KULTer.hu - Költő a huszonegyedik században
45067
post-template-default,single,single-post,postid-45067,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Költő a huszonegyedik században

Térey János: Moll

IMG_0163 „Úgy döntöttem, hogy szemlét tartok az emberi alapérzések fölött a magam lírai módján” – nyilatkozta Térey János legfrissebb verseskötete kapcsán, s ez a vállalás teljesül is, a Mollra valóban a kortárs mindennapok érzéseivel való számvetés a jellemző, ami közhely, de nem e könyv esetében.

A versek, melyek csak második, harmadik olvasatra adják meg magukat igazán, talán még csiszoltabb változatai a jellegzetesen sűrű, hétköznapi nyelvet és a fennköltet, afféle tömör pátoszt képviselő Térey-versnyelvnek, valamint a témának, mely talán eddig is ott volt a repertoárjában, most viszont némi „külső” hangsúlyt is kapva, erőteljesebben és érzékenyebben nyilatkozik meg.

Az első ciklus, a Magyar menyasszony versei, a szerző megjelölése szerint „táj- és közérzeti versek” a honi közhangulatot festik meg – sajnos – hitelesen. Ide kapcsolódik az itt is olvasható, de már jóval a Moll megjelenése előtt sokat idézett szöveg, a Magyar közöny, mely a Kemény István Búcsúlevelével hangsúlyossá váló közéleti rosszullétre kíván elődje szövegénél még pontosabban válaszolni. A vers, ami olyanokat mond, mint például „műveletlen főispánjaid / Gondozzák a föld szekérvárait” vagy azt, hogy „gőggel tudsz elfordulni, sérteni, / sértődni, mint egy félretolt zseni!”, talán valóban eredetibb kísérlet a Búcsúlevélnél, de inkább azt mondhatnám Térey és Kemény versnyelvének különbözőségéből fakadóan, hogy cinikusabb – a szerző azt mondaná: realistább.

Legalább ilyen erős szöveg a ciklus címével egyező Magyar menyasszony, amely közelebb áll Kemény versének sértett szeretőt idéző modorához, legalábbis, ami az elfoglalt költői pozíciót illeti. Térey szövege ugyanakkor messzebbről közelít: nem patetikus, mert bizalmasan, intim módon érzékeny, metonimikus, mert egy magyar nőhöz fűződő se veled, se nélküled viszonyról beszél, de érezhetően többről lehet itt szó. „Addig bújócskázom előled, / Míg kiderül: nincs más választásom, / Mint veled élni.” Hasonló retorikájúak a Fürdőhely, futtában, a Szeretetlen Margit, Az összes kijelölése vagy az Elszigetel, mint a kolera című szövegek, melyekben az aranykor után elhagyott nyaralóhely, a szeretetlen, a „jobb-híján-emberhez” férjhez menő nő (Szeretetlen Margit), az elsüllyedt alföldi kolostor képe vagy éppen az általános kolera-kedély, „az epemirigykór” mind valóban hangulatfestők, és ismét csak metonimikusan valami lokálisra, valami sajnálatosan ismerősre emlékeztetnek – nem csoda, ha állandóan moll-hangnemben szól a háttérzene. E ciklusból még a kiemelendő szövegek közé sorolja a magyarságot nevében is idéző Köztisztaság tér című írást egyik legtalálóbb gondolata, ami a tárgy és minden alap nélkül forrongó embert említi, melynek jellegzetes magyar típusára már a vers mottójának írója, Illyés Gyula is utalt A puszták népében. „Az igaz düh ezen a téren, / Ezen a napon nem leli tárgyát; / A jogos bosszúvágy / Nem a vágyott célra talál. / Meddő keresés, dicstelen ásás.” Ugyanez a vers, melynek magyarja „mindegy-földön gázol” és „Haláltalajon, melyen bármi megterem”, egyértelműen Ady magyarság-verseinek szókincsét is emlékezetünkbe idézheti. A ciklus záró szövege pedig, a Csíkban már hó van, talán még tovább árnyalja, s véleményem szerint pontosítja is a közhangulatot, ahogy e semmitmondásában és unalmában is tartalmas vers a szimbolikus és talán nagyon is létező Erdély-romantikát  („lejött a hó a székelyekre az éjjel, / Csíkban nagy hó van és csíp a hideg”), s ennyiben egy ismerős szemet hunyó magatartást fejez ki.

