül. Ennyire rossz a helyzet az érzelmi viszonyokban, kötődésekben? Sokszor hallom másoktól, hogy „van párom, de Isten ments, hogy megházasodjak”. Miért van ez? A házasság intézményrendszere került válságba, vagy az emberek ellenállása nőtt meg a hagyományos családmodellekkel szemben?

Nem vagyok párkapcsolati szakértő, csak sorsokat próbálok megragadni, ott, ahol a legjobban elkapható a grabancuk, s ez nem az a pillanat, amikor rendben van az életük. Valakit megírni legjobban a viszonyain keresztül lehet, hisz az rajzolja ki a helyét a világban. Itt persze nem csak a párkapcsolati menetekre gondolok, hisz az csak az egyik a sok közül. A kapcsolataink jó vagy rossz volta alapvetően meghatározza a világhoz való viszonyunkat. Amúgy meg biztos sok minden átalakul, nem lehet már a 19. századi elvek alapján felépíteni egy életet. Talán azért, mert túl sokáig élünk, s nehéz megmaradni egy kapcsolatban negyven, ötven évig. Talán a jobb életkörülmények lehetőséget biztosítanak arra, hogy váltsunk. Talán önzőbb lett a mai kor és senki nem akar lecövekelni egy másik ember mellett, s vállalni az alkalmazkodás nem mindig könnyű feladatát. Szóval ezer dolog van, hosszan lehetne sorolni, attól függően, hogy milyen irányból, mely korosztályt vizsgáljuk, de egy biztos: a házasságok nagyobbik része válással végződik, s rengeteg válás botrányos, ami után a szereplők már nem tudnak felelősséget vállalni a másikért, a közös múltért, s persze a közös gyerekekért. Holott ez létfontosságú lenne. Amúgy én személy szerint a hosszú és mély kapcsolat híve vagyok. Érzelmileg és pszichésen is nagyon veszélyesnek tartom a rotációs kapcsolati működést, mert önkéntelenül az ürességhez és a világ felületes megéléséhez vezet.

hay_3

KULTer.hu: Amikor a kapcsolatokat felölelő szövegeidet írod, lebeg a szemed előtt egy előkép, mondjuk, több válságból, rosszul sikerült házasságsztoriból raksz össze egy sokadikat, ami hasonlít mások életéhez, de egészében véve teljesen új?

Hát igen, valahogy úgy, ahogy a kérdésben írod. Vannak mindenféle történetminták, amik az ember fejében kiegészítik egymást, összeállnak egy új történetté. A prózában nagyon fontos, hogy sok anyag legyen a fejedben, s hogy azok az anyagok megfelelően formálhatóak legyenek, szóval, hogy ne tapadjanak mélyen a privát érzelemvilágodhoz, mert akkor nem tudod lehántani róla a saját egyéni sérelmeidet, indulataidat. Általában egy történetmag ragad meg bennem, szinte absztrakt mag, mondjuk egy apa és a fia viszonya, a távolság a két ember között, s aztán erre rakódik rá a konkrét rész, hogy ezt mi mutatja, milyen jelenetek az életből, s akkor kialakul egy apró történet, amiben az apa és a fiú sorsigazsága megjelenik. Erre az apró történetre – mint valami mágnesre a vasreszelék – felkapaszkodnak a kicsi személyességek, jelenetek, valóságmorzsák, s mikor teli a mágnes, akkor tulajdonképpen kész az anyag, már csak le kell írni. Persze ez egy kicsit receptszerűnek látszik, meg persze nem teljesen így működik, hisz írás közben jönnek még a reszelékek, meg ott épülnek fel a mondatok, de valahol mégiscsak ez a lényege. Az általános, sematikus történet, amúgy egy bizonyos távolságból minden történet ilyen, megkapja azokat az egyedi vonásokat, amitől az olvasó számára fogható és életszerű lesz. Itt helytálló az általam nem annyira kedvelt filozófus, Lukács György gondolatmenete az egyediről és a tipikusról. Minden jó írásnak ez a furcsa kettősség a természete, meg persze egy másik ellentmondás: a személyes és a reflexív. Ha rideg tárgyként vizsgálod az anyagodat, idegen lesz, túltárgyiasul, ha meg nagyon személyesbe viszed, könnyen a privát világ vermébe esik. Hogy hol vannak a határok, hol az egyensúly, ezt persze senki nem tudja, erre nincs szabály, csak a saját belső mérce. Ami egyébként író és író között is különbözik.

KULTer.hu: Két, hajléktalanok munkáiból összeállított antológiánál működtél közre mint szerkesztő. Magyarországon a súlyos, nem túl rózsás, megoldatlan problémák közé sorolandó kérdés a hajléktalanság, a fedél nélküli emberek helyzete. Alig van olyan nap, hogy ne találkoznék hajléktalannal. Egy író lehetőségei szűkösek, de hogyan tud egy író segíteni kicsit a sorsukon, közvetetten icipicit jobbítani az életükön?