A fehér ember című ciklusban, mely a közhangulatfestést a közvetlen környezeten túlra tágítja, ismerős Térey-panelekkel is találkozhatunk. Olvashatunk lepusztult Balti-vidéki városleírást a Dünaburg, Dünaburg! című szövegben, melynek kapcsán eszünkbe juthat Térey korábbi Drezda-, Varsó- és Sztálingrád-versének hangulata: „Dünaburg, Dünaburg, / Te nyomasztóbb mindennél! / Kiszáll az ember a tetszőleges járműből, / és bújna vissza azonnal”.  De a szerző ismét szembenéz például kultúrájával és személyes popzenei örökségével is, egészen pontosan egy lecsúszott popsztárral, aki mindent megtenne pusztán „a kilövellés öröméért” (Búcsú a poptól) – írja a tömören szellemes kritika. Az Azúrországban estefelé egy talán nyáresti filmezéseinkből mindenkinek ismerős cote d’azur-i sátánmilliomost mutat be, mely már mindannyiunk tudatában (vagy -ból) helyet foglal, s a róla való költői megemlékezés szintén Téreyre vall. Legérdekesebb ebben a részben mégis a Propaganda című vers, mely szép, szomorú, bravúros retorikájú, egy közfigyelmet nem élvező hely ironikus ellenreklámja, mely nem is érdemel mást, mint ezt a büszke önlejáratást, a jelentéktelenség vállalását, melyben varázsa rejlik: „Meghat ez az önkínzó propaganda. / Nyilván Bismarck sem járt itt, / Gandhi sem, sőt, egyik Gandhi sem, / A Picasso-nélküliségért is pont jár. / Belegondolni ijesztő, / Hány térképről hiányzik ez a hely…” A fehér embert olvasva viszont – melynek hőse általános „ellendrukker”, aki „a plazma előtt duzzog”, s szintén egy hihető, kortárs karakternek tűnik – már feltehető a kérdés, hogy mi tartja vissza ezeket az egyértelműen kritikus, olykor pedig cinikus és keserű verseket attól, hogy didaktikusak legyenek? Talán a stílus, Térey merész fogalom- és referenciakezelése, melynek köszönhetően megfér egy versben az Elle magazin és Zeusz említése is (Exodosz).

S rögtön e stílussal kapcsolatos megjegyzés felmerülésekor jön egy meglepő váltás, A vigasztalhatatlan című részben ugyanis már prózát, esetleg prózaverseket olvasunk. A szövegek felüdülést hoznak, de olvasmányélményük véleményem szerint nagyban emlékeztet a versekére. A legtöbb szöveg afféle álhír, áltörténet, mintha bulvármagazint olvasnánk, melyen érződik a költői kéz lendülete, legtöbbjük, ha szűkszavúbb volna, akár egy Térey-vers is lehetne. Mintapélda erre az egy ember életéről számot vető Kabul, Bejrút, Bagdad, melyet talán csak a tördelése különböztet meg a versektől, a Különjárat és A vigasztalhatatlan pedig valóban afféle kitalált hír, utóbbi egy „Jimmy Blonde-film” forgatásáról szól, a Blonde-ot alakító „Danny Curtisről”, előbbi pedig egy macska repülőn való véletlen megutaztatásáról. Mintha arról volna szó, hogy a szerző egyéni ars poeticáját teszi próbára a versekénél lazább prózaritmusban és -formában. Mindenesetre indokoltnak tartható e szövegek kötetbe illesztése, egyértelműen ugyanarra a kaptafára készültek, mint a szerző versei.

Térey János (fotó: Áfra János)

A Gyöngédség-projektum írásait, akár a címadó szöveget is, amolyan érzékiségkivetülés, kötődéskifejezés, a személyiség és a személyesség előtérbe kerülése jellemzi. Maga a Gyöngédség-projektum című írás az egyik legtömörebb és ugyanakkor a Moll legszemélyesebbnek tűnő verse. A beszélő alany lelkének legnagyobb mélységeit éli meg, miközben próbálja mindazt visszatartani, mintha áramlani szeretne a szenvedély és a vallomás, de a stiláris fegyelem, egyfajta konzervatív szerep bent tartaná magát az érzelmi tartalmat. Jönnek a szavak, elhangzik, hogy „te vagy a természetes torlasz, / hóátfúvás az életemen”, de nem több. Mindemellett mégis megfogalmazódik a beismerés, egy esetleges cikornyás, túldíszített (giccses?) műalkotás igénye is: „Be fogok dőlni az ember általi szépségnek, / Faragott és festett, nagy-nagy túlzásoknak. / Túlvilágított, katolikus mennyország…” A projektum szó lehet találó erre a kísérletre: egy tapasztalható, meglevő gyengédség lehetősége merül fel egy távolságtartó, szigorú, szikár nyelvi közegben, s éppen akkora feszültség generálódik a versben, mint a „gyöngédség” és a „projektum” szó között. Hasonló benyomásokat kelthet a Nincs Rózsás Labyrinth, mely egy romantikus hely lehetőségét mérlegeli, ám épp a pusztulásáról értesít a szöveg, de ezt sem nevezi ez a költészet a nevén igazán, a helyszín csak egy „Park, amelyik érdeklődésünkre / számot tarthat”. S talán a gyöngédség és a fegyelem közti feszültséget hivatott árnyalni az A. & D. című vers is, mely Apollón és Dionüszosz nietzschei „vitáját” eleveníti föl, s kiemelt gondolata a kettejük közötti aszimmetria: „Minden kastélypark aszimmetrikus, / és aszimmetrikus a lények arca, / Mint láthatjuk új napra virradóra; / Apollón Dionüszosz doktora, / S Dionüszosz Apollón ápolója.” Azonnal rá lehetne vágni ennek kapcsán a Gyöngédség-projektumra, hogy ennek a vitának a terepéről van benne szó.

Az utolsó ciklust (Interjú Antheával) olvasva, melyben jellemzően mitológiai alakok, illetve Anthea, egy maga módján szintén mitikus alak kerül a már emlegetett versnyelvbe, feltehető, hogy a Vénuszt, Artemiszt, Héraklészt és nőügyeit kibeszélő szabadversek egy még merészebb vegyítés termékei. Hogy „Vénusz a passzívházban léböjtöt tart” (Vénusz a passzívházban), az, mondhatni, az aktualizáció magasfoka, a referenciális pofátlanság teteje, ugyanakkor mi sem lehet természetesebb, mint a típusokat az „ősi” nevükön nevezni, a kertészkedő nőben is istennőt látni, akár a vénuszi personában, aki talán kortárs színésznő, a prostituált egy nemesített fajtája, s aki „kiszámolja az ujján: / még tízezer-egyszer legalább oda kell / kínálnia magát a Köznek”, mert „nagyon sok felületet kell / betöltenie saját képével” (Persona). E nagyszerű és merész vállalkozások közé illeszkednek az ötletesen megújított tájleíró versek is, mint a Bevallás vagy az Interjú Antheával. Előbbi akár egy festmény is lehetne, a vélhetően Nápolyt bemutató vers a „levantei vérmérsékletet”, a „maffiaháborút” és a „Garibaldi teret” is megfestő díszletében egy nő készül vallomást tenni. Keveredik itt a kimondás előtti gyomorgörcs érzése a közben észrevett környezeti történésekkel, melyek mind egy sűrű képi momentum részletei; tájköltészet ez, némi drámával. „Hirtelen lesz rettentő hideg ott délen, / két ember közt hirtelenül. / A korzón egyszer csak végigsöpör a szél.” De nem tudjuk, mit vall be a nő, „daganatát vagy a szeretőjét”, mindegy is, a lényeg a kifeszített kép, a tömör cím, a vallomás, mely ürügye a tájleírásnak és viszont – a táj semmiség, ha igazán közelről, az emberek felől nézzük. Hasonló ez kicsit a KaltWasserKult vagy a Nincs Rózsás Labyrinth című költeményekhez.

Az Interjú Antheával lehet a már említett egyedi aktualizáció legjobb példája: „»Hogyan telt a hétvégéjük asszonyom?« / »Leparkoltuk az óriáskomp / Gyomrában az autót. Aztán irány Ischia«”, válaszol a kérdésre a XVI. században élt Parmigianino festményéről idézett és kikérdezett nő. E vers egy olyan egységes poétika része, mely képes mindent egy verssorban nyilvánvalóvá tenni: kultúrát, istennőket, a helyi realitást és a popkultúra gépezetét. Ez régóta jellemzi Térey költészetét, az viszont bátran állítható, hogy a Mollban sikeresen frissíti fel a stílust, ahogy a moll hangnemet is, mely talán jellegzetes Térey-hangnem: minden téma máshogyan szólaltatja meg.

Térey János: Moll, Libri Kiadó, Budapest, 2013.

Makai Máté

szerző: Makai Máté
honlap e-mail
Makai Máté 1986-ban született Veszprémben, jelenleg Budapesten él. Az Eötvös Loránd Tudományegyetemen végzett magyar alapszakon, illetve irodalom- és kultúratudomány mesterszakon. Eddigi írásait az Alföld, valamint az ÚjNautilus portál közölte. Leginkább a kortárs magyar próza és az irodalomelmélet érdekli.