Egy író épp úgy tud segíteni, mint bárki más. Társadalmi kérdések kapcsán én nem író vagyok, hanem állampolgár, és ezen a jogon akarom, hogy változzon valami az országban. Ha ezt művészi szempontból számomra értelmezhető szövegben – mondjuk esszében – meg tudom írni, akkor megírom, ha kérdeznek felőle, elmondom. Legfőképp a szegénység, a leszakadás és a gazdasági helyzet miatti röghöz és társadalmi réteghez kötöttség riasztó, s a döntéshozó elit szenvtelensége ezen a téren vérlázító! Az új demokrácia húszon éve alatt szinte csak egyéni vagy civil közösségi helytállásokról lehet beszélni, mint amilyen Iványi Gáboré vagy Derdák Tiboré. A magyarországi elit méltatlan az ország irányítására, és ezt attól függetlenül ki kell mondani, hogy az ember értékrendben melyik irányhoz áll közelebb. Amúgy szerintem ebben a gondhalomban kisebb a hajléktalanok jelentősége, s valószínűleg könnyebb is megoldást találni erre, ha akar valaki megoldást találni. Csak ők azok, akik nagyon látszanak, hogy a Nyírségben mi van, arról még csak hír sem lépi át Budapest határait, legfeljebb, ha valami zaftos bűnesetről tudnak beszámolni.

hay_janos

 KULTer.hu: A vidéki munkanélküliségre, a falvak rohamos elszegényedésére, kilátástalanságára, a földek elvesztésére gondolsz? Én már több magyar faluban találkoztam döbbenten azzal, hogy néhány évtized, és kihal a falu, a fiatalok Németországba és Angliába mennek, senki nem akar, mert nem tud itt élni, panaszolták az ott lakók. Egyszer ezt is megírhatná valaki. Mint pár évtizede megírta Móra Ferenc, Szabó Dezső, Illyés Gyula vagy Németh László.

Szerintem lesz még a szociográfiának reneszánsza, mert hiszek abban, hogy nem élhetünk úgy egy közösségben, hogy fogalmunk sincs, hogy a szűkös és egyre szűkülő látóhatárainkon túl kik és hogyan élnek. Jobb országunk csak akkor lesz, ha mindenkinek jobb lesz, s ehhez tudnunk kell, most épp, kinek, milyen. (Na, ez már majdnem olyan retorikus fordulat volt, mintha egy zsírfejű politikai arc mondta volna.)

KULTer.hu: Manapság rockzenészként vagy magyar íróként nehezebb érvényesülni Magyarországon?

Magyarországon mostanság általában nehéz érvényesülni. De ha valaki zenész akar lenni, akkor nem futamodhat meg a nehézségek elől, s persze akkor sem, ha író akarsz lenni. Ha netán nem bírod, az nem a körülmények hibája, hanem valami belőled hiányzik. Aki írni akar, az mostoha körülmények között is írni fog. Amúgy annyiban könnyebb írónak vagy festőnek lenni, mint zenésznek vagy színésznek, mert nem vagy kiszolgáltatva a közönségnek. Ha van elég lelkierőd, nulla figyelem esetében is megírhatod a dolgaidat.

KULTer.hu: Azért ez a drámák esetében nem teljesen igaz. Egy színházi mű nem lehet meg közönség nélkül…

Szerintem nem így van. A dráma mint szövegkompozíció önálló érvénnyel rendelkezik. Ami a színpadon készül belőle, az egy értelmezés, de nem maga a dráma. Elég sokszor olvastam a Hamletet, nem szeretném annyiszor látni színpadon. Isten ments!

KULTer.hu: Szoktál otthon zenélni?

Szeretek zenélni. Szoktam magamnak is, meg néha csak úgy a haveroknak, haverokkal. Egy szűk körben rendkívül népszerű vagyok.

KULTer.hu: Végszóként a szokásos kérdés, mert engem és mindenkit érdekel: min dolgozol jelenleg?

Volt egy régi haverom Szegeden, neki volt egy pár oldalnyi kézirata, mindig ezzel járta a kocsmákat, hogy be szeretné fejezni a regényét, de nincs pénze, nem hívnák-e meg a többiek valamire. Soha senki nem ellenőrizte, hogy mi van azokon a lapokon. Talán valahol a kezébe akadt az a kupac papír, lomtalanításkor mondjuk, s innét jött az ötlet, meg esetleg hallott a két háború közötti romantikus legendákról, hogy a kézirat olyan erős fizetőeszköz volt, mint a lajosarany. Amikor meghalt, nem találták meg a papírokat vagy nem is keresték. Ez a történet jut eszembe, amikor ezt a kérdést hallom. Hidd el, mindig dolgozom valamin, de valójában csak a végeredmény a fontos, szóval nem szeretek erről beszélni. Nem szeretnék úgy járni, mint a székelyember a gerendával.

Ayhan Gökhan

szerző: Ayhan Gökhan
honlap e-mail
Ayhan Gökhan 1986-ban született Budapesten. Költő, az Átjáró újságíró-blog és az Üveghegy című gyerekirodalmi portál szerkesztője.

4 archív hozzászólás
  • AntiKekec - december 2, 2013

    “A kortárs magyar irodalom egyik legvagányabb, eredeti fenegyereke. Laza, ugyanakkor komoly és mélységekben utazó szövegei nem csak az ínyenceknek nyújtanak olvasói élményt.” ??!! Tisztelt Ayhan Gökhan, mindig érdeklődve olvasom szépirodalmi szövegeit, de ezek a bevezető sorok… Az elfogultság szele soha ne legyintse meg ennél jobban, mint itt.

  • Ayhan Gökhan

    Gökhan - december 3, 2013

    Kedves AntiKekec! Köszönöm szépen, legközelebb jobban odafigyelek!

  • Gyöngyi - december 7, 2013

    Nekem tetszett az egész, biztos, mert én is elfogult vagyok, jelenleg kedvenc szerzőm. Köszönöm szépen!

  • Dióhéj étterem - december 7, 2013

    Legjobb íróink egyike! pl.: “A gyerek”, a Házasságon innen és túl”, “A mélygarázs” c. könyvei! A cikk is jó, csak egy kis kiegészítés a gondolathoz:
    Jó országunk lesz, ha mindenkinek jobb lesz …és ha mindannyian jobbak leszünk egymáshoz